Beszélgetés Kakas Zoltán néprajzkutatóval
Kettős évfordulót tartott a nyáron Kakas Zoltán sepsiszentgyörgyi néprajzkutató, a Nemere Természetjáró Kör vezetője. Több mint három évtizede gyûjti maga köré a honismeretre fogékony fiatalokat, s már-már szolgálatnak tekinthető, hogy főként szórványvidékieket próbált toborozni, közösségi érzést, nemzettudatot adva nekik. A túrázás mellett hatalmas mennyiségû néprajzi és fényképanyagot gyûjtött össze, viszont ennek - egy emberöltőnyi munkáról van szó - további rendszerezését, digitalizálását, kiadvánnyá szerkesztését csak támogató segítséggel tudja befejezni.
- Harmincéves a Nemere Természetjáró Kör, és a harmincötödik Bao-Bao expedíción voltatok az idén. Kettős születésnap, de hogy van az, hogy előbb volt a Bao és csak utána a Nemere?
- Az történt, hogy 1971-ben szerettem volna egy csoportot összeszedni, hogy egy hegyi túrát rendezzek. Az Ifjúmunkásban írtam erről, harminc valahány levelezőtársból jött össze az első nagy túra, amit mi a legelső napon Bao-Baónak neveztünk. Ez egy mitológiai, gyermekijesztő lény, románok, de magyarok is azzal ijesztették a gyermeket, hogy ha rossz lesz, akkor elviszi a Bao-Bao. Már 1971-ben megállapodtunk a többiekkel abban, hogy a tábort egy év múlva ugyanazon a dátumon ismét összehívjuk. Első négy alkalommal minden ment a maga rendje-módja szerint, akkor én még a megyei KISZ-nél dolgoztam, az első évben még kiszállási pénzt is fizettek nekünk. Amikor az Agronómusok Házában kezdtem dolgozni, Féder Zoltán segített, hogy mindig időben meg tudjam szervezni. Sőt, az Agronómusok Háza még fel is vállalta, hogy etnobotanikai gyûjtésként támogasson bennünket. De a hetvenes évek közepétől, amikor jött a beszorítás, egyre inkább nem kezdték jónak látni ezt a tábort. Akkor Féder Zoltánt figyelmeztette az egyik elvtárs, aki mikós osztálytársa volt, és a szekunál dolgozott, hogy sugallja nekem, szervezzek egy hivatalos természetjáró kört, ahol aztán zavartalanul kifejthetem majd ezt a tevékenységet, a rám figyelés esetleg nem olyan lesz. Ez egy főnök volt a szekuritáténál, adott egy tippet. Amikor 1975-ben elindult a szakszervezetek mûvelődési háza, Petre Str?chinaru volt az igazgató, elmentem hozzá, és megkérdeztem, mi lenne, ha itt hoznánk létre egy természetjáró kört. Így született a Nemere Természetjáró Kör, a névadás pedig úgy történt, hogy általában a Nemerére jártunk a hatvanas évek közepétől kirándulni, és az a környezet, táj vonzott. Nagy titokban azt mondtam, hogy az alapítás dátuma legyen augusztus 20-a, 23-án pedig volt egy kis szabad idő, felmehettünk a hegyre. Besulykoltam magunknak, hogy egy ilyen jeles ünnepen, Szent István napján alakuljon meg a kör.
- Ennyi idő alatt bejártátok szûkebb pátriánkat, a Székelyföldet, az ország hegyeit. Mi hajtott ennyi éven át, hogy menjetek, hogy embereket gyûjtsél magad köré?
- Elsősorban szerettem a természetjárást, ezt egyedül nem lehet, ide társaság kell. Hogy jól érezd magad, olyan csapat kell, akikkel szívesen elmész, én ezt úgy képzeltem el a kezdet kezdetén, hogy nem közvetlen környezetemből szedem össze az embereket, arra gondoltam, főleg szórványvidékieket viszek magammal, hogy ismerjék meg egymást az ottani magyarok. Akkor indult Beke Györgynek a szórványvidék-felfedezési sorozata, könyveket, cikkeket jelentetett meg, már akkor láttam, hogy a szórványnak milyen gondjai vannak, és gondolkoztam, hogy a tömbmagyarság mit tehetne érte. Arra gondoltam, ha a szórványvidéki gyermekek összeismerkednének, akkor legalább információkat tudnánk meg. Már az 1971-es Baón itt volt Balla Tamás Magyardécséről, ami egy teljesen elszigetelt település a Mezőség sarkában, román falvakkal körülvéve. Fantasztikus dolgokat tudtunk meg, arról, hogy élnek ott az emberek?
- Pár évvel ezelőtt pedig Balla Tamás fiai jöttek el a Baóra, Ojtozba.
- Most már mind a három fia velünk volt, csak azt sajnálom, hogy Keszeg Vili nem küldte el a lányát. Úgy érzem, isteni gondviselés is van abban, hogy én ezt a nyári túrát harmincöt éven keresztül egészséggel és mindig ugyanazon a dátumon - július 25-től augusztus 5-ig - meg tudtam szervezni. Most a szekura is hálásan gondolhatok - idézőjelbe téve természetesen mindezt -, mert ha nincs a szorítás, akkor mi itt, Háromszéken körben forgunk, nem ismerjük meg a Kárpátokat. Később már az is szemet szúrt, hogy magyarok vagyunk.
- Végül is a honismeretbe a Kárpát-koszorú is belefér.
- Igen, és ráadásul mindenhol bejött a képbe a köves ügyem.
- Azaz?
- A hegyeknek nem csak a szép táj az értéke, hanem más természeti tárgy, objektum is, amiért érdemes oda elmenni. Például a Mócvidéken ott van a két Detunáta, ezekhez a kiváló ,,kőalkotásokhoz? rengeteg monda fûződik. Pár ilyennel találkozva, rájöttem, hogy a mondaanyaguk begyûjtendő, s ha már ott vagyunk, le is kell fényképezni, és ebből összeállhat egy anyag, ami sikerült is. Később már céltudatosan mozgattam a csoportot arra, ahol ilyen beszélő kövek is voltak.
- Több mint három évtizedig állandó kontaktusban voltál a szórvánnyal, hogy látod, miként alakult az ennyi idő alatt? Tudom, hogy nehéz így rálátni erre a kérdésre, inkább impressziókat lehet kialakítani, de mi fogalmazódik meg most benned, ennyi év alatt megismerve ennyi embert, más-más helyekről, más-más gondokkal? Van-e reménye a szórványnak a megmaradásra, a túlélésre?
- Nyilván, olvasmányélményeim is befolyásolnak, mert állandóan olvasgatom Vetési László cikkeit, a szórványvidékről megjelenő folyóiratokat is lapozgatok, és ismerve néhány, eléggé eldugott szórványrész helyzetét, felemás a véleményem. Vannak vidékek, ahol nagyon feldobódott a szórvány, mióta jött ez az úgynevezett forradalom, és van, ahol kezd kiürülni a falu. Másutt a természetes öregedés miatt néptelenedik el egy-egy település. Emlékszem például 1985-ből a magyarigeni templomra. Legfennebb tíz hívő lehetett, akik templomba jártak, és magyarok voltak. Most már nincs senki.
- Hol nagyon nagy a baj? Sorolj egy-két települést, ami elveszett.
- Inkább a jobbakat ismerem, azért, mert mindig az volt a célom, hogy ilyen helyről próbáljak meg fiatalokat összeszedni. Magyardécse mindenképp pozitív példa, az egy nagyon életerős közösség. Ahogy lehetett, hetente két autóbusz indult Magyarországra, árut vittek, hoztak, állandóan jöttek-mentek, persze nagyon sokan maradtak kint is, de inkább visszajönnek az emberek. Nagy dolog, amikor egy közösség igényeli azt, hogy ilyen mozgásban legyen. Most már Bákóból is van autóbusz, ami egyenesen ,,Budapesztára? megy, ez is óriási, sőt, Bákó környéki csángó falvakból is indulnak autóbuszok. Hát azért valami csak elindult. A természetes öregedés, meg az, hogy a fiatalok otthagyják az elnéptelenedő falut, ez valahol a természet rendje. Főleg itt a dél-erdélyi falvakkal nagy a gond. Mostani pozitív élményem, hogy létezik egy kőhalmi szórványiskola, Gyimesfelsőlokon az Árpádházi Szent-Erzsébet Római Katolikus Gimnázium, és ezek fellendítik egy kicsit a környéket, hála néhány olyan embernek, mint Berszán Lajos atya vagy a kőhalmi tiszteletes, aki éppen a magyarigeni tiszteletesnek a fia.
- Ezeknek a példáknak az az üzenete, hogy olykor egy-két emberen múlnak a dolgok, azon, hogy van-e egy olyan pap, aki el tud indítani egy iskolát, össze tudja fogni a környék gyermekeit?
- Igen, és nézd meg, Hegyeli Attila is több éven keresztül baós volt, ő is egy olyan kemény, konok ember a moldvai csángó vidéken, hogy olyan nincs több. De ő sem tudott volna az iskolaalapításhoz erőt meríteni, ha nincs mellette Böjthe Csaba, aki nem csak megszervez egy iskolát, hanem mögötte van a hite, amihez nagyon sokan csatlakoznak.
- És a hite mellett példa értékû az is, amit eddig teremtett.
- Az is a hitből adódott, azt is azért tette, mert szolgálni akarta a szórványvidék gyermekeit.
- Te is tudatosan vállaltad elképzeléseidet, kitartottál, bármit is tanácsoltak az elvtársak.
- Eleinte azt mondtam, ha tíz évig körbejárunk Háromszéken, és minden kis tájat feltérképezünk, feltétlenül össze kell állnia egy szép kiadványnak az itteni népi hitvilágról, vallásosságról. Aztán ez a kényszer alakította tovább, de én most utólag ezért is hálás vagyok, mert megismerhettem a Kárpátokat, Bukovinát, a Mócvidéket.
- Egyébként melyik vidék a szíved csücske, és miért?
- Elsősorban Felső-Háromszék, részben azért, mert nem felejtettem el azt az öt évet, amíg Kézdivásárhelyen jártam iskolába, a Kanta utcai római katolikus gimnázium épületéből látható tájat? Tanulótermünkből a reggeli szilencium alatt láttuk a felkelő napot a Háromszéki-havasok fölött. A téli napfelkeltéket csodáltuk. Azokban az iskolai években a környéket is megismertem. A Nemere-hegység úgy került be a képbe, hogy azt ismertem meg először, majd az iskola után, ahogy tehettem, azonnal visszamentem Esztelnekre, Kurtapatakra, Bélafalvára, Csomortánba, Almásba. Az első Bao-Baót is úgy szerveztük meg, hogy Zágonban volt az első táborhely, onnan átmentünk Ozsdolára, majd Bereckbe, az Ojtozi-hágóról végigmentünk a főgerincen a Nagy Sándorra, és Esztelnek felé jöttünk vissza, tehát már 1971-ben, az első alkalommal a Nemerére mentünk.
- Idén a Gyimesekben voltatok. Abban a környezetben mit tapasztaltál, mennyire talál magára az ottani közösség?
- Egyre több idegen, vagyis magyarországi tölti ott a nyári szabadságát, egyre többen vannak Gyimesfelsőlokon, Középlokon. ?k házakat vesznek meg, igyekeznek azokat jó ízléssel megőrizni, megpróbálják visszaalakítani olyanná, amilyennek a régi házat építették, visszaigazítják az eredeti állapothoz. Olyan is van, aki házakat vesz meg valahol, és akkor azt az ő telkén állítja fel. Például a Jávárdi fejében valaki vásárolt egy telket, és az itt-ott vásárolt házakat ide építette fel, igyekezett az egészet tájba illeszteni, szépen, amilyenek a régi csángó házak voltak. Ezeket rendszerint építészek végzik, vagy velük készíttetik. Ha ez így maradna, minden jó volna, de már nem azok a csángók lakják, akik régen, már nem az az életmód sem. Sőt, a csángók életformája is változik, mert egyre kevesebb olyan gyermek akad, aki kimegy a kalibába teheneket őrizni, és elvégzi azt a nehéz munkát. Ott is nagyon sok fát vágtak ki, többet, mint kellett volna, nem ültetnek, tehát az az ökomuzeális érték, amit az egész Gyimes-völgyi táj jelent, nagyon nehezen tartható fenn. Ott valami olyan egyensúlyhelyzetet kellene kialakítani, a községi tanácsok, polgármesterek mellett kellene lennie olyan szakembernek, aki nagyon keményen bele tudna ebbe szólni, jogilag meg tudná akadályozni, hogy tönkretegyék a tájat, átalakítsák az utakat, hidakat, az évszázados ösvényeket, tehát azokat a dolgokat, amelyek a táj mûtárgyai, amelyek ott hagyományosak. A gazdálkodási módot is meg kellene őrizni, az állattenyésztést, de amikor az Európai Unióba megyünk, nem tudom, mi lesz ezzel.
- Mi következik? Mi van beírva a naptáradba?
- Jó lenne megrendezni azokat a túrákat, amelyeket, amíg dolgoztam, nem tudtam megszervezni, ráncba kellene szedni egy kicsit a Nemere-kört, keresni kellene itt, Szentgyörgyön is olyan fiatalokat, akik hátizsákot vesznek, akik bármikor képesek elindulni, mert érzik ennek hasznát sport, agytorna, lélek szempontjából.
- Nyáron, miután hazatértél a harmincötödik Baóról, mire gondoltál nyugdíjas magányodban, milyen érzésekkel leltároztál?
- Az igazság az, hogy egy kicsit nosztalgiázik ilyenkor az ember, most nem annyira, mint a hatvanadik születésnapomon vagy a harmincadik baós évfordulón, mert akkor a Lassúágban felszenteltünk egy keresztet, körülraktuk harminc gyertyával, meggyújtottuk, Lukács atya felszentelte, annyira elérzékenyültem, hogy egy épkézláb mondatot nem tudtam elmondani. Most, a harmincötödik Bao után kezd rutinos lenni nekem ez az évfordulósdi. Úgy érzem, nem volt hiábavaló a kínlódás, az, hogy időnként elverték rajtam a port, lehet, hogy szükséges volt a zaklatás ahhoz, hogy az ember még többet tegyen.
Kérdezett: Mózes László