
,,Isten számomra több, mint személy, ő alkalom az együttlétre, s nincs előle menekvés: valamennyien részesei vagyunk? - mondotta nekem a nagybeteg unitárius lekész, mikor a napokban meglátogattam. Donald Szántó Harrington kilencvenegy éves, a szentgyörgyi, ún. mamutblokk egy lakásában él feleségével. Nem mindennapi életének itteni rokoni kötődései közismertek a városban. Azt már kevesebben tudják, hogy massachusets-i középosztálybeli családban látta meg a napvilágot, s hogy amikor második feleségével - különben mindketten a város Szántó családjának sarjai - végül az erdélyi letelepedés mellett döntött, New York egy unitárius parókiáját cserélték fel a Homoród mente lepusztult falujával, az alig 180 lelket számláló Homoródjánosfalvával. Azért is kezdtem bevezetőmet azzal, amit mestersége lényegeként megfogalmazott, mert nem akármilyen közösségi hit, az emberi összefogás erejébe vetett bizalom kellett ahhoz, hogy tulajdonképpen egy szétesőben levő gyülekezet lelki és gazdasági újjáépítését vállalja e két ember olyan életkorban, mikor mások a nyugalomba vonulás, az unokákkal való foglalatoskodás tisztes módozatait keresik. Jánosfalva amolyan végvár, a szomszédos Daróc már a hajdani Királyföd szász települése volt, s Szántó Anikó legmegdöbbentőbb, már-már apokaliptikus élménye, amit ennek kifosztott templomában, leromlott házaiban látott a kilencvenes évek elején, mikor oda betoppant. A lakói által magára hagyott ingatlanok alkalmi beköltözőknek estek áldozatul, mint az annyifelé megtörténik ma Erdélyben. E sorsot elkerülte viszont a székely végvár, s ebben nem kis szerep jutott a Harrington házaspárnak, mely itt gátat kívánt emelni a romlás útjában, s tette ezt nem minden siker nélkül. Szépítés nélküli, felkavaró őszinteséggel vall minderről Donald Szántó Harrington amerikai egyháza számára készült beszámolójában, melyből részleteket közlünk az alábbiakban. Az olvasó látni fogja, nem véletlenül asszociáljuk a házaspár próbálkozásait Balázs Ferenc két világháború közötti mészkői kísérletével. Miként a női lelkészek vagy a ,,fajilag integrált? gyülekezetek dolgában (Harrington úr az első New York-i vegyes, azaz fehérekből és négerekből álló gyülekezet szervezésében segédkezett), a közösségteremtésben is úttörő szerepre vállalkozott a család.
(b. kovács)
Az unitarizmus Erdélyben, napjainkban (Dr. Donald Szánthó Harrington)
Menjenek el innen, hanem meghalnak!
Ezeket a szavakat durva ákombákomokkal rótták egy megsárgult csomagolópapír-darabra, s felszegezték a parókia bejáratára.
Nem rendített meg túlságosan. A faluban voltak már súrlódások a mezőgazdasági gépek használata fölött. Bár a gépekért mi személyesen fizettünk, akadt néhány ember, aki meg volt győződve, hogy a gépek kizárólag őket illetik, csak ők használhatják és ők húzhatnak hasznot belőlük. Ki kellett térítenünk őket ebből a meggyőződésükből. Nem ment simán, elszabadultak az indulatok.
Anikó, a lelkészasszony megkérdezte, kihívjuk-e a rendőrséget. ,,Ne - mondtam. - Az, aki ezt írta, nyilvánvalóan gyáva. Nem írta rá a nevét. Tegyük csak ki az ebédlő falára, hogy mindenki lássa. A hír el fog terjedni. Nem félünk, és egy tapodtat sem mozdulunk innen.? Így is történt.
De hogyan kerültünk feleségemmel a messzi Erdély kis falucskájába, Homoródjánosfalvára? Ez hosszú történet, s még 1938-ban kezdődött, amikor a Meadville-Lombard Teológiai Intézet utolsó éves hallgatója voltam Chicago szeles városában.
Valószínûleg az amerikai unitárius univerzalisták közül én állok - és álltam e század folyamán - a legközelebb az erdélyi unitárius mozgalomhoz. Először 1938 októberében jártam Erdélyben - én voltam az egyetlen külföldi, aki részt vehettem (majdnem azt írtam, aki részt mert venni) Varga Béla püspök beiktatási ceremóniáján, 1938-ban, épp a müncheni konferencia idején, amikor a háború már kitöréssel fenyegetett. Szintén 1938-ban, október 8-án vettem feleségül Szánthó Vilmát, az első nőt, akit Közép-Európában lelkésszé szenteltek fel, a kolozsvári Unitárius Teológiai Intézet végzettjét. Varga Béla püspök házasságkötésünk után, nemhivatalos ceremónia során szentelte fel Vilmát, aki Kolozsváron és Tordán teljesített lelkészi szolgálatot, majd Balázs Ferenc lelkész és a családja mellett szolgált Mészkőn, amikor Balázs Ferenc tuberkulózisban haldoklott. Vilmával néhány hónapot töltöttünk Erdélyben, mielőtt 1939 szeptemberében, a háború kitörésekor visszatértünk az Egyesült Államokba.
Húsz évnek kellett eltelnie, amíg újra engedélyt kaptunk, hogy Romániába látogassunk. Időzköben feleségem édesapja, édesanyja és legidősebb bátyja meghalt. Első körutunk 1959-ben nagy nehézségekbe ütközött. Ezen az úton velünk volt Dana Greeley, az Amerikai Unitáriusok Szövetségének elnöke és Ernest Kuebler, a Szabad Vallások Világszövetségének elnöke. Sosem felejtem el az első falut, ahol megálltunk. Megindító templomi szertartás és fogadtatás után a parókián, amikor tovább akartunk utazni, a buszunkat szó szerint virághegy alá temetve találtuk. Mi voltunk az első idegenek, akik a háború óta Erdélybe látogattak?
A feleségemmel, Vilmával összesen hat erdélyi zarándokutat tettünk 1959 és 1982 közt, amikor szeretettem meghalt. 44 éven keresztül volt feleségem és lelkésztársam, együtt alapítottuk 1942-ben a Beverly Unitárius Közösséget, ahol Vilma társlelkészként szolgált. Megválasztották a New York-i Community Church hitoktatásának vezetőjévé, segéd-, majd társlelkészévé, és a Metropolitan New York egyetemi hallgatóinak volt a lelkésze. Egyetemi hallgató csoportjai voltak Columbiában, Rutgersben, New Jerseyben, a New York University, illetve a Hunter és Brooklyn College hallgatói közt.
1984-ben feleségül vettem az unokahúgát, Szánthó Anikót, aki a sepsiszentgyörgyi Mikó Kollégiumnak volt a magyar nyelv és irodalom tanárnője. Anikó, aki húszéves középiskolai és gimnáziumi tapasztalata mellett első fokozati képesítéssel is rendelkezett, úgy döntött, hogy az unitárius univerzalista lelkészi pályát választja. 1986-ban iratkozott a New York Theological Seminaryra, 1990-ben elnyerte a teológiai mesteri fokozatot, majd a New School for Social Researchnél doktori jelöltséget. Segédlelkészi szolgálatot végzett Darienben (Connecticut) és Hollisban (New York City). Hollis gyülekezete 1990-ben szentelte fel.
Lehetetlen!
1990 elején ajánlottam fel először Kovács Lajos püspöknek, hogy feleségemmel, Szánthó Anikó lelkész asszonnyal együtt Erdélybe költözünk, s az egyik elhagyott unitárius templomban fogunk szolgálni. ? lesz a lelkész, én pedig a falufejlesztésen fogok dolgozni, mivel már egyetemi hallgató korom óta az Antioch College-ben a kis közösségek felé fordult az érdeklődésem. Jól ismertem a püspököt. 1938-ban ő volt a násznagyom a sepsiszentgyörgyi civil esküvőnkön - akkor a városnak ő volt az unitárius segédlelkésze. De a reakciója heves volt: ,,Lehetetlen! A falusiak sosem fognak elfogadni egy nőt a szószéken! Különben is, túl nehéz munka ez egy nőnek.? Nem adtam fel. Elmentem Erdő Jánoshoz, az akkori püspökhelyetteshez, aki Vilma iskolatársa volt, így jól ismertem. Erdő azt mondta: ,,Ez nevetséges! Nagyszerû gondolat. Rengeteget tehettek értünk - megpróbálom rábeszélni a püspököt, hogy hagyja jóvá az idejöveteleteket.? Pár nappal később felhívott, és javasolta, hogy tegyünk együtt látogatást néhány faluba - Tordatúrra, Homoródra, Homoródszentpéterre, Jánosfalvára és Darócra -, ahol évek óta nincs lelkész. A püspök maga fog lejönni a beiktatási ceremóniára. Végül sikerült meggyőznie, bár nehezen, és Kovács kikötötte, hogy engedélye csak egy évre szól!
Anikó lelkész beiktatása Jánosfalva és Daróc unitárius gyülekezetei élére 1991-ben óriási esemény volt, a templom zsúfolásig tele, a püspök tartott egy prédikációt, majd a közeli Homoródalmásfalva unitárius esperese, Bencző Dénes köszöntötte új lelkésztársát.
Jó indulás volt. Anikó minden vasárnap délelőtt prédikált a jánosfalvi templomunkban és minden második vasárnap délután a szomszédos Darócon. Gyakran meghívták más gyülekezetekhez is, Recsenyédre, Udvarhelyre, Kőhalomba, Segesvárra, Brassóba, Szovátára, Sepsiszentgyörgyre és Kolozsvárra. Rengeteget utaztunk.
Anikó belépett körzetünk, Brassó megye politikai életébe, a három, többségben magyar lakosságú megye autonómiájáért küzdő mozgalomba. Tagja lett az RMDSDZ-nek, és egy darabig úgy nézett ki, hogy parlamenti képviselővé választják.
Országos gyász
Egy esetnek köszönhetően valamelyes hírnévre is szert tett. Egy szép nap a parókián felkeresett néhány asszony a távoli Zetelakáról és Oroszhegyről. Elmesélték, hogy fiaikat, akik december 22-én részt vettek a Ceau?escu-ellenes tüntetéseken, és nézőivé - de nem résztvevőivé - váltak a zetelaki rendőrverésnek és rendőrlincselésnek, a hatóságok találomra elfogták, letartóztatták és több tíz éves börtönbüntetésre ítélték. Az egyik asszony meglátogatta fiát a börtönben, és elmesélte, hogy nézett ki lenyírt, sebhelyes feje. Hallottak a ,,tiszteletes asszonyról?, és reménykedtek, hogy ő majd segít. Anikó megpróbálta megnyugtatni és vigasztalni őket, megígérte, hogy megpróbál valamit. Miután az asszonyok elmentek, megkérdezte: ,,Don, mit gondolsz, mit tett volna Gandhi egy ilyen helyzetben?? ,,Először is - válaszoltam - azt hiszem, megpróbált volna azonosulni az áldozatokkal.? Amikor aznap délután visszatértem szokásos falusi körsétámról, a meglepetéstől szóhoz sem jutottam: Anikó leborotválta a haját! Ilyesmit egyetlen falusi asszony sem tett volna, semmiért. Az első asszony, aki aznap délután bejött a parókiára, eltakarta a szemét, és sikoltozva rohant ki a szobából - meg volt győződve róla, hogy Anikó megbolondult! De amikor elmagyaráztuk a célt, az emberek megértették, és ha nem is helyeselték, elfogadták.
A taktika mûködött! Óriási szenzációt keltett. Az egész országból jöttek az újságírók - egy riportercsapat Budapestről utazott le, annyira kíváncsivá tette őket a sztori. Anikó fényképe leborotvált fejjel, lelkészi palástjában színesben jelent meg egy nagy példányszámú magyarországi lap, az (azóta megszûnt) Köztársaság címoldalán.
Így vagy úgy, a taktikája ébren tartotta a közvéleményt, és másfél év múlva a fiatalembereket elengedték. Ketten azonnal eljöttek Jánosfalvára, hogy Anikónak személyesen megköszönjék, amit értük tett. Ugyanakkor megtudtuk, hogy a kolozsvári Teológiai Intézet dékánja úgy emlegette Anikót, mint annak a példáját, hogy hogyan nem szabad viselkednie egy unitárius lelkésznek! Megtudtuk, hogy gúnyt ûztek az Anikó tiltakozásából, és az egyház vezetősége is helytelenítette.
Nekik még mindig a romániai Vallás- és Kultuszminisztérium árgus tekintete alatt kell szolgálniuk. Csak mint tényt jegyeztem meg. Bármi is volt az ok, nekem és Anikónak sosem engedték meg, hogy gondolatainkat kicseréljük a teológusokkal.
Templomépítés
Itt-tartózkodásunk elején találkoztam a Shelter Rock Unitárius Univerzalista Egyház Veatch Bizottságával, és segélyt kértem tőlük három erdélyi unitárius városi templom építésére - Baróton, Udvarhelyen és Sepsiszentgyörgyön. Elmagyaráztam nekik, milyen nehéz Romániában pénzt előteremteni, ahol az elszabadult infláció mindenkinek a megtakarított pénzét felemésztette. A dollár árfolyama 6 év alatt 9 lejről 10 650 lejre emelkedett. A Veatch Program először 50 000, majd újra 50 000 dollár készpénzt ajánlott fel erre a célra, mivel a csekkeket és vizakártyát akkor Romániában nem fogadták el. Én magam vittem a 100 000 dollár készpénzt Romániába, és átadtam Kovács püspöknek a három templom felépítésére. (Meg szeretném jegyezni az Amerikai Univerzalista Egyházak Szövetsége gazdasági felelősének a segítségét, aki megengedte, hogy a Veatch Program ezt a pénzt az említett célra átutalja az UUA-nak. A szövetség továbbította aztán az összeget az én saját New York-i bankszámlámra, ahonnan kivettem, és készpénzben Kolozsvárra vittem.) A püspök alig tudta elhinni, és áradozva mondott köszönetet. Sosem kaptam, és az akkori romániai életkörülmények közt nem is vártam semmilyen írott köszönetet vagy elismerést a püspöktől vagy az egyházaktól.
(folytatjuk)
* Részlet a crigville-i kollégiumban, Massachusets államban, az USA-ban 1998-ban elhangzott előadásból.