Bogdán LászlóIrodalom: A vándorló harang

2005. augusztus 27., szombat, Archívum 2003–2007

Ileana a folyó felé fordul, s felemeli a kezét, mintha nem létező zenekarnak akarna beinteni.
- Megjöttek - hullámzik a tömeg, s mialatt a kajak kiköt a parti stég mellett, Nyekuláj odahajolva hozzá, figyelmezteti:
- Csak természetesen, doktorkám, semmi pánik!
És ő rogyadozó léptekkel lép ki a partra, s vendéglátója háza körül, mintha erre a jelre vártak volna, kétségbeesetten felugatnak a kutyák.
- Most távozik el Mia rossz szelleme - súgja Sztyepán.
- A doktor bácsi befolyása erősebb, mint az ördögé - teszi hozzá alig hallhatóan Vologya. - Máris érvényesülni kezd.
- Jó lenne nyugodtabban emlékezni minderre - mondja a már felébredő, felülő és a lepedőt meztelen teste köré csavaró, elveszetten pislogó Irénnek -, de nem lehet.
- És miért nem? - kíváncsiskodik a pislogó asszony.
- Mert az ilyen helyzetekre nem lehet felkészülni - sóhajt ő, s az ágy másik sarkába húzódik.
- Milyenekre? - ásít Irén.
De ő nem válaszol, elsodorják megint a felgyorsuló események. Egyszerre kerül a középpontba, noha nem akarja. Hirtelen mindenki körülötte van, arcát, kezét, testét simogatják, csókokat hintenek rá, megáldják. Olyan az egész, mint egy rémálom, és sehogy sem akar véget érni.
Ileana odalép eléje, felemelt kézzel üdvözli, megöleli, majd váratlanul térdre hullva a kezét kezdi csókolni. Megint úgy érzi, álmodik, s a szibériai láger melletti mocsár vöröses-narancssárga fényt árasztó iszapjába süllyed, megkeresni elveszített szerelmét, Natasa Ivanovnát?
Kezét mindenesetre elhúzza egy mámika izzadó tenyeréből, óvatosan keresztet rajzol a térdre hulló, sírástól eltorzuló arcú öregasszony homlokára.
Ekkor hangzik fel a harangszó!
Hogy pontosan honnan is jön a hang, nem tudni. Nyekuláj szerint csak a vándorló harang szava lehet, a faluban és a környékén nemhogy harangtorony és harang, de templom sincsen!?
- Milyen templom? - kérdezi Irén.
Nyekuláj csak később világosította fel őt arról, hogy ez a harang azóta velük vándorol - s a falu nehéz, embert próbáló perceiben mindig meg is kondul, mintha feladataikra akarná figyelmeztetni őket -, amióta a részeg kozákok felgyújtották Dnyeszter melletti falujukat. 1713-ban történt mindez, Hincu atya kutatásai szerint. A maiak leszármazottai, ősanyáik, ősapáik az égő házak lángjánál még csak nem is gondolhattak bosszúra. Hogyan is harcolhattak volna állig fölfegyverzett, marcona kozákokkal? Menekült, aki tehette. Más út nem volt, csak a Dnyeszteren át!? A vízből láthatták - a hagyomány szerint ez is apáról fiúra szállott évszázadokig -, hogy már a temlomuk is és természetesen a fából ácsolt harangtornyuk is messzire világító lángokkal ég, de az ő láthatatlan harangjuk mégis egyre hangosabban, egyre nyomasztóbban kongott, majdnem megőrjítve a részegen handabandázó, ide-oda lovagoló, vontcsövû pisztolyaikból menekülőkre lövöldöző kozákokat. Igen, elnémíthatatlanul szólott a harang, hiába lövöldöztek az égő toronyra a megvadult kozákok. És azóta is, valahányszor bajban vannak, mindig megkondul ez a régi harang. Pedig már régen elporladt abban a tûzben minden régi rajongójának szenvedő teste, és Ukrajna és Moldova véráztatta földjében pihennek már évszázadok óta azok is, akik valami módon mégis megmenekültek, nádszállal a szájukban bukva víz alá, vagy elbújva a part menti füzesben, esetleg az égő romok közé húzódva be, vállalva a tûzhalált inkább, mint a kozák kardot? De azok, akik megmenekültek, nem maradhattak tovább a szent folyó mellett. Megállíthatatlanul vándoroltak napnyugatra, egy síkságon át elcsigázottan menetelve, és zörgő ördögszekerek, katángkórók között nézegetve a kiszáradó földön elvesző árnyékaikat. Nem volt megállás. Mentek tehát tovább. Sokan nem bírták a nélkülözéseket, sokan visszafordultak, de a legkitartóbbak végül elérték egy másik nagy folyó deltáját, és megtalálták ezt a zöld paradicsomot, s a megnyugvást keresték, de mielőtt megtalálhatták volna, pokollá változott ez is, mert ilyen volt a világ, és ilyen fölötte az Isten. Állandóan próbára tette - magyarázta sóhajtva Nyekuláj - a benne bízókat. Ki kellett érdemelni a kegyelmet! De azért így most, egymást közt, visszatekintve az áthalászott és átszenvedett évszázadokra, azt kell mondania, hogy túl sokszor változott pokollá ez a zöld paradicsom. Hogy egyetlen vigaszuk a vészkorszakokban továbbra is az ünnepélyesen és figyelmeztetően megkonduló harang szava maradt - és ők nem is kérdezték soha, hogy kiért szól. Fejük felemelve hallgatták, és tudták, áldozatuk mégsem hiábavaló, egyszer majd, mást nem tehet, és jóra fordul minden. És éltek tovább, amíg meg nem haltak? És te hallottad ezt a harangszót?
- Igen, hallottam - legyint ő.
Oda-odafordult, igyekezett lokalizálni, de nem sikerült. Olybá tûnt, ez a harangszó mindenünnen jön, minden irányból, mintha mindenkiben magában szólt volna? Nézte az áhítatos arcokat, a keresztet vető óhitûeket, és elkomorodott. Aztán váratlanul hallgatott el a láthatatlan harang, az utolsó bim-bam még ünnepélyesen kerengett a levegőben, lassan a világ más érzékelhető zajai közé veszve: ismét ugatni kezdtek a kutyák, a Dunán egy távoli hajó ködkürtje is megszólalt, s valahonnan a szomszédból, egy nyitva felejtett ablakon át a rádió-bemondónő hangját is lehetett hallani. ? változatlan érdeklődéssel figyelte a tömeget, az elmélázó, áhítatos, mélakóros arcokat? Aztán észrevette a Mia nevû nőt is. Vörös miniruhában állott a halász házának ajtaja előtt, s szeméhez emelve kezét, hogy ne zavarja a világot fölgyújtó nap még bíborló fénye, figyelmesen nézett vissza rá, míg névrokona, az igazi Mia a tálban párolgott, arra várva, hogy elfogyasszák, s lekopasztott, fekete tollai, amelyek oly baljósan jelölték ki sorsát ebben az elrontott világban, ki tudja, hol, milyen szeméttárolóban vagy dögkútban rothadhattak?! ? fölemelte a kezét, s alig mozgó ajkakkal, mániákusan ejtve az Isten szót, többször is mintha imát mondana, megáldotta barátja és egykori rabtársa bizonyára szebb jövőt érdemlő faluját? Néhány öregasszony már könnyekkel sírt, egy öreg - ki tudja, miért - félhangosan káromkodott, de arcán nem látszott harag, szeme is nyugodt volt, így nem lehetett tudni, miért is káromkodik. Szavai élesen mondtak ellent arckifejezésének. Néhány kutya egy csonton marakodott össze, sivalkodni kezdtek az eddig csendesen állingáló, ujjukat szopogató gyermekek is. Olyan volt mindez, mintha álmodna. Mély lélegzetet véve, a figyelmesen rábámuló Mia nevû nő piros miniruhájának aljára függesztve tekintetét, a nő egyenletesen bronzbarnára sült, igéző combjait bámulva, beszélni kezdett.
- Pozitív diszkrimináció nélkül nem beszélhetünk progresszióról. Segítség nélkül nincsen haladás.
- Ezt mondta?
- Pontosan ezt, s idegen szavakkal, hogy még ünnepélyesebbnek tûnjön.
- És értették?
- Nem, de nem is ez volt a fontos. Hiszen még sok minden mást is mondott, de még ez sem volt, bevallja, elég nagy ár ahhoz, hogy amíg csak lehet, távol tarthassa a tömeget, és természetesen önmagát is az evés közelgő, ünnepélyes aktusától - bár lelke mélyén pontosan érezte, hogy nem beszélhet az idő végezetéig, észlelte a halász elképedt tekintetét, s tudta, előbb-utóbb be kell majd fejeznie szózatát, helyet kell foglalnia az asztalfőn, és kanalát az ínycsiklandozóan párolgó húslevesbe kell merítenie. Aztán eszi, nem eszi, más nincs, meg kell kóstolnia a fekete és igazi Mia fehér húsát is. Borzongott, nem tudta elképzelni, hogyan menekülhetne el, és hová az evés elől. Hát beszélt, összehordott tücsköt-bogarat, érezte, hogy undora a halász türelmetlenségével egyenes arányban nő, s tudta, ez az undor erősebb, mint ő tudta. Bármi is történik, bármennyire botrányos lesz, ő képtelen lesz megkóstolni a Mia nevezetû, fekete tyúkból készült levest, s Mia combja sem izgatta. Hát beszélt, beszélt, beszélt, már-már maga sem tudta, hogy miről? Folyt belőle a szó. Félt, ha elhallgat, akkor azonnal asztalhoz kell ülni és enni kell, hát nem hagyta abba. Csillapíthatatlan izgalommal fûzte a szót, mesélt őseiről például, akik évszázadokkal a falu népének menekülése előtt, lóháton érték el a szent folyót, és vizében mord arcukat hosszan elnézegetve napnyugati vándorlásukról álmodoztak. A hallgatóság némileg elbizonytalanodott, meg is rettent, még maga a piros ruhás pót-Mia is kislányosan sütötte le a szemét, nem mert ránézni. (?)
És ebben a pillanatban újra ünnepélyesen kondult meg a láthatlan harang.
Részlet a Bûbájosok címû regényből
Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Ön szerint indokolt a fizetős parkolás kiterjesztése Sepsiszentgyörgyön?









eredmények
szavazatok száma 914
szavazógép