(részlet)
(?) 1956. október 23-án, egy keddi napon bekövetkezett a robbanás. Ezúttal azonban nem a lengyeleknél, hanem a magyaroknál.
Basil Davidson, a Daily Herald tudósítója elmondta nekem, hogy a Lengyel Vöröskereszt egy repülőgépe hajlandó őt elvinni Budapestre. Erre azután október 27-én este megjelentem a varsói repülőtéren, és közöltem az ügyeletes tiszttel: a miniszterelnök titkára azt mondta nekem, hogy vöröskeresztes repülőgép indul Budapestre, és ennek engem is el kell vinnie. Fölszólítottam, hívja föl a miniszterelnök lakását, hogy megbizonyosodjék állításom hiteléről. A blöff bevált, hamarosan már a 2200 font vérplazmát szállító C-47-es Dakotán ültem, és másnap reggel öt órakor harminchárom mérföldre délre a fővárostól le is szálltunk.
Első tudósításomban az ekkor elém táruló látványt írtam le.
,,Szovjet harckocsik és katonák dübörögtek ki a szétlőtt fővárosból, magukkal szállítva halottaikat. Egy szétrombolt várost hagytak maguk mögött, ahol a füstölgő romokból kiáradó hullabûz a Dunából fölszálló fagyos ködpárával keveredik.
Repülőgépen, kocsin és gyalog érkeztem ide Varsóból; az utolsó öt mérföldet már gyalog kellett megtennem e hajdan gyönyörû város vérző szívéig. Ahogy közeledtünk Európa háború utáni legsúlyosabb felkelésének központjához, leplezetlenül elébem tárult a forradalom okozta pusztulás teljes borzalma.
Alighogy elértük a Budapesttől északra húzódó országutat, dél felé tartó hatalmas szovjet konvojba ütköztünk, amelynek élén két páncélkocsi haladt. A Budapestet elhagyó oszlopot tíz vánszorgó T-54-es harckocsi zárta, vörös csillagaik még a lőpormocskon, az olaj- és vérfröccsenéseken át is láthatóak voltak.
Azután számtalan motorkerékpár és teherautó következett.
Az egyik harckocsi platóján egy szovjet katona holtteste feküdt; szeme üresen meredt a távolodó magyar fővárosra. A teherautókon is holttestek hevertek. A fekete bukósisakos orosz harckocsizók fáradtnak, komornak látszottak. Első ízben vonultak vissza, amióta gőzhengerként dübörögtek elő az orosz anyaföldről Közép-Európába a második világháború idején.
Egy magyar paraszt leköpte a tőle karnyújtásnyi távolságra elhaladó harckocsit. A harckocsi legénysége észre sem vette. A Budapestet kiürítő szovjet csapatokat az útszélről némán figyelő magyarokból áradt a gyûlölet. Az oroszok idegesek, de éberek voltak. Készenlétben álltak 100 milliméteres harckocsiágyúik mögött, amelyeket vízszintesre állítottak, hogy szükség esetén egyenesen előre tüzelhessenek. Keményen markolták a harkocsik tornyára és a teherautók tetejére szerelt gépfegyverek elsütőbillentyûit.
Hamarosan megpillantottam a harcok első nyomait. Ágyúlövedékek ütötte hatalmas lyukak tátongtak munkásházakon. Mindenütt törött ablakok. Sajátos zene hangja töltötte be a levegőt - az üvegtörmelék csilingelt, amint kocsik robogtak át, emberek tapostak rajta, és söpörték félre az útból. Telefonvezetékek és nagyfeszültségû áramhuzalok lucskos spagettiként, tébolyodott összevisszaságban csüngtek lefelé, mintha hurrikán söpört volna végig az utcákon. Vasúti átjáróhoz értünk. A sorompók nevetségesnek tûntek, annyira fölöslegesek voltak. Ezeken a síneken jó ideig egyetlen vonat sem fog közlekedni. Fölborított hálókocsik szolgáltak úttorlaszokként; oldalaikat gépfegyverlövedékek lyuggatták át, mintha egy óriási varrógép módszeresen oda-vissza járt volna rajtuk, majd cikcakk vonalban visszatért volna, hogy elhelyezze a végső díszítést.
Mentőkocsikként használt, vöröskeresztes zászlós magyar teherautók konvojával találkoztunk. Az orvosok vérrel telifröcskölt, egykor fehér köpenyükben úgy festettek, mint a mészárosok. Nyöszörgő sebesültekkel zsúfolt teherautók hajtottak el mellettünk. Az utolsón öles felirat: Holttestek.
Orrfacsaró bûz mindenütt, s amint közeledtünk a város felé, megéreztük a kordit1 orrfacsaróan csípős szagát is.
Már a budapesti külvárosokban jártunk, s egyre több szovjet egységet és harckocsit láttunk, amint sietve vonulnak ki a városból. Egyetlen konvojban legkevesebb hatvan szovjet harckocsit számoltam meg. Egymás mögött cammogva olyanok voltak, mint a cirkuszi elefántok; dülöngélve törtek előre, amint súlyos acél lánctalpaik meg-megcsúsztak a törmeléken vagy egy olajfolton.
Budapest - hirdette a városszéli tábla, s mindjárt meg is hallottuk a gépfegyverek kelepelését. Hatalmas termetû szovjet harckocsizó állta el az utunkat, és intett, merrefelé kerüljünk. Még folytak a ?felgöngyölítő? hadmûveletek. A távolban felhördült egy harckocsi lövege, s ezt a másodperc törtrésze múlva tompa becsapódás követte, amely megremegtette dobhártyánkat. Puskalövések ropogtak - mesterlövészek lőttek: inkább meghaltak, de nem adták meg magukat.
Az utcát most már annyira elborította a törmelék, hogy ott kellett hagynom a kocsit. Gyalog indultam el a külvároson át a halál városába. Elértem a Rákóczi utat, a város egyik főútvonalát, amely egészen a lágyan ringó Duna partjáig vezet. Egy szovjet harckocsi dübörgött végig az úton, gyorsan beugrottam egy kapualjba, s lelki szemeim előtt ismét megjelentek a felbőszült oroszok, amint alig néhány saroknyira innen a tank lövegével tüzeltek férfiakra, fiúkra, nőkre és gyermekekre. A harckocsi tovatûnt, gyomromban lassan kiengedett a görcs. Az utcán a magyar nők egy csöppet sem rémültek meg a harckocsitól, de olyan jeges gyûlölettel meredtek rá, hogy tekintetük szinte röntgensugárként hatolt át az acéllemezeken. Villamoskocsik, személyautók és horpadt teherautók hevertek felfordulva az utcákon, mintha egy indulatos gyerek kezének egyetlen, mindent lesöprő mozdulatával szórta volna szét játékait.
A lövedék szaggatta házak vak ablakaiból büszkén lengtek a magyar zászlók. Mindegyikből hiányzott a gyûlölt kommunista vörös csillag, amely akkor jelent meg a háború utáni magyar lobogón, amikor a szovjetek vették át a hatalmat2. A vörös csillagot kivágták, kihasították, kiégették. Minden házfalon krétafeliratok: ?Ruszkik haza!? Az egyik falon egy barnásvöröses jelszót olvasva az a benyomásom támadt, hogy vérrel írták. Elhaladtam egy csoport mellett, amelyben az emberek boldogan kalapáltak le emlékrepeszeket egy óriási bronzcsizmáról - annak a gigantikus Sztálin-szobornak a része volt, amelyet az elmúlt hét kedd estéjén döntöttek le talapzatáról, majd hegesztőpisztolyokkal felszabdaltak és apró darabokra zúztak szét, még a rozmárbajusznak sem kegyelmeztek.
Úgy tûnt, ezen a reggelen, miközben a szovjet csapatok lassan visszavonultak, valamiféle fegyverszünet lépett életbe. Itt kevesen hisznek abban, hogy Nagy Imre miniszterelnök ?titóista? kormánya, amely a forradalom hajnalán alakult, fennmaradhat. Még ma estig valamiféle megoldást kell találni, vagy bizonyosra vehető, hogy a mészárlás elölről kezdődik.?
Kiderült, hogy több mint két nap óta ez volt az első híradás Budapestről.
Összeálltam Basil Davidsonnal, s végigküzdve magunkat a Ferenc körúton, sikerült bejutnunk a Kilián laktanyába. A laktanyát harckocsik vették körül, a levegőt gépfegyverek kelepelése, lövegek döreje és aknavetők tompa, halálos puffanásának hangja töltötte be. Mindebbe a kézifegyverek lövedékeinek sivítása és a Vörös Hadsereg önjáró lövegeinek dörgése vegyült: a lövések nyomán a légnyomás kő- és törmelékszemcséket fújt a kapualjba, amely alatt meghúztuk magunkat.
Egy mellettem álló szabadságharcos azt bizonygatta, hogy a Kilián laktanya védői sohasem adják meg magukat. ,,Itt halnak meg, vagy az oroszok vonulnak ki.? A laktanya védői meg voltak győződve róla, hogy az oroszok amúgy is halomra lőnék őket, ha kijönnének - nincs vesztenivalójuk.
Basillel visszatértünk a kocsihoz, amelynek szélvédőjére időközben a következő szövegû cédulát tûzték: ,,A United Press tudósítójának. Ezt az információt adhatjuk Önnek: az ÁVH (titkosrendőrség) valamennyi tagjának 10 000 forintot (900 dollárt) fizettek rendes havi fizetésén kívül a harc megkezdése előtt. Elfogtunk egyet közülük, és meglincseltük a körúton, a nála talált pénzt pedig a szájába gyömöszöltük.? Aláírás: ,,A két fiatal építész, akikkel a Károlyi-kertben elesett fiatalok sírjánál beszélt.? (A Károlyi-kertben útközben megálltam három tizenöt éves fiatal - két fiú és egy lány - sírjánál; orosz katonák lőtték agyon őket.)
Később, amikor pillanatnyi szünet állt be a harcokban, Davidsonnal visszatértünk a Kilián laktanyába. Ott találkoztunk a laktanya parancsnokával, az akkor már a forradalom legendás hősévé vált Maléter Pál ezredessel.
November 2-án, pénteken Davidson meg én két órát töltöttünk együtt Tildy Zoltán miniszterelnök-helyettessel a Parlament épületében. Találkoztunk Kéthly Annával, az 1950 és 1954 között bebörtönzött jobboldali szociáldemokratával is, akit miniszterré neveztek ki az új magyar kormányban.
Tildy frissen vasalt kék öltönyben fogadott bennünket. Az ajtóban Thompson géppisztolyos testőrei őrködtek. Az oroszok visszavonultak, és most már sokan kezdték hinni, hogy a magyaroknak esetleg mégiscsak sikerül a maguk választotta utat követniük. Ámde mind Tildy Zoltán, mind Kéthly Anna azt bizonygatta nekünk, hogy az oroszok hazudnak: nem vonulnak ki. Jóllehet magam is láttam Budapestről kivonuló szovjet harckocsioszlopokat, Tildy bizonyosra vette, hogy kivonásuk csupán szemfényvesztés.
Az elmúlt negyvennyolc órában ,,több száz harckocsi? érkezett Ukrajnából, állította. S ezek most már 200 kilométert tettek meg a magyar határtól.
A Szabad Európa Rádió eközben továbbra is buzdította a forradalmárokat.
November 4-én, vasárnap hajnalban négy óra harminc perckor egy torontói rádióállomás telefonhívása ébresztett: helyszíni beszámolót kértek a budapesti helyzetről. Még beszéltünk, amikor irtózatos erejû tüzérségi össztûz kezdődött, szobámat ágyútûz fényei világították meg. Kikémleltem az ablakon. Egy órával később szovjet T-54-es harckocsik kezdték elözönleni a szálloda előtti utcát. (...)
Félix Pál fordítása
1. Nitroglicerin-alapanyagú lőpor
2. A magyar zászlóból nem a vörös csillagot, hanem a sarló-kalapácsos címert vágták ki
Anthony Cavendish
Támogassa a Háromszéket!
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó).
Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.