3.
A nevenincs roma faluba behajtó riporter akaratán kívül meglehetős feltûnést keltett. A cigánynegyedek sajátos erőteret alakítanak ki maguk körül, itt ezer szem kíséri a behatolót. Az alszegen megállva, előbújva a házakból mindjárt öt asszony gyûlt köré. A férfiak távol lehetnek, a langyos őszi napsütésben, két zuhé közti szünetben, ráadásul üres kamra mellett, valóban vétek itthon ülni. Három fiatalember sajátosan keskeny kapával vállán vonult épp lefelé tormát ásni. Zsákoslag gyûjtik, jó ára van ugyanis a brassói piacon. Az asszonyok szívesen szóba elegyednek a riporterrel, egy harmincas éveiben lévő, bajuszos, erősen barna nő elmondja: négy gyermeke van, sokat izgul miattuk, mert a magyarósi iskola nem hajlandó iskolabuszt beállítani az itteni tanulóknak, holott lenne gyerek elég, azok télen is kénytelenek három-négy kilométert gyalogolni. Képzeljem, farkasokat is láttak már a környéken. Kellene továbbá villany is, mert az csak a felső faluvégen van, oda a szomszédos Lügetből vezették a hegyen át még régebben. De vízvezeték is, mert higgyem el, Apácán az ottani polgármester kivezettette a vizet a cigánytelepre is!
Szekér érkezik a felszegről, benne három férfi, akik mindjárt számonkérőleg lépnek fel, és lekáderezik a riportert. Magyar? - kérdezi élesen az idősebb. - Maga akkor a bölöniekkel tart? Nemzetiségét a riporter nem tagadhatja, de elfogulatlanságát sem rejti véka alá. A szóváltás arra jó, hogy kiderüljön: ezek az emberek azt képzelik, őket onnan el kívánja valaki ellenség költöztetni, házaik bontás sorsára juthatnak. A szekérderékban oltott mésszel tele zsákok, cement, malteros vedrek. Igen, ők a legszélső házat építik most, nősül a beszélő fia, neki kell a födél. A ház nagyobb és mutatósabb a többinél, téglából rakták. Hogy megvette-e a telket a gazda - erre kitérő választ ad. Tulajdonképpen az övé, megállapodott már a bölöni tulajdonossal, magyarázza, ki is fizette az első részletet, a másodikat akkor adja, ha a gazda elhozza a papírt, mellyel a bölöni tanácsnál bejegyeztette az adásvételt - veti oda, és azzal továbbhajt.
A házakat venné szemügyre a riporter, ha hagynák az asszonyok, akiknek, együtt érző lelket sejtve benne, be nem áll a szájuk. A nyomorúságos kulipintyók zöme bizony jó kétszáz éves vagy még régebbi technikával épült boronaház, durván faragott gerendákból kezdetlegesen összeróva, egymásra rakott kövekből épült alacsony alapra ültetve. Nyilván, nem fogadott ácsok rakták össze, a gazda maga tákolta. A legtöbb kívül nincs bevakolva, csak belül, bár a gerendák már jócskán megfeketedtek. A mellettünk állóban négyen laknak, mondja egy tizenéves lány vagy asszony, két házaspár a kb. 16 négyzetméteren, teszik hozzá a szomszédok, de voltak már hatan is. A későbbiekből is kiderül: a szaporodás és házasságkötés olyan mérvû, hogy azzal a házépítés nem tarthat lépést, s az ember nem hagyhatja az utcán rokonát télvíz idején például. Fekhelyeken kívül jóformán semmi bútorzat nem látszik a kitárt ablakon át. Elvétve betonból öntött alap is akad a gerendák alatt. Egy ember tehenet legeltet a távolban. Gazdasági épület, ól nemigen van a házak mellett, legfeljebb deszkaistálló, egyik pedig azzal üt el a többitől, az udvarán kisebb csûr áll tele szénával. Háziállatokat sem nagyon láttam, de a négygyerekes asszony, aki fennebb lakik, azt állítja, egy lovat és egy tehenet tartanak.
A szegényes viskókról a polgármesterre terelődik a szó, aki ellen fő kifogásuk - kórusban zengik -, hogy nem adta ki a nyáron a szociális segélyt, pedig másutt - és sorolják a környék falvainak nevét - minden hónapban osztanak pénzt. Az állítás nem igaz, országos praxis, hogy csak a téli hónapokban nyújtanak a tanácsok támogatást, a büdzsé ennyit bír meg, de e panaszt a faluban lépten-nyomon szóvá tették, és ellentmondást nem tûrtek. Vita akkor támadt, mikor a riporter azt találta mondani: olvasta valahol, hogy a falu valami harminc éve épült volna. Na, erre a bajuszos asszony kategorikusan kijelenti, márpedig ő ide született. Utóbb kiderül, más faluból költözött be. A fiatalabbak is erősítik, régibb település ez, mi több, mindig is létezett. Egy arra járót is megállítanak, na, hallgassa meg, mit állít ez a jövevény! Végül egy csinos, egészen fehér arcú fiatalasszony kijelenti, van neki fennebb egy nagyapja, a falu egyik legöregebb embere, azt kellene meghallgatnia a riporternek.
Így történt, hogy két fiatalasszony díszkíséretében hajtottam jó másfél kilométert az egyetlen se hossza, se vége utcából álló település központnak nevezett részéig. Ahol megálltunk, hogy gyalogszerrel átkeljünk a palló nélküli patakon (a nevére nem méltó Korlátról van szó), nagyot ugorva, nehogy a vízbe essünk, legalább harmincfős csődület vett körül egy ittas férfit, aki a kamaszok és az aprónép nagy gaudiumára a nyílt utcán produkálta magát. A faluban különben sem üzlet, sem kocsma, sem középület, legközelebb alighanem iskolát kell itt majd felhúzni. Ide már elér a villanyvezeték, a hálózatot a szomszédok egyik háztól a másikig toldozgatva bővítik tovább. Olyik házban tévé is van a világításon kívül, errefelé már konyhát is többet láttam a szobák mellé építve. Az udvarokról és portákról mindazonáltal lerí a nyomor, állat, ha van, az inkább ló. Az öreg falubölcse, akihez odavezetnek, a kapu előtt szundikál egy háromlábú széken. Zsebkendőnyi telken lakik, melynek végében a karókerítés mögött hiába keresem a kertet. A telek zsugorított méreteire némi magyarázattal szolgál, hogy egyik lánya lakik a tőszomszédságban, házuk vakolatlan tûzfala alig négy méterre áll a konyhaajtóval szemben.
A megvakított aggastyán
Mire széket hoznak a ház elé, hogy a nyolcvanharmadik évébe lépett aggastyánnal leülhessek beszélgetni, olyan tömeg gyûlik körénk rokonokból és bámész szomszédokból, a ,,központban lebzselő sok gyerkőcből, hogy az a beszélgetést teljesen lehetetlenné teszi. Mindenki arra kíváncsi persze, nem valami jótékony szervezet mentőangyala-e az idegen, s a tájékoztatásra, hogy valami újságíróféle, felcsillannak a szemek, és - bár sem kamera, sem stáb -, egyöntetû a vélemény: á, benne lesz ,,mo?u Aurel a tévében! Megértést kérve, beljebb kérezkedem az utcáról, mire némi zavarral betessékelnek az udvarra, és ott ültetnek le, akkor sem az alacsony ereszû házacskában. Az udvarra kisvártatva vagy húszan szállingóznak utánunk - meg kell értenem, akinek bármi köze van az öreghez, azt kizárni a spektákulumból nem lehet. Itt nincs magány, nincs egyedüllét, minden a legnagyobb nyilvánosság előtt zajlik, az idegen átvilágítása különösen, a meghitt eszmecseréhez a jogot legfeljebb második látogatáskor érdemelhetem ki, ha megbízhatónak bizonyulok.
Aurel Bunghe apótól ezek után igazán életének pár alaptényét sikerült csak megtudnom, bár nem mondhatom, hogy elzárkózott volna tőlem. Mi több, ő is, miként mindenki, kifogástalanul udvariasan kezelt. Miközben családtagjai a látogatás szokatlansága keltette közfigyelemben sütkéreztek, közölte, hogy kilenc gyermeket nevelt fel, soha állami állása nem volt, 1923-ban született Bölönben, a világháborúban a román hadseregben szolgált, ennek köszönheti, hogy ma veteránnyugdíja van, ami rokkantsági pótlékával együtt kétmillióra rúg. Feleségét a múlt hónapban temette el, szegény 44 éven át volt beteg, és nyomta az ágyat, végül megbénult. Végül megkönyörült rajta az Isten, és magához szólította. Miatta sem mehetett férje állásba. ? egyik lányával lakik egy háztartásban, az viseli gondját. Volt-e valaha boldog? Hát addig volt némileg könnyebb, míg gyerekei meg nem születtek, el lehet képzelni, mit jelentett a kilenc éhes száj! A tehenet nem szerette, de lovat tartott, azzal fáért ment az erdőre, azt eladta az Olton innen vagy túl, volt keletje az árunak. 25 lej volt egy szekér fa ára. Napszámba jártak feleségével, ha volt hova, kínlódtak sokat, így telt el az élet. 15-20 lej volt egy napszám. Szülei is mezei munkából éltek, seprût kötöttek, kosárt fontak - mikor mit lehetett. ? Botfaluba, Földvárra, Hermányba járt el napszámba, ahova lehetett. Miután gyerekei születtek, különösen, hogy felsége is ágynak esett, jaj volt szegény fejének! Még a kutyának is jobban ment sora, mint neki.
A tárgyra térve: ő 1940-ben költözött ide a faluba, ahol akkor nem sok ház állt - de mind a patakon innen -, tehát Lüget közigazgatási határába. Hogy miért szorították ide ki őket, nem részletezi. Megélni? ,,Istennek hála, nem volt rossz itt, meg tudtunk élni. Boldog? Hát az kevésszer volt? mindig bajlátott ember lévén. Hét lányt és két fiút nevelt fel, valamennyien itt laknak most is. Leggazdagabb közülük? Talán az a fia, aki gyerektelen, van egy tehénkéje és egy lova. De szívbeteg szegény.
A faluról még annyit: Lügethez tartozóan kezdett alakulni a felszeg, ahhoz adódott hozzá a most az országútig érő alsó rész. A lakosság sokfelől gyûlt össze, ma is gyarapodik új beköltözőkkel, házasságokkal. ? nem vásárolta a házhelyet, hogy miért, azt így magyarázza meg: itt erdő állt, kivágta a fákat, és letelepedett. (Az erdők közben meglehetősen távolra curukkoltak be a Baróti-hegyekbe.) Bár eleven cenzúraként ott áll körülöttünk a falu árgus szemekkel figyelő közössége, szavaiból kitûnik: Lügetről kiszoruló romák kezdtek itt tanyát verni évtizedekkel ezelőtt, a kiköltözés - vagy kiszorítás? - sok hátránya mellett, jótékony távolságot teremtett a hatóság és az alapvető életigényei kielégítésével, a betevő falat megszerzésével elfoglalt nyomorultak közt?
Egyetlen történetként megvakulásának históriáját meséli el, érdemes meghallgatni, bevilágít a cigány kiszolgáltatottság mélyeibe.
- Fájt a szemem, bementem az orvoshoz Brassóba a Mârzescu Kórházba. Azt mondja, mo?ule, hallgass rám, téged meg kell mûteni! Hát, ha meg kell, legyen, mûtsenek meg, mondtam. Jó, meg is lett, de nem sikerült! Utána a szemem ekkorára dagadt, né! Félresikerült, az orvos fiatal volt, gyakornok. Elmentem egy második orvoshoz, nézzen meg. Azt mondja: befertőződött, mit tehetnék, kedvesem, nem segíthetek másként rajtad, ki kell vennem a szemed. Hát hogy venné ki, doktor úr?! De csak meg kellett lennie! Azóta félvak vagyok.
Unokáinak számát nem tudja, a hirtelen ott megejtett számlálás sem vezetett eredményre, elakad valahol a 15 és 20 között. Mint rangidős, veje veszi át a szót, akit a brassói traktorgyárból építettek le pár éve, a munkanélküli-segélye rég lejárt, s most ötvenévesen, lehetőségek híján, nem tudja, mihez kezdjen magával? ? mondja: a falu a Korlát patakon inneni, Lüget felé eső részének, így apósának (ősfoglaló?) és neki is rendben vannak a papírjai, a patakon túliak az új foglalók, őnekik van félnivalójuk - szerinte Bölöntől. Ekkor kockáztatom meg én: inkább Szászmagyaróstól, mely szabálytalan iratokkal látta el őket, ha egyáltalán ellátta - hiszen háromszéki területen építkeztek arra illetéktelen, más megyéhez tartozó helyi tanács írásos vagy hallgatólagos jóváhagyásával.
*
A Nevenincs cigányfalu keresztelője, hivatalos elismerése nem soká késhet már. Bár sok mindennek híjával, a település alapjai léteznek. Tisztázni kellene, nem kívánja senki lebontani a fedelet a nyomorultak feje fölül, aki itt talált menedékre, legfeljebb emberibb körülményeket érdemelne, nem állandó fenyegetettséget. De Bölön, mint láttuk, nem is ezt kívánja. Szászmagyarós nyilván a környék elcigányosodó falvaihoz hasonló gondokkal küzd. (Nem egyben már többségbe jutott a cigányság. A népesedési okokból túlcsorduló román cigányság több irányban terjeszkedik a szászok elhagyta volt Királyföldön, sőt, Háromszéken is, ,,előőrsei egész Előpatakig ,,nyomultak, saját negyedeket, másutt kis távolságra ikertelepüléseket hoznak létre, mint Bölön mellett tették, de a Barcaság belsejét is elárasztják.) A magyarósi tanácsnak, ha a községközpontot tehermentesítendő, előszeretettel telepíti is eme, általa senki földjének tekintett patakmentére házhelyet kérő roma lakosait, be kellene látnia: ennek ára van, nevezetesen, hogy területi vitáját méltányosan rendezze Kovászna megyével és a bölöni hatóságokkal.
B. Kovács András