Edit néni — csak így, egyszerűen, cím nélkül — a mindenkori diák barátja, bíztatója, társa volt. A tudás mellett az emberség leckéjét tanította meg tanítványainak, a türelmet, a megértést, a bizalmat, a jóságot. Igazi pedagógus volt, a szó legnemesebb értelmében, és ez nála nem pályát, nem is hivatást, hanem életfelfogást jelentett. Nyugdíjas éveiben is éppen olyan érdeklődő, kedvesen biztató, finom ráhatással tanító volt, mint valamikor a katedrán.

Helyettes tanárként tanított minket, csak pár hónapig, mégis mindannyian szerettük. El tudta velünk hitetni a szocializmus hazug és reménytelen éveiben, hogy érdemes álmodni és hinni abban, hogy ez beteljesül.

Szelíd mosolya, tiszta tekintete, őszinte szava mindig velünk marad. Hálás vagyok a sorsnak, hogy tanáromként, útmutatómként, barátomként tisztelhettem, érezhettem odafigyelő szeretetét.