Interjú: A szavak szintjén nem lehet létezni!

2005. október 8., szombat, Archívum 2003–2007

beszélgetés Tompa Gáborral
n Tompa Gábor még főiskolásként, 1981-ben rendezte színházunkban Büchner Woyzeck­jét. Huszonöt év után újra Sepsiszentgyörgyön dolgozik, holnap lesz Beckett Godot-ra várva címû drámájának a bemutatója. Hogyan viszonyulnak a színészek Becketthez?
- A magyar színészek számára szokatlan egy ennyire óramû-pontosságú, bravúrosan zenei szerkezetû mû, ahol egy fél szóval sem lehet eltérni a szövegkönyvtől. A becketti mû zenei struktúrája különleges feladat. Persze, az is az igazsághoz tartozik, hogy mindezért kárpótolja őket a rengeteg játéklehetőség. A Godot-ra várva, de Beckett más drámái is - főként A játszma vége vagy az Ó, azok a szép napok - túlélési játékok, cent­rumban a jellegzetes ,,csoda­vá­rással?; úgy is fogalmazhatnánk, hogy olyan játékok, amelyek megteremtik a mindenkori ,,csodavárás? feltételeit. Hamm mondja A játszma végében: Mindennap végig kell játszani ezt a játékot? A szavak szintjén nem lehet létezni? Mindennap meg kell csinálni a magunk autentikus játékait, hiszen szavakkal nem tudjuk magunkat megfogalmazni...
nEgész pontosan hogyan ha­tá­roznád meg ezt a csodavárást, tekintve, hogy erről maga Beckett sem nyilatkozik bő­vebben; egy próbán, feljegyezték, ki is jelentette: ő sem tud többet a szereplőiről, mint amit leírt.
- Figyelemre méltó azonban, hogy van mûveinek egy jellegzetes, biblikus rétege is. Perlekedő hősök vannak a Godot-ban. Ha Vladimir az eget, akkor Estragon nyilvánvalóan a földet jelképezi, úgy is, mint bohócpár, úgy is, mint házaspár vagy mint szülő-gyerek, vagy mint testvér-testvér, a maguk módján a létezés értelmét keresik; az egyik elvontabban, a másik viszont mindig azonnali és racionális válaszokat vár, ha létezik Godot egyáltalán - rá várunk, nem? -, akkor azonnal avatkozzon közbe! A megváltóval két tolvajt is keresztre feszítettek - mondja az egyik hős -, az egyik üdvözült! Nem rossz arány. Ez a mozzanat tetten érhető a gyerekek történetében is, jelenlétük ad Vladimirnek a várakozáshoz egyfajta bizakodást. Megfigyelhető az is, hogy a drámában nincsen női szereplő.
n Nálad van, hiszen Luckyt Péter Hilda alakítja.
- Igen, de én inkább egy ,,nemtelen? lényt képzeltem el, nem nőt, s nem is transzvesztitát. Luckynak nincsenek elvárásai, semmifajta elvárása nincs. Ahol nők vannak, ott még létezik a remény, itt már nem! Lucky tehát nem nő, inkább egy nemtelen lény. Kevés olyan remekmû van a világirodalomban, ahol ilyen élesen merül fel a létezés evidenciája.
n Úgy is mondhatnánk: a Godot-ra várva az időről szól?
- Igen, hát szövegszerûen is elhangzik a kétely, mikor volt az, amiről beszélnek? Mikor történt?! A tegnap? Negyven éve? Ki tudja, mikor történt?! Az életünk ideje olyan megfoghatatlanul rövid, hogy nehéz a lényeget kihüvelyezni, nehéz elszámolni a már megtörténtekkel. Mit tud Vladimir arról, ami velük történt?! Itt volt Estragon, aztán itt volt Pozzó Luckyval, a szolgájával, és beszélgettünk. Ennyi. De vallom, a Godot mégsem pesszimista mû, noha sokszor és sokan vádolták ezzel. Inkább arra figyelmeztet, hogy nincsenek könnyû megoldások. Vegyük az egyik legvilágítóbb példát. Estragon a darabban állandóan a cipőjével küzd. Talán szorít a cipője? Le akarja húzni, egyedül nehezen, s nem is mindig boldogul. Vladimir barátian segít neki. S elhiteti vele azt is, hogy amikor visszahúzza (mert vissza kell húznia, ha tovább akar menni, s nem akar mezítláb járni!), egy másik cipőt húz vissza, noha ugyanazt? A drámának annyi jelentésrétege van, hogy egy előadásban talán ki sem lehet mind meríteni őket.
n Minden szereplő bohóc?
- Amikor erről kérdezték, Beckett azt mondta, én csak annyit tudok róluk, hogy mind a négyen keménykalapot viselnek. Ez közelíti a szereplőket kedvenc bohócomhoz, Buster Keatonhoz, s a háttérben itt van Stan és Pan, Chaplin? A dráma tele van bohóctréfákkal, a tragikusan nagy pillanatok után mindig következnek az eszelős tréfák, váratlanul szállanak alá, mint az este?
n Ha mindenáron mindent értelmezni akarunk, akkor mit jelent, mit jelképez a szorító cipő?
- Nyilván, a kibírhatatlan életet. Mondtam már, az egyik hős elhiteti a másikkal, hogy soha nem azt a cipőt, a régi cipőjét húzza vissza. Mindez a kalapoknál is előjön. Vladimir kalapot cserél, így, hiszi, új identitást is kap. Ilyen szempontból Beckett a színház legbensőbb problémáit érinti, az állandó szerepcserét például. Ez a szerepcserék játéka, s nemcsak egy drámán belül; ezzel túl is mutatnak a drámán, s nekünk, kívülállóknak, nézőknek, résztvevőknek valamit mondanak a szerepekről is az élet­ben. S az identitásról... A Beckett-hősöknek teremtő szerepük is van, de ún. cserélő szerepek is. S itt kanyarodhatunk vissza a szigorú és zárt zenei szerkezethez, ami a legfőbb nehézséget jelenti. Ez a zárt és szép zenei szerkezet rokonítja Beckettet mondjuk Ionescóval, akit szintén sokszor, sok helyen rendeztem már? Az egyikben maga a nyelv jelenik meg, mint az emberi közlés legfőbb akadálya, ami az emberi kapcsolatok ellehetetlenülését is jelenti. De Ionescóval ellentétben Beckett arra szavaz, hogy nyelvi szinten egyáltalán nem lehet megoldani az ember problémáit, beleértve kapcsolatait, viszonyát a világhoz és a többiekhez. Rokon is a két felfogás és különbözik is, csak a mûvek zenei struktúrája hasonló. Ami hihetetlen pontosságot igényel, gondolati, helyzetbeli pontosságot. És ez a legnehezebb dolog a mi térségünkben, ahhoz, hogy egyáltalán megszólalhasson a becketti mû, nagy színészi bátorságot követel? A színészeknek le kell menniük a személyiségük alá, meg kell szabadulniuk - ha és amennyire ez egyáltalán lehetséges - a személyiségüktől! Csak így tudják megszólaltatni a szerepet. Kíváncsi vagyok, hogyan hat ez az erdélyi közéletben. Az mindenesetre - gondolom - egyáltalán nem véletlen, hogy tudomásom szerint az erdélyi magyar színázak még soha nem játsztak, nem tûztek mûsorra Beckett-darabot, és a román színházak is keveset?
n Visszatérve első itteni rendezésedre, a Woyzeckre?
- Az akkor, a nyolcvanas évek legelején igen-igen fehér hollónak számított, kihívásnak és kísérletnek. Nem azt mondom, hogy az akkori társulat nem csinálta meg lelkesen, nagy hittel, de az is tény, hogy az akkori közeg elég nagy értetlenséggel fogadta. A rendezésben nyilván benne voltak a saját, akkor még friss katonatapasztalataim is, Woyczek lényegében a másságról szól, azt kérdezi, van-e a szabadságnak olyan formája, ami még megtartható?!?
n Tizennégy esztendő után, 1995-ben rendezhetted a bukaresti Bulandra színházban is.
- Az már egészen más volt, de erről később, most visszatérnék a szentgyörgyi színházhoz, huszonöt éve figyelemmel követem a társulatot, főként amióta volt tanítványaim: Bocsárdi László, Barabás Olga, Kövesdy István is itt dolgoznak, s megállapíthatom, hogy sok minden változott, biztató irányba mozdult el, s a szentgyörgyi társulat felzárkózott a legjelentősebb hazai társulatok közé. A kilencvenes években figyelemre méltó színészekkel is erősödött, s Bocsárdi olyan társulati szellemet tudott - ide nem illő szóval - ,,kiková­csolni?, létrehozni, ami páratlan. Kolozsvárott a nézők láthatták a Csodát, a Rómeó és Júliát és az Ilja prófétát, s mindenki megállapíthatta, hogy egyáltalán nem túlzás az, amiről beszélek. S külön izgalmas, hogy az idősebb generáció is magáévá tette a formanyelvet, noha ami ezekben az előadásokban szigorú következetességgel megvalósul, már több, mint egy formanyelv példája?
n Az utóbbi évtizedben rendezőként kiléptél a világba, dolgoztál Madridban, Párizsban, Londonban, Amerikában, folyamatosan rendezel pesti és bukaresti színházaknál, látható könyved, a Beszélgetések hat felvonásban bibliográfiájából is, hogy vannak preferált szerzőid, elsősorban Shakespeare, Beckett, Ionesco, Mro­žek, s kitüntetett darabjaid, a Hamlettől a Woyzeckig, amelyeket többször megrendeztél különféle társulatoknál, különféle színészekkel.
- Örülök, hogy ezt szóba hozod, itt sok a félreértés. Két kategóriát említhetnék itt, az első jellegzetes példája Ionesco remekmûve, A kopasz énekesnő. Ezt ugyanúgy csináltam Párizsban is, mint Kolozsvárott, ugyanis formailag egyformán közelítettem meg, s ugyanezt a látványvilágot igyekeztem létrehozni. Van egy másik kategória is, amikor az adott mû minden előadáson változik, új és új arcát mutatja. Sok rendező tér vissza egyébként, élete egy-egy pontján, egy már valahol megrendezett darabhoz. Ebben semmi különleges nincsen, csak a görcsös magyar színházi világ és a kritikusok ítélik el. Ismétlem, vannak olyan zárt zenei szerkezetû mûvek, mint A kopasz énekesnő, amelyeket nem is tudnék másképp megcsinálni. Olyan vagyok ebben az esetben, mint egy karmester, aki ugyanazt a zenei mûvet más és más zeneka­rokkal mutatja be. Itt az az érdekes, hogy mondjuk a párizsiak nem másolták le a kolozsvári előadást, a rendezés során igen izgalmasan ,,megszülték? ugyanazt a formát. Hasonlíthatnám az ilyesfajta rendezéseket a szonetthez is, ennek a versformának tudvalevőleg zárt ritmusképlete van, s ez biztosít a költőnek a kereten belül játék- és variációs lehetőséget. Vannak azonban más mûvek is, ilyen mondjuk a Tartuffe, Moli?re komédiája. Rendezhettem a vásárhelyi főiskolán, a pesti Thália Színházban és Párizsban is, ugyanígy a Godot-ra várvát is Belfastban, majd Kanadában. De minden előadás más volt. Azt mondanám ars poeticaként, hogy egy ennyire múlékony mûvészetben, mint a színház, az embert, ha benne van, márpedig én benne vagyok, előbb-utóbb érdekelni kezdi, hogy vannak-e időtálló mûvek, s ha vannak, hogyan mûködnek?! A Woyzecket Szent­györgy után nemcsak a Bulandrá­ban csináltam meg, hanem később Újvidéken is. Ezek az előadások teljesen különböznek, Büchner drámája tulajdonképpen egy ,,nyitott mû?, huszonötféleképpen lehet viszonyulni hozzá. Vlad Mugur vagy Liviu Ciulei, a román színház nagyjai is vissza-visszatértek egy-egy számukra kedves darabhoz, megfigyelhető volt, hogy a második előadás jobb volt? Persze, az sincs kizárva, hogy rosszabb lesz, Budapesten voltak ilyesfajta tapasztalataim is, a magyar színházban nincs meg ugyanis a szakrális dimenzió, mind a színész, mind a kritikus csak akkor igazodik el, ha közvetlenül le tudja képezni a mûvet, s a saját kis ,,valóságára? tudja vonatkoztatni az egészet. Rendeztem például Mrožek Tangóját a Pesti Színházban ?97-ben. Azt kérdezték, nem tudják, ki Torgyán és ki Horn Gyula?! Azt mondtam, nem fontos, ez egy dráma, ne keressenek a szereplőkben modelleket, ne keressék Antall Józsefet vagy másokat. Hogyan? - döbbentek meg, hát Stomill nem Paál Isti?! Megdöbbentem kissé, azt hittem, viccelnek, aztán kedvetlenül fejtegettem, hogy ha elviszik az előadást mondjuk Tokióba, ezer japán néző bizonyára észre sem veszi, hogy mi Paál Istire gondoltunk? Nem értették. Egy másik példa: Leart rendezhettem a Vígszínházban, a főszereplő döbbenetes módon úgy próbálta a maga számára megértetni, megközelíteni a szituációt, Lear őrült veszteségét, hogy elmagyarázta, ő akkor érezhetné így magát, ha harminc dolgos esztendő után mondjuk kirúgnák a Vígszínházból? Ez elképesztően silány, nevetséges, mondhatni, saját ,,éléskamránkra? redukált látókör. S ez a magyar színházaknál azért is van, mert nincsenek olyan előadások, amelyek megváltoztatni akarnák az életedet, amelyek szembesíthetnének problémáiddal, nincsenek világtravesztiák. Mi (az én generációm) olyan előadásokon nőttünk fel, mint Ciulei Leonce és Lenája, Pintilie Farsangja, Essrig Rameau unokaöccse címû elő­adása, Troillus és Cressidája, Penciulescu Lear királya vagy épp Pintilie korán betiltott Re­vizorja. A sort lehetne folytatni. Ezekben a megrendítő előadásokban megvolt ez az igény, valamiképpen arra ösztönöztek, hogy változtasd meg az életed, és ez számomra máig a színház lényege?
Lejegyezte: Bogdán László
Ui. Tompa Gábor kedden délután a színház előcsarnokában költőként is bemutatkozik Noé bárkája és Lidércbánya címû, tavaly megjelent verseskönyveivel, s szó lesz az ugyancsak a Pallas-Akadémiánál megjelent beszélgető­könyvről is, Florica Ichim Beszélgetések hat felvonásban címû kötetéről. Minden érdeklődőt várunk?
Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Ön szerint indokolt a fizetős parkolás kiterjesztése Sepsiszentgyörgyön?









eredmények
szavazatok száma 914
szavazógép
2005-10-08: Archívum 2003–2007 - :

Elhalálozás