Lăcătuşut több évtizede Ceauşescu románosítási programja telepítette Moldvából Sepsiszentgyörgyre, s 1989 előtt buzgó pártaktivistaként pont Székelyföld elrománosításának megvalósítását, kiteljesítését kapta feladatul. A decemberi fordulatnak köszönhetően csak félmunkát sikerült végeznie, ám az ezt követő két évtizedben sem hagyott alább lelkesedése, a levéltár igazgatójaként, különböző szervezetek, kutatóintézetek vezetőjeként sorra gyártotta az elméletét igazoló köteteket. Ezek valóságtartalmát, tudományos eredményeit a hiteles szakértők értékelhetik, tény azonban, Ioan Lăcătuşu és társai igen jól éltek az elmúlt évtizedekben abból, hogy Székelyföldön románok.

A mostani dokumentum összecseng jó néhány korábban megfogalmazott kiáltvánnyal, azt gondolhatnánk, egy legyintéssel elintézhető, szinte már dühöngeni sem érdemes az újabb agyszüleményen. Csakhogy ezúttal jelentős veszélyeket is hordozhat, hisz a benne megfogalmazott javaslat — a székelyföldi megyék szétszakítása, román többségű régióba tagolása — találkozhat a kampányba fulladt és az ország nyomorúságaival nehezen megbirkózó pártok elképzelésével. A hét végi nagygyűléseket követő nacionalista felhorgadás jelezte, ez a téma minden politikai oldalon felhangosítja a szájtépőket, s ha az elégedetlen, pluszjogokat követelő kisebbség megzabolázásáról van szó, egy emberként szállnak harcba. Gazdasági válságban amúgy is jó figyelemelterelő. Megnyugtatja a román többséget, jó kezekben az ország, és félelmet kelt a magyarságban.

Éppen ezért egyetlen válaszunk lehet a kezdeményezésre, folytatni kell az autonómiaküzdelmet, még határozottabban kell fellépnünk, hogy egyértelmű legyen: Székelyföld feldarabolását nem engedjük! Ki kell építenünk intézményrendszerünket, megteremtenünk a területi önrendelkezés alapjait, hogy biztonságban lehessünk, és a Lăcătuşu-félék tanulmányaira, kiáltványaira valóban csak mosolyogva legyinthessünk.