
3.
Szakma és szakmátlanság
Egyszer egy ,,adunare? (gyülekezés) alkalmával beszélt hozzánk az egyik tiszt, aki a tiszti iskolából jött. Felszólította a társaságot, hogy akinek van középiskolai végzettsége vagy kilenc-tíz osztálya, az lépjen három lépést előre. Közülünk, károlyiak közül szinte a fele előrelépett. Hûha, ilyen iskolázott emberek vagytok ti? - így a tiszt.
Majd mindegyikünkhöz odajárult, s egypár szót váltott velünk négyszemközt. Csak két kérdés szerepelt ,,slágerként?: voltál-e büntetve, és hány hektár földje van otthon az apádnak? Akkor még nem tudtunk hazudni: 14, 16, 20, 25 hektárokat vallottunk be. Ezeket mind visszaküldte a sorba; közülünk senkit sem akceptált. Így egyikünk sem került tiszti iskolába. Kacagtak a többiek bennünket, de mi is magunkat.
Egy másik alkalommal azt tudakolták, hogy kinek mi otthon a mestersége. Pali és én a ,,gr?dinar?-mesterséget mondtuk be. Nem is hazudtunk. Szép mesterség - szólt a tiszt: azokat a szép virágokat termelni, gondozni igazán szép feladat. Nem mondtuk meg neki, hogy mi inkább a konyhakerti növények termelésében jeleskedünk. De hát így sem csináltak belőlünk kertészt, csak ,,talicskasofőröket? (?ofer de roab?). Losonczy géplakatos-mesterséget deklarált. Pár hónap múlva ki is emelték, és az lett. Gerzson Zsiga gépkezelőnek vallotta magát. Pedig annyit érthetett a gépekhez, mint én a harangöntéshez. De őt emelték ki a leghamarabb, gépesítették a sántiert, kellett a gépkezelő.
Kapott egy betonkeverőt. Nem nagy szaktudás kell hozzá, de ha a legkisebb defektet kapja, pl. meglazul valamelyik ékszíj, aki nem ért hozzá, bizony leégeti magát, esetleg a motort is. Utóbbi történt Zsigával. Tele volt a gép keverés alatt álló betonnal (jó erős, ún. gyors kötésû betont kevert). A figyelmetlensége folytán leégett a motor. Ahelyett, hogy kimerítette volna a keverőből a nyers betont, ő nagy kényelmesen elment vacsorázni. Csak másnap jelentette a dolgot. Úgy belekötött a beton, hogy több embernek kétnapi munkájába került a kőkemény massza kitermelése vasvájókkal. Menesztették Zsigát, sőt, hadbírósággal fenyegették. ? meg vigyorogva mesélte nekünk, hogy az ember ott árt a rendszernek, ahol tud. Kacagták az egész sántieren az esetet. Nekünk is felrótták a kollégáink, hogy milyen ,,brigádtagunk? van. Elhatároltuk magunkat tőle. Hiszen a bizalommal való visszaélés nem valami szép emberi tulajdonság. Mivel más detasamentbe került mint ,,gépész szakember?, lassan elmaradtunk egymástól. Ez az eset nyár közepén történhetett. Ritkán láttam azután Zsigát. Egyszer hívott, hogy jelentkezzem vasbetonszerelőnek. De hát nem értek hozzá. - Nem kell ahhoz érteni - szólt lakonikusan, mutatja az maga-magát. Úgy, mint a betonkeverő gép? - vágtam vissza neki. Erre szégyenkezve elballagott, nem erősködött tovább. Másik évben már nem találkoztam vele, lehet, elhelyezték valahová. Már többször érdeklődtem felőle, amikor daróciakkal találkoztam. Senki sem tudott róla semmit.
A rabság titka
De írjam már le úgy, ahogy tudom, mit is építettünk mi tulajdonképpen? Mibe is fektettünk be olyan óriási energiát? Hiszen egy-két évig 3500-4000 ember dolgozott ott, majd csökkent a létszám kétezerre majd 1500-ra.
Abban az időben dúlt a hidegháború, sőt, nagyon készültek a ,,melegháborúra? is. Nagy volt a háborús veszély. Így hát kellett egy raktározóhelyiség, ahol megfelelő biztonsággal tárolhassák a kőolajszármazékokat a bombatámadások ellen. Hajtóanyag nélkül ugyanis nem mûködhetnek a harci gépek. Így ,,fialhatott meg az agyuk? az ország vezetőinek egy bombabiztos raktározótelep megépítésére, ami lehetőleg az ország közepe táján helyezkedne el. Így eshetett a választás a Fogaras és Brassó közötti térre. Ósinka és Újsinka falvak között, az úttól balra van egy dombvonulat. De ezt már leírtam a táborépítés ismertetésénél. Tehát a patakon erről, északi irányban volt a táborunk, majd a két falu közötti köves út, utána az úttól jobbra a másik évben kaszárnyákat kezdtek építeni, még arrább erdős hegység következett, távolban a Fogarasi-havasok hegycsúcsai látszottak. Bennünket most a pataktól délre húzódó dombvonulat érdekel, azon túl a völgyben Persány község terült el. A domboldalunk alsó részén egy kiemelkedő kisebb domb állt; ezt a következő évben letermelték, a helyébe vasútállomás épült. Ezen a vasúton szállíthatták majd a kőolajtermékeket, s az állomástól szivattyúzták majd az óriásmedencékbe. A domboldalon 24 nagy kerek gödröt kellett kiásni. Egy medence végleges nagysága úgy 15x10 méteres volt, mikor elkészült, de a kiásás folyamán több mint 30 méter volt az átmérő, hogy be ne omoljon (lesréhelve). A medencék között kisebbeket is ástak, melyek a szivattyúzást voltak hivatottak ellátni. De egy fővezetékkel mindenik összeköttetésben volt. Ezeket a nagy gödröket B1, B2? B24 nevekkel látták el. Miután kiásták, vasbetonnal erősítették a falat, de előbb a külsőt 50 kilós betontéglákkal rakták ki. Legbelül vastag acéllemez következett. A tetejét vasgerendás szerkezettel szintén betonnal öntötték le. Erre 1,5-2 méteres földhányás került, amit növényzettel ültettek be. Nos, ezeket a medencéket töltötték meg benzinnel, gázolajjal stb.
Én már nem láthattam a kész medencéket, mert ?53 augusztusában elhelyeztek onnan, csak az előkészületekből, meg az elbeszélésekből vehettem tudomást róluk. De ?55 szeptemberében még nem volt kész. Óriási földmunkák voltak, hiszen csak egy medence 18-20 000 köbméteres volt. Az is lehet, hogy miután én elkerültem onnan, még többet is építettek, hiszen hely volt elég. Nem tudom, már 49 éve nem láttam azt a tájat. Pedig szeretném még egyszer meglátni!
Akkor nagyon szigorú államtitokként kezelték. Nem is volt szabad megírni haza, hogy mit dolgozunk, de azért sokan megírták, ezeket a leveleket a cenzúrások felolvasták a nép előtt okulásul, megfenyegetvén mindenkit, ne merjenek erről írni haza. Dolgoztak ott civilek is. Szekérrel, lovakkal hordták a lipovánok a földet. Az a 60-70 hektáros domboldal mind fel volt turkálva 10-12 m mélységen.
A normarendszer és kijátszása
Normára dolgoztunk. Nagyon magasak voltak a normák. Mondogattam is többször: ez nem norma, normalitás, hanem abnormitás. Nagyon erős, jól táplált embernek kellett lennie, aki azokat a normákat csalás nélkül teljesíteni tudta. De a csalás akkor is, most is jellemző volt és marad állammûködésünkre. Nem is nézték normális embernek azt, aki kicsit vagy többet nem csalt a normák teljesítésében. Ez bevett ,,nemzeti szokássá? vált. Sajnos, most is az. Talán ha teljesen szabályosan, lelkiismeretesen dolgozunk, és nem csalunk kisebb-nagyobb mértékben, meg sem értük volna a leszerelést. A normákat pedig rendszeresen évenként vagy félévenként emelték ,,a dolgozó nép óhaja szerint?.
Úgyhogy szükségessé vált mind többet és többet csalni. De voltak olyan munkahelyek is, ahol nem nagyon lehetett csalni, vagy csak nagyon csekély mértékben. Ezeket a csoportokat szinte a halálba hajszolták. Ha nem volt meg a norma, büntetésből három-négy órás megerőltető instrukció következett. Futás, kelés, kúszás stb. Utána büntetőelhelyezések a legnehezebb, legrosszabb helyekre. Szabadságmegvonás stb. Aki nem volt elég ravasz, okos, az könnyen otthagyhatta a fogát. Kezdetben én is naiv voltam, hajtottam magam. Bíztam az emberi igazságosságban, megértésben, ami nagyon ritka madár. Mindig keserûen tévedtem. Több mint egy év kellett hozzá, hogy kitapasztaljam a ,,dörgést?.
Visszagondolva azokra az időkre, megállapíthatom: ha annyi ravaszság lett volna bennem, mint az utolsó évben, már a legelején révbe kerülhettem volna, és mint ,,úriember? tölthettem volna le azt a csekély negyven hónapi katonaságot. Csak azt kellett volna idézni a Bibliából és terjeszteni: ,,Legyetek ravaszak, mint a kígyó!? Ez nagyon jó tanács lett volna. De hát ehhez sokunknak, nekem sem volt hozzáállásom, képesítésünk.
Súlyosbított ítélet
Még egy nagy pechünk is volt akkor. Addig két év volt a katonai szolgálat. Alig vonultunk be, rá egy hónapra megemelték három évre. Nagy volt az elkeseredés, elégedetlenség. Érthető is. Akkor még nem tudhattuk, de később, leszerelésünk előtt egy másik törvényt hoztak, éspedig azt, hogy ?55-ben szeptember 1-jéig a munkaszolgálatosok nem szerelhetnek le, mert nincs biztosítva az utánpótlás a káderek terén, így még négy hónapot ráhúzattak velünk, amivel negyven hónapra kerekedett a szolgálat. Nem mondom, egy kis százaléka a ,,dombelhárítóknak? nem sínylette meg; akik jó, kényelmes funkcióban voltak. De a többi lapátos még azt is elátkozta, aki e világot teremtette. Igaz, meg volt ígérve, koncsentrára nem fognak behívni bennünket. Ezt, csodára, be is tartották!
Megjegyzem még azt is, talán azért, hogy szemléltessem a mi nagy pechünket: pár hónappal leszerelésünk után ismét két évre csökkentették a katonai szolgálatot. Mintha direkt ránk ,,utaztak? volna, erre a három-négy korosztályra. Így hát bevált az a tréfás mondás, hogy a katonaságnál csak az első három év a nehéz. Nekem is az utolsó 6-9 hónapban már olyan jó dolgom volt, jobb mint itthon. De ez az ,,első három év? nagyon nehéz volt.
Tapody Ottó