Csallóköz közel van. Nem fizikai értelemben, de szellemiségében. Hangulatában. Érzelmeiben. Éppúgy leszakítva-eltaszítva-megtagadva, akár a Székelyföld. És ezek a sebek éppúgy fájnak a csallóközieknek, akár a székelyeknek. Nem csoda hát, ha egymásra talál a két régió közössége. Valamilyen szintig legalábbis, hiszen az épp regnáló választottak - a sepsiszentgyörgyiek mármint - nem igazán észlelik a lehetőség nagyszerûségét. És főképp nem értékelik. A segítő kéznyújtást. Ez a keserû tapasztalata a múlt hét végén Komáromban zajlott Székely Napok a Felvidéken címû rendezvénysorozatnak. Ennyit a két nap árnyoldaláról. A többit, a sikert, a hozadékot, a lehetőségeket immár bővebben.
Túl a Dunán
van az a Komárom, amelyik a folyamon inneni Komárommal egykor szétválaszthatatlan volt. Aztán Magyarország és Szlovákia uniós csatlakozásakor a Trianonban kettéosztott város polgármesterei látványosan az Erzsébet-hídon ölelkeztek össze. Tavaly december 5-e óta a híd ismét inkább elválasztja, mint összeköti a két várost. Érzelmileg legalábbis, a hétköznapi élet szintjén ez kevésbé érzékelhető. Menetrend szerinti autóbuszjáratok közlekednek a hídon, a határőrök laza kézmozdulattal engedik útjukra. Munkanapok reggelén sûrû a forgalom (leginkább északról dél felé), a csupán személyi igazolványukat felmutatókat épp csak megállítják a határon. A vásárlóturizmus megszûnőben, már nem nagyon érdemes kenyérért, felvágottért átautózni a túlsó partra. Noha néhány évvel ezelőtt ugyanvalóst szkeptikusak voltak a Felvidéken rekedt magyarok, Csehország és Szlovákia szétválása nem sok jót ígért. S ha eleinte beigazolódni látszott félelmük, mára egyre inkább megnyugodhatnak: az utóbbi években erőteljes gazdasági fejlődésnek indult Szlovákia is. Amit az átutazó is meglát: mindenütt építkezések, csinos házak és középületek, gondozott kertek. Komárom belvárosának utcái ugyan feltúrva, de csak azért, mert épp hatalmas felújítás zajlik. A város legújabb turisztikai szenzációja az Európa-udvar: a Zichy-palota mögött létesített épületegyüttes, európai országok jellemző építészeti stílusában felépített házak, egyikük csúcsán a magyar korona hatalmas bronzabroncsával. Az udvart nem modern ,,piskótával?, de sajátos bájt sugárzó, kisméretû bazaltkockácskákkal kövezték le, a sétányokon előbb-előbb fehér márvány szobortalapzatok ágaskodnak. Rajtuk, és néhány házon is, magyar szentek és királyok szobrai. Az Európa-udvar folyamatosan épül és szépül, mondják szerényen a helybéliek. De azt is tudni kell, hogy csupán öt éve kezdték el építeni. Ez idő alatt a házak zömét (köztük egy erdélyit is - nem románt, erdélyit! -, homlokzatán Kós Károly-plakettel) felhúzták, a földszinteken a kis vendéglőket és bárokat berendezték. Bájos, ismételten ezt kell mondanunk, és tényleg turistavonzó. Komáromban amúgy is nagy az idegenforgalom, a város ki tudja használni természeti adottságait és történelmét. Ám ez még nem lenne elegendő ahhoz, hogy magyar kulturális és egyetemi központtá fejlődjön (itt mûködik az immár második évfolyamát indító állami (!) magyar egyetem). Kellett ehhez egy olyan városvezetés, amilyen még Szlovákia-szerte is egyedülálló: a mindössze 38 000-es, kétharmadában magyar lakosságú városnak magyar polgármestere van, de ami ennél is fontosabb: 25 önkormányzati képviselőjéből 23 magyar, csupán kettő szlovák, azok is beszélnek magyarul. Hogy ezt az elsöprő többséget hogyan sikerült elérniük? Egyszerû. Összefogással.
Magyar kálvária
Nos, ez a város várta a székelyeket. Várta volna a sepsiszentgyörgyi elöljárókat is, de azok - ígéretük ellenére - mégsem utaztak oda. Vártak tárt karokkal, erről azonban a határőrök mit sem tudtak, komótosan begyûjtötték a román útleveleket, szorgalmasan telepecsételve egyenként az okmányokat. Némely szokások igencsak beidegződtek. Talán azt is el kellene mondani, hogyan került buszrakományra való székely Komáromba. A Magyar Kultúra és Duna Mente Múzeuma és a Székely Nemzeti Múzeum tavaly kötött intézményi együttmûködési szerződést, elsőként a két múzeum mutatkozott be egymás közönségének. De a Csallóköz és Székelyföld távol esnek, két országhatár is elválasztja egymástól a régiókat, azontúl a történelem szeszélye is eltávolított. Mi nem sokat tudunk róluk, ők sem többet mirólunk. Hát akkor ismerjük meg egymást - és így pattant ki az immár többrétû bemutatkozás ötlete. Legyen Székely Napok a Felvidéken, amikor is a székely történelem, kultúra egy nagyobbacska szeletével ismerkedhetnek a felvidékiek. S majd ennek viszontrendezvénye Háromszéken, az októberi ?szi Mûvelődési Napokon. Elkezdődött hát a szervezés, ha kissé elnagyoltra sikeredett a keretprogram, annak csakis a szûk idő a magyarázata. Tény, hogy végül útnak indult a busznyi háromszéki: táncos lábú, csodálatos hangú leányok és legények székely népviseletükkel és féltve óvott hangszereikkel, kézmûvesek bőröndökbe rejtett mesterségükkel, kürtőskalácssütők mázsányi hazai liszttel, cukorral, dióbéllel s mindenféle jókkal, múzeumi szakemberek tudományukkal. És Háromszék becsületének megmentésére az egyedüli hivatalosság, a megyei közgyûlés külügyi bizottságának elnöke, dr. Tatár Márta. Félig (sem) átaludt éjszaka után a szombat délelőtt a városnézésé. Elsőként a Jókai-szobrot mintegy védően ölelő múzeumba kalauzol Fehér Csaba, a székely napok felvidéki ötletgazdája, s mert ő a Magyar Kultúra és Duna Mente Múzeumának igazgatója, értelemszerûen maga vezet végig a termeken. És hogy fogalmunk legyen arról, hová vetett sorsunk, a Magyar kálvária, 1945-1948 címû, tavaly megnyílt kiállítással kezdi az idegenvezetést. Azokról a sötét esztendőkről szól a tárlat, amikor - békeidőben már - az ismét összeállt bábország kivitelezni szándékozta a nemzetállamot, felvidéki magyarok tízezreit deportálva Csehországba, a módosabbját Magyarországra kitelepítve, s akik még maradtak, azokat a reszlovakizáció csapdájába kényszerítve. ,,A Magyar kálvária címû kiállítás nemzeti történelmünk egyik legnagyobb tragédiáját mutatja be. Azt a korszakot, amelyről hosszú évtizedekig suttogni sem volt szabad, azt a korszakot, melyben apáink a hatalmasok bûnéért szenvedtek.? Döbbenetes. Annál is inkább, mert a hivatalos szlovák történelem még ma sem nagyon veszi tudomásul a megtörténteket, a kiállítás megnyitásakor irredentizmusról zengett a szlovák nyelvû sajtó. És a politikum sem akarja kezelni az ügyet, a kommunizmust 1948-tól datálják, a visszaszolgáltatások is csak az azutáni időszakra érvényesek - mikorra már a felvidéki magyarokat jószerével kiforgatták mindenükből. A múzeum ,,olyan felfokozott társadalmi és politikai érdeklődés közepette rendezte és nyitotta meg a kiállítást, amikor még mindig hangos válaszra vár: kik és milyen szándékkal követték el a magyarság elleni bûnöket, vállalják-e azok terhét, kárpótolhatóak-e a meghurcoltak, illetve kinek kötelessége a kárpótlás? Lehet-e tovább élni, együtt élni a benesi dekrétumokkal, változtak és közeledtek-e egymáshoz a nézetek, illetve van-e hajlandóság a kérdés megoldására?? Kérdések, melyekre válaszok nagyon későre születnek. Ha...
Százezer Farkaslakának
E komor hangulat délután már nem lengi be a múzeum dísztermét (ahol három évvel sepsiszentgyörgyi fellépése előtt szintén koncertezett Bartók Béla). A rendezvénysorozat első részét, Székelyföld történelmi-néprajzi-régészeti bemutatását a házigazda Fehér Csaba nyitja meg, kiemelve: bár a történelem szétszakította testünket, nekünk - a Magyarország határain kívül rekedteknek - kell lennünk a keretnek, amely összetartja a nemzetet. Ugyanakkor bejelentette, a múzeum és a Szüllő Géza Polgári Társulás gyûjtést hirdet a székelyföldi árvízkárosultak megsegítésére. Dr. Tatár Márta, folytatva a gondolatsort, kijelentette: feladatunk a csellel és hatalommal szétosztott nemzetet egyesíteni, de arra is figyelmeztetett, az egységeszmét tartalommal is meg kell tölteni. Kató Zoltán, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója gróf Mikó Imrét idézte: kis nemzetek kis hibái nagy bajokat eredményezhetnek, és egy történelmi tanulságra is figyelmeztetett: hogy a nehezen megszerzett szabadsággal nem tud élni a magyar. Bastrnák Tibor komáromi polgármester bejelentette: a város önkormányzata egyhangúlag megszavazta, hogy százezer korona (mintegy százmillió régi lej) árvízsegélyt adnak Farkaslakának. Hilbel Ferenc, Tamási Áron szülőfalujának alpolgármestere meghatottan köszönte meg az adományt, mely annál is inkább rendkívüli, hogy Komárom nem testvértelepülése Farkaslakának: a százezer korona is a csallóközi-székelyföldi kapcsolatkiépítés hozománya. És van valami, ami közös ,,kincse? Sepsiszentgyörgynek és Komáromnak: itt született Aschermann Vendrei Ferenc ?48-as szabadságharcos, ki Komárom várkapitánya volt - kezdte a székelység történelmi ismertetőjét Cserey Zoltán történész. Szőcsné Gazda Enikő a székely népviseletet mutatta be, vetített képekkel és a táncosok ruháival illusztrálva előadását, Sztáncsuj Sándor ősrégész pedig a Székelyföld őstörténeti kultúráit ismertette szintén vetített képes előadásán. Eme ,,akadémiai? bevezető után következhetett a Tiszti Pavilon - most a Selye János Egyetem épülete - egyik boltíves alagsori részében, a RÉV - Magyar Kultúra Házában a hajnalig tartó táncház, bemelegítőnek másnapra.
Kürtőskalács és puliszka
Rendkívül jó építészei kell hogy legyenek Komáromnak. Az Európa-udvar csak egy példa, de a Tiszti Pavilon tágas udvarára is egy olyan állandó színpadot és hozzá való nézőteret terveztek, mely építészetileg tökéletesen beleillik környezetébe. Egyáltalán: Komárom, a szorongatott város - kétfelől a Duna és a Vág szab határt terjeszkedésének, a ,,szárazföld? felé pedig az erődvonal - olyan városrendezési tervet fogadott el, mely a szûk helyhez képest csodálatos építkezésekre ad lehetőséget. És ami a legérdekesebb: városképük megálmodott tervéhez tartják is magukat! A Tiszti Pavilon udvara ad helyet a város kulturális rendezvényeinek, itt ütötték fel sátraikat a székelyföldi kézmûvesek is, ide csalogatták be játszóházas meghívójukkal a Csiporkázók a fél város gyerekes szülőit. S míg az aprók a színpadon tipegtek vagy éppenséggel lejtettek, a szülők megbabonázva csodálták Kecskés József tojáspatkolót munka közben, ájtatosan hallgatták Radu József meséit, miközben ő szalmából sodorta a különböző állatfigurákat. Arrébb a kötélverés folyamatát nézhették az érdeklődők, de különböző fonaltechnikákat vagy akár a makramézás mûvészetét is megtanulhatták. Még odébb két székely ruhás lány rácsos almás rétessel kínálta a közönséget, maguk sütötték reggeliben, csupa hazai alapanyagból. A színpad üvegfalas lelátója mellett pedig kürtőskalács sült, folyton-folyvást, merthogy úgy fogyott, mint a... kürtőskalács. Dél felé a bogrács alá is betüzeltek, Incze Fejér Anikó és Kerestély László ügyködtek a borsos tokány körül. Később megjelent a hazai csapat is, ők viszont a halászlének gyürkőztek. A látványtól és az illatoktól felajzott, állandó nyüzsgésben levő délelőttnek az ebédszünet vetett véget, ám délutánra az Erdővidék és a Folker népi táncegyüttes előadásában meghirdetett gyimesi, felcsíki, moldvai táncok bemutatójára újfent megtelt a Tiszti Pavilon udvara. Ekkorra elkészült a borsos tokány és a hozzá való puliszka is, s bár annál a tokánynál ízletesebbet ritkán kóstolhat halandó, a puliszkának mégis nagyobb sikere volt. Az ínyencséget csak a kürtőskalács múlta felül, a vastapssal jutalmazott táncbemutató után - a közönséget a közben eleredt eső sem riasztotta el - hosszú sor kígyózott a kürtőskalácssütők előtt. No meg a jóféle köményesnek és a szilvapálinkának is keletje vala. Estére programmódosítást kellett beiktatniuk a szervezőknek: a Transylmánia rockegyüttes kényszerû távolmaradását a Kelet felé címû dokumentumfilm vetítésével helyettesítették, alkalomra időzítve: szeptember 11-én telt 65 éve annak, hogy vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó fehér lován bevonult Kolozsvárra. A nap megkoronázása, a rendezvénysorozat méltó befejezése a film, mellyel egyúttal meg is ajándékozták a székelyföldieket. A sajátos hazai demokrácia egy újabb szakítópróbája lesz a második bécsi döntést követően Észak-Erdélybe visszatérő magyar csapatok útját dokumentáló film itthoni levetítése. Addig azonban még van egy kis idő. Addig még eljönnek a felvidékiek Háromszékre, az ?szi Mûvelődési Napokra.
Váry O. Péter