Emlékeztek még az első lépésre? Az első lélegzetre? Arra, amikor nem tudtad, mi micsoda, nem tudtad, mit keresel itt, mint ahogy azt sem, hogy mi a feladatod. Csak elindultál arra, amerre indítottak. Az ismeretlen felé. Járnod kellett a kijelölt utat, az életed útját.
Mindenki rátalál erre az útra. Te is. Én is. Nincs olyan, hogy erre az útra ne lépj. Ha nem lépsz rá, nem vagy. Mert megszülettél egyszer. Ha kibújsz a magból, a lábad az utat érinti. Hozzáragad, s attól fogva menned kell.
Utad kezdetén a környék gyönyörû. Vakító kék az ég, lábad alatt a föld puha, selymes, füves. Még azt hiszed, a világ szép. Tanulsz, hogy továbbmehess, hogy befogadd azt, ami már nem ilyen szép. Megtanulsz beszélni, hogy majd kérdezz, s járni, hogy léphess.
Most még játszol. Számodra még nincs veszély. Próbálgatod az első lépéseket, a fû a lábad alatt finoman susog. Az út egyenesen vezet, nincs akadály, mások vezetnek még, nem te döntesz. Így megy ez egy darabig. Örülsz, úgy érzed, ez egy játék. Nem várod a végét. Jó ez így. Kellemes. Egy nap azonban megtorpansz. Az út, amely mindig egy volt, most szétválik. Elágazáshoz értél.
Merre tovább? Jobbra vagy balra? A két út teljesen egyforma. Ránézésre nincs különbség, talán még a kavicsok is egyformák, de a járás más rajta. Nehezebb, rosszabb vagy épp jobb, könnyebb. Semmi sem számít, csak te magad. Tanácsot kaphatsz, de te döntesz, nem más. Ha már választottál, nincs visszaút, menned kell. Vállalnod kell azt, amit vállaltál.
Azt, hogy jól választottál-e, neked kell tudnod, de az igazat, a helyeset csak soká tudod meg. S ekkor talán már késő.
A táj már nem olyan gyönyörû. Az ég színe kopottabb, a fû sem olyan, mint volt. Minden durvább lett, és valósabb. A szél sem susog biztatóan a füledbe, csak híreket hoz neked. A rosszabb felől, mások felől, társakról. Rájössz, eddig csak álmodtál. Most ébredsz még csak igazán. Nem tetszik, amit hallasz és látsz. Azt hitted, szebb a világ, de nem tehetsz semmit, lépned kell.
Mész. Egyre több a mellékút, és egyre többször kell döntened. A döntés súlya téged nyom. Egyre több a csábítás, s egyre több a hívó szó. Félsz. Mennél oda, ahol még nem jártál, de rettegsz, hogy rossz lesz az irány. Tanácstalan vagy, de jelt nem találsz. Mit tegyek? Csak tudnám!
Csúnya köd borít mindent, alig látsz. A távolban egy hang száll. Lépések zaja, az az ismerős zene, amely a fülednek már megszokott dallam. Hát nem vagy egyedül, tudd meg!
Minden ember útvesztőben él! Most már tudod, hogy sokan vannak itt még rajtad kívül.
Segítségre vársz, hogy tudd, hogyan tovább. Néha-néha kopottas táblákat látsz. Odamész az egyikhez, s jó tanácsot találsz. Emlékiratot egy vándortól, aki valaha erre járt: Láttam egy embert. Két szeme volt és füle, szája, két keze és lába. Fiú volt. Egy átlagos, hétköznapi vándor, aki arra tartott, amerre én. Csak kisebb-nagyobb kitérőket tett, akárcsak jómagam. A cél azonban ugyanaz. Élni. Élni boldogan, minél könnyebben, jobban, szebben. Szeretni, sírni, örülni, néha szomorúnak lenni.
Többször is összefutottam ezen az ösvényen vele. Ám a tekintetünk sokáig elsiklott egymás mellett. Aztán egyszer felnéztem. Egyenesen, bele azokba a csodásan mosolygó zöldesbarnás szemekbe. Csillogásuk megfogott. Rabul ejtett. Hosszú, éveken át tartó küzdelem következett. Harc, lemondás, elfojtott könnyek, hamis nevetések és hamis közöny. A kulcs, ami a ketrecem ajtaját nyitotta, az ő kezében volt. Ma már nálam van - félig...
Ilyen emberekkel találkoztam. Összefutottam olyanokkal, akikkel együtt törtettünk a cél felé. Együtt lázadtunk, örültünk, s tettük a kitérőket. Mert adott egy út. Az útnak sok mellékjárata van. Mindegyik csábít, hívogat az ismeretlen felé.
Hívogat az ismeretlen - a cigi, a pia, a buli, a szerelem, s mi, tizenéves, makacs, önfejû kamaszok megyünk felé. Megyünk, mert dacosak vagyunk, ellentmondunk az ősöknek, csavargunk, sokszor marhaságokat teszünk. Bizonyítani akarunk. Bizonyítani, hogy akkor is elérünk a célba, ha letérünk Dorka ,,sárga köves? útjáról. Mi, kamaszok rendkívül szívósak vagyunk. A baj csak az, hogy az élet nem olyan, mint az ugróiskola.
Ha elhibázod, újrakezded. Nem. Ha elhibázod, nem kezdheted mindig újra. Nem mehetsz sokszor végig ugyanazon az úton, mert a kő kopik. Koptatja a járás. Addig kopik, amíg el nem tûnik. Aztán már csak a feneketlen mélység vár. S ahányszor csak újra végigmész ugyanazon köveken, egyre nehezebb lesz. Nem léphetsz más útjára. Megvan a Te utad, csak az útjelző tábla kevés. Az irányt neked kell tudnod. Ahhoz, hogy célodat elérd, szerencse is kell. Ezenkívül kitartás és ellenállás.
Ezt a kis monológot veheted útjelző táblának is. Sok szerencsét neked!
Puha Andrea
Támogassa a Háromszéket!
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó).
Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.