Periszkóp: Barátok közt - baráti körben (ÉSZAK-AMERIKAI PORTYÁN (1.)

2005. szeptember 15., csütörtök, Archívum 2003–2007

Augusztusi észak-amerikai utam első állomása Chicago városa volt. Az alapmeghívásomat az Amerikai Magyar Baráti Közösség nevében dr. Somogyi Balázs, az MBK gondnoka - tulajdonképpen ügyvezető elnöke - jegyezte a Reménység tavánál (Lake Hope) évenként szervezett ITT-OTT találkozóra, kiutaztatásom megszervezésén többen is fáradoztak, s az Erdélyi Magyarok Chicagói Szövetsége ehhez a fő rendezvényhez kapcsolta a némely magyarok között humorosan Csík-Hágónak, hagyományosan a Szelek városának is mondott metropolisban a fellépésemet.
Érkezésem pillanatában mit sem tudtam az Erdélyi Magyarok Chicagói Szövetségének létéről, ottani tartózkodásom programjáról az ugyancsak levelezésünk révén ismert Balogh Éva tiszteletes asszony tájékoztatott, arról is tőle tudtam, hogy a reptéren - az USA egyik legtekintélyesebb légikikötőjében - Demeter András vár rám. A magamfajta kelet-európai, aki nem tud angolul, s életében először lép az Újvilág földjére, különösen a Szelek Városához hasonló nagyságrendû forgatagban igencsak rászorul a baráti eligazításra, de még inkább a helyi ügyekben járatos emberek türelmére.
Észak-amerikai utammal kapcsolatosan az angol nyelv ismeretének hiánya miatt már itthon is volt némi gondom.
A bukaresti vízuminterjún az elektronikus úton is továbbított amerikai meghívó a meghallgatáson bizonyos előnyökkel járt. Ennek következménye volt, hogy a több száz főnyi várakozó közül előbbre szólítottak, és amint a papírjaimból kiderült, hogy az USA-ban egy Baráti Közösség konferenciáján veszek részt, amelyen előadást is tartok, s foglalkozásomra-hivatásomra nézvést újságíró vagyok, és második meghívóm - Zoltán fiam - ugyancsak az Egyesült Államokban tudományos kutatómunkát végez kiemelt státus szerinti beosztásban, az engem meghallgató hölgy lezser angol nyelvû csevegésbe kezdett vélem. Néhány mondat után arcomról leolvasta próbálkozásának csődjét, majd többször is rákérdezett, hogy valóban nem tudok angolul? Ilyen fontos helyre hívtak meg, ahol előadást is tartok, újságíró is vagyok, és azt mondom, hogy nem ismerem az angol nyelvet?
,,Non? - a ,,nem? sok nyelvben hasonlatos.
Intett, hogy foglaljak helyet. Néhány perc múlva egy román szavakat is ismerő úriemberhez szólítottak, aki az előző ,,felütéssel? ismételte meg a kérdéseket, hogy ,,önnel az a gond??
Az újabb nem után ismét helyet kellett foglalnom. A harmadik szólításra ismét hallhattam most már a jó romántudással megfogalmazott csodálkozást:
- Önnel az a gond, hogy? Ön előadást tart egy konferencián. És azt mondja, hogy nem ismeri az angol nyelvet. - Igen - nem - válaszoltam. - És ez a Zoltán az ön fia? - Igen. - Az édesfia? - Igen. - Hová valósi, honnan jött? - Erdélyből - nyögtem ki megkönnyebbülve.
Egy sóhajtásnyi szünet után: Milyen nyelven tart az Államokban előadást?
- Természetesen magyarul - mondtam magabiztosan.
Ekkor értette meg az érthetetlent, s elmosolyodva mondta: az ön számára jóváhagyunk egy tíz esztendőre érvényes vízumot. Minden rendben - gondoltam -, a személyi igazolványom 2054-ig érvényes.
A Szelek városának óriási repterén is megpróbáltak angol szóra bírni. Nekik sem sikerült, pedig angol nyelvszakos lányom feltarisznyált zsebszótárral, sőt társalgási szótárral is. Ott nem ültettek le. Félreállítottak. Közben gyors iramban kezelték a nagy csapatokban hömpölygő utasok úti okmányait. Valami eligazítóféle formaruhás hölgy átvezetett egy speciális elkülönítőbe, ahol holmi ázsiai és afrikai öltözetû és ábrázatú asszonyokkal kerültem egy csoportba.
Itt jutott eszembe, hogy a fiam egy angol nyelvû szamárvezetőt is küldött számomra, amelyből kiderül, hogy mikor, miért, hol és mit keresek az USA-ban.
Ezzel a papírral próbáltam megértetni magamat. Előbb sikertelenül, mert az ellenőrző fülkék felé áramló tömeget pergették át a forgalmi szûkületeken. Nekem közben a csomagom sorsa járt az eszemben, s az, hogy a valahol rám várakozó, számomra ismeretlen Demeter András bírja-e még türelemmel a várakozást, vagy miután a félezernyi repülős utastársam befejezi az ellenőrző pontoknál a szertartást, az elmaradt út okán-fokán meditálva hazamegy.
Jött viszont a megmentőm. Egy kedves afroamerikai tisztes - idejében figyelmeztettek, hogy ne használjam a néger szót - kérte az irataimat, belepillantott a fiam által írt szamárvezetőbe, belelapozott az egyéb papírjaimba is, majd bepecsételt egy féléves tartózkodási engedélyt az útlevelembe. Utána két formaruhás hölgy szegődött mellém, elkísértek a csomagszállító futószalaghoz, ott ellenőrizték, illetve azonosították a csomagszelvényt a csomaggal, rám mosolyogva mutatták a kijáratot, s én kedvességüktől meghatódva ugyan, de önmagam által megalázva, súlyos kisebbrendûségi érzéssel vánszorogtam a fényes hallban a világosság felé - ahol nem várt senki.
Aztán észrevettem, hogy én egy speciális várakoztató felől jövök, s egy másik kijáratnál hömpölyögnek kifelé az ,,angolul tudók? seregei.
Abba az irányba görgettem a bőröndöt, s a kijáratnál egy nevemmel ékesített kartonon felfedeztem a rám várakozó, a sikertelen akciótól meggyötört arcú férfit.
Majdnem a nyakába borultam.
Hozzátartozóim nem kedvelik általában az ehhez hasonló önleleplező kitárulkozásokat. Hogy ezt mégis megengedem magamnak, annak két oka van.
Az egyik az, hogy az emberek általában szeretik, ha más is balek, nem csak ők. Ennél fontosabb viszont az, hogy fiatalabb sorstársaimat figyelmeztessem: manapság szinte elképzelhetetlen legalább egy világnyelv ismerete nélkül boldogulni - és ez mostanság az angol - nem csak a nagyvilágban, hanem a saját lakásunkban is. Ezt nem csak az internet térhódítása teszi szükségessé, hanem már a háztartási gépekkel, berendezésekkel kapcsolatos instrukciók megértése és alkalmazása is.
Természetesen a negatív utazási kalandok is elmerülnek az emlékezet árjában, bizonyos idő elteltével csak az adomásodó hab bugyborékol elő.
Mások történeteiből ollózva említem, hogy a ?70-es évek elején az ugyancsak Amerikát járt barátomat faggattam: milyen népek is élnek ott?
Csak magyarok - mondta -, a keleti parttól a nyugatiig csak magyarok élnek.
Tudniillik egész hónapos utazása alatt mással nem találkozott, csak magyar emberekkel.
Első bécsi utunk során (1991) a mosonmagyaróvári állomáson csatlakozásra várva egy órát kellett eltöltenünk. Mintegy százan voltunk, az ,,erdélyi magyarság krémje?, ahogy magunkat ironizáltuk. A várakozási időt adomák felelevenítésével ütöttük agyon, s nem véletlen, hogy ott is, akkor is a világnyelvek (nem) ismerete volt a vezető téma. Ebben a versengésben a pálmát Kántor Lajos vitte el, aki elmesélte, hogy ugyancsak a ?70-es években, ebben a mûfajban a Korunk egyik külső munkatársa produkált emlékezeteset. Svédországi meghívása volt. Itthon átesett az útlevélszerzési tortúrákon, és elindult a nagy útra. Meghívói tudták róla, hogy kiváló tudós, megbecsült szaki a maga területén, de ha ezen kívüli területre lép, akkor gyermetegen elanyátlanodik. Alaposan megszervezték tehát az útját, ennek nagyobb csomópontjainál feltáblázott személyek várták az illetőt. Igen ám, de valami miatt az őt szállító jármû hatórányit késett. A rá várakozók nem tudták, mire vélni a találka elmaradását, és elhagyták az őrhelyüket.
A mi emberünk megérkezett, nem várt rá senki, megoldást kellett találnia a továbbjutásra. Hagyta magát sodortatni a tömeg által, s felszállt egy komphajóra. Ez el is indult a maga útjára, s a mi emberünk akkor vette észre, hogy nem jó hajóra kapaszkodott fel. Ezt jelezte is kézzel-lábbal, hogy az ő úti célja nem az ánglusok országa, hanem Svédhon.
A környezetében lévők és a komphajó személyzetének tagjai észlelték a rendellenességet, s azonosítás céljából elkérték az útlevelét. Belelapoztak az okmányba, s látták, hogy az illető ,,román.?
- Van valaki lenn a gépházban a fajtájából, hívjátok ide! - adta ki a parancsot valami kisfőnök. Jött is a gépházi ,,román?, szólt is a mi emberünkhöz ezen a nyelven, de rögtön kiderült, hogy ebben az esetben a kommunikációnak ez az eszköze is csak botladozva használható.
- Legalább ha magyarul tudnál! - mormolta mintegy magának a gépházi ,,román?.
A Korunk tudós embere majdnem felvisított: ,,Csak magyarul, csak magyarul!?
Demeter András, az Erdélyi Magyarok Chicagói Szövetségének alelnöke mesélte, hogy másfél évtizeddel ezelőtt, mikor Marosvásárhelynek búcsút mondott - egyébként 1962 előtt szüleivel Baróton élt, s ott is született -, szóval miután kinn felejtette magát Chicagóban, intenzív nyelvtanfolyamra iratkozott be, ahol ingyen porciózták és mérték az angol nyelvi tudást. A csoportban két román hölgy is volt, akik bizony nem szaggatták el a hámfát sem a pontos megjelenést illetően, sem az angol nyelv elsajátításában. Mi több, még a vizsgára sem mentek el, hiába győzte-főzte őket az ugyancsak Romániából kitelepedett angol nyelvtanárnő. Mindenáron segíteni akart rajtuk, s érvei között olyasmik szerepeltek, hogy soha semmi se lehet belőlük Amerikában az angol nyelv ismerete nélkül, jövőjük itt teljesen reménytelen, senki őket nem alkalmazza és így tovább.
A nők durcás sértődöttséggel hallgattak, majd egyikük morcosan megjegyezte: otthon azt tanultuk, hogy a világ legszebb nyelve a miénk. Miért nem tanulnak meg ők románul?
A csíki székelyről is úgy hírlik, hogy az idegenek ilyen-olyan nyelven érdeklődtek, hol kezdődik Felszegnek az alsó vége. A kérdést nem értve, a pálinkafőző felé mutogatott, majd be is kalauzolta oda a vendégeket. Ott a helyiek közül az egyik iskolázottabb férfi megjegyzést tett arra vonatkozóan, hogy azért a nagy faluturizmusos propagandázás mellé némi idegennyelv-tudást is kellene pászítani.
- Minek? - tudakolta a csíki. - ?k beszélnek vagy tíz nyelvet, s mire mentek vele?
Száz szónak is egy a vége: a mai világban nagy a mozgás, sokfelé szólíthat a kíváncsiság vagy a kötelesség. Saját kárunkon tanulva érdemes másokat is elgondolkoztatni a krisztusi tanításon: ahány nyelvet ismersz, annyi ember vagy.
Chicagói kalauzom, Demeter András a két és fél órányi Bukarest-Amszterdam-Amszterdam-Chicago repülős kaland után egyenesen a hagyományos magyar piknikre hajtott, ahol egészen otthonosan érezhettem magamat. Demeter Edit - lánykori nevén Dezső Edit - éppenséggel falumbéli, felsőcsernátoni, az Ika vára alatti mûemlék jellegû vízimalom és a porta a Dezső testvéreké. Edit asszonytársai ez alkalommal is másfél száz kőtespalacsintával kedveskedtek a népes vendégseregnek, üdítőket, jóféle dobozos sört szolgáltak fel, szóval ételben-italban, jókedvben sem volt hiány, s valóban úgy tûnt, hogy Chicagóban csak magyarok élnek. A hagyományos őszi piknikre százak sereglenek össze az erdélyi tájakra emlékeztető ligetes pusztákra. Ezen az első találkozáson ismerkedhettem meg az Erdélyi Magyarok Chicagói Szövetségének vezetőivel - Balogh András református tiszteletes-szövetségi elnökkel és Balogh Éva tiszteletes asszonnyal, Varga Pállal, a 84 éve mûködő Chicagói Magyar Klub elnökével. Két év híján harminc esztendeje ő a klub elnöke, amelynek téli báljára korlátozni kell a feliratkozást, mert a bérelt bálterem ,,csak? hétszáz résztvevő fogadására alkalmas. A pikniken jelen voltak a következő heti rendkívül gazdag chicagói programom szervezői és lebonyolítói, akiknek nevével majd úti beszámolóim következő fejezeteiben találkozhatunk.
Az eddig ismeretlen, soha nem látott arcok is ismerősöknek tûntek, mert arckarakterünk rendszerint hordozza azokat a jegyeket is, amelyeket az azonos népcsoporthoz tartozás rajzol képünkre.
Ami már az első délután feltûnt, és emlékezetemhez tapadt: az a fantasztikus tisztaság és gondozottság, ami a környezetünket jellemezte. A sokmilliós világváros távolabbi térségei is, akárcsak ez a szabadidős parkerdő, példaértékûen ápolt, s ez kellemessé, barátságossá varázsolja az ott élők hangulatát, nemesíti emberi értékeiket.
Sylvester Lajos
Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Ön szerint indokolt a fizetős parkolás kiterjesztése Sepsiszentgyörgyön?









eredmények
szavazatok száma 914
szavazógép
2005-09-15: Archívum 2003–2007 - :

Faluvilág: Kézdiszárazpatak

2005-09-15: Archívum 2003–2007 - :

Család: Divatszakmák