
beszélgetés PÉTER ALPÁR képzőmûvésszel
Péter Alpár fiatal háromszéki, erdélyi képzőmûvész. Több sepsiszentgyörgyi kiállításon bemutatkozott már, számos rajza lapunk hasábjain is megjelent. Temesvári tanulámányai után több évig a megyeszékhelyen dolgozott - előbb tanárként, majd grafikusként -, ám most úgy döntött, Budapesten próbál szerencsét. Mint mondja, személyes kötődése mellett szellemileg is szükségesnek érzi a ,,levegőváltást?, vonzza a nagyváros, mindemellett jobb megélhetést is remél. S bár változatlanul ragaszkodik az itteni képzőmûvészethez, térségünk szelleméhez, akarva-akaratlanul tagjává válik annak a népes, életerős, tenni akaró fiatal generációnak, melynek képviselői az itteni kuszaság helyett inkább a vándorbotot választják.
- Több év alkotását mutattad meg számítógépeden. Ha emellé egy névjegykártyát kellene készítened, mi állna azon a kis fehér lapon?
- Vizuális mûvész.
- Miért?
- Nekem mint alkotónak a vizuális mûvészetek jelentik a kifejezési eszközt. Mindig az adott témának, hangulatnak, helyzetnek rendelődik alá az, amihez hozzányúlok. Ezért van, hogy az utóbbi időben festek, de emellett készítek installációkat, rajzolok, illusztrálok, akár kisfilmet is készítek, performanszot csinálok: ezekben közös az, hogy mind arról a világról szólnak, ami bennem él, amit úgy érzek, hogy közölnöm kell a környzetemmel. Hogy ennek a vizuális nyelvnek melyik formáját használom, az attól függ, melyik felel meg leginkább annak, amit el akarok mondani.
- Milyen az a világ, amely benned van? Sok mindenre villantottál rá munkáiddal: társadalmi kérdésekre, párkapcsolatokra, említetted, hogy előfordult, rossz kedved volt, és rajzban vezetted le a feszültségedet. Mi szorongat, mi az ami miatt ceruzához, ecsethez nyúlsz?
- Ebben a világban élve, ha nyitottan, érzékenyen mozgunk, akkor folyamatosan miértek vetődnek fel bennnünk, bennem is, mint alkotó emberben. Egyrészt meg akarom érteni önmagam, keresem önmagam helyét, ugyanakkor meg akarom érteni ezt a világot, amely körbevesz. Úgy is mondhatnám, hogy azok a munkák, amiket mutattam, mind egy-egy kérdésfelvetés vagy válaszkeresés. Hogy mik ezek a bennem felmerülő kérdések, ez nagyon sokszor az érzet szintjén mûködik, vagy épp tudatos rákérdezés: például miért van erőszak, vagy miért létezik ilyen és ilyen probléma, hogyan léteznek ilyen és ilyen típusú emberek, akik különféle gondokkal küszködnek, vagy nem tudják feldolgozni. Ezzel gyakorlatilag minden ember szembetalálkozik, van, aki kevésbé érzékenyen reagálja le, van, aki nem. Alkotó ember lévén a vizuális nyelvvel keresem a választ, vagy kérdést teszek fel a munkákon keresztül magának a közönségnek, vagy csak rácsoldálkozom egy olyan szépségre, ami mellett amúgy elmennénk. Például a régi fényképekre. A munkáimból soha nem olvasható ki konkrétan az, hogy itt erről a kérdésről van szó, ezzel a válasszal. A kérdést mindig úgy fogalmazom meg, hogy maga a néző is feltegye önmagában, tehát legyen meg neki az az élmény, hogy találkozva az alkotással maga is rákérdez. Talán egy ilyen munkám akkor éri el igazából a célját, ha a befogadó keresni kezdi önmagában a választ. Egyébként mindig maga az élet hozza a kérdéseket, azt, amin elmélkedem, egy alkotást mindig megelőz a hosszas gondolkodás. Úgy is mondhatnám, számomra az alkotási folyamat egyfajta vizuális elmélkedés vagy filozofálás.
- Most mi foglalkoztat leginkább?
- Az utóbbi időben készítettem egy sárkányos installációt, ami mindenkit érintő, szinte egyszerû, hétköznapi problémákra villantott, ezeket felrajzoltam a sárkányra és elrepítettem; tehát bizonyos élethelyzeteken való túllépést feszegettem. A mostani időm nagy részét az tölti ki, hogy építem a saját honlapom. Azon túl, hogy szükségem van egy igényes weblapra, ahol meg lehet nézni, ki vagyok, számomra nagy élmény volt, hogy összeszedve, egységében láthattam a munkáimat, így határozhattam meg önmagamat. Ez is egy alkotói folyamat, ez is egyfajta önkeresés.
- Rengeteg technikát, sok mindent mutattál. Mi és hogyan váltogatja egymást?
- Nálam egyszerre van jelen az úgymond hagyományos értelemben vett képzőmûvészet a kísérletező kortárs képzőmûvészettel. Lehet, hogy ez sok embernek ellentmondásos, számomra nem. Megélhetési forrás számomra az illusztrálás, ez egy grafikusnak gyönyörû lehetőség. Ebben az esetben klasszikusan rajzolok nem klasszikus rajzokat, könyvbe, újságba vagy akár mesékhez, gyermekeknek. Emellett vonzódom a hagyományos sokszorosító technikákkal készült grafikához, szeretek rézkarcot készíteni, különböző mélynyomású technikát, magasnyomást használok és az utóbbi időben újra felfedeztem magam számára a festészetet. De ezzel párhuzamosan készítek installációt, objektet, performaszt, ahol viszont technikailag már teljes szabadságot tudok megengedni magamnak, itt a kísérleti jelleg dominál, a klasszikus alkotásnál kevésbé. Viszont ami a témát vagy az egész szellemiségét illeti, mind a két esetben egy és ugyanaz, csak a megválasztott út, forma, vagy keret más.
- Mail-artot is említettél.
- A küldeménymûvészet esetében a másfajta mûvészetértlemezést szeretem, azt, ahogy a mail-art elveti az elitizmust. Különböző, egymással párhuzamosan futó útjaim vannak, egyképpen alkotok, ha a gyermekekhez szólok, és másképpen, ha a felnőttekhez. Van a gyermekvilág és van a felnőttvilág, ezzel szemben szókimondó vagyok, és sokszor talán kicsit kegyetlen, ami a munkáimat illeti. A gyermekvilág teljesen más, akkor előjön belőlem a még jelen lévő, de sokszor alvó gyermek, aki olyankor viszonyul egy meséhez, és megpróbál újra gyermek lenni. Ezek a rajzok már tiszták, csak kézzel készítem őket, megpróbálom, hogy a gyermeknek pozitívat adjanak, feltöltsék őket.
- Könyveket is illusztráltál. Hányat?
Rengeteget. A könyvtervezésbe, a könyvbe akkor szerettem bele, amikor eldöntöttem, hogy az államvizsga-dolgozatom maga a könyv lesz. Könyv, mint egy nyom, amit az ember hátrahagy az időben. Talán a legértékesebb nyom, amit hátra tudunk hagyni, ami tartalmazza a mi emberi kultúránkat. Ebből kiindulva született meg a Nyomok, ez a címe a könyvnek, egy mûvészkönyv-sorozatnak. Kutatni kezdtem, hogy jelent meg a könyv, milyen fejlődésen ment át, kik voltak a könyvmûvesek, nagyon izgatott, technikailag hogy készült, milyen arculata volt, hogy alakult, és akkor rájöttem, hihetetlenül gazdag és szép világ ez. Ezzel párhuzamosan már elkezdtem dolgozni az Albert Kiadóval, ekkor jöttek a meséskönyvek, a meseillusztrálás, ugyanakkor rádöbbentem, hogy megismerve a könyv történetét, sajnos, mennyire silánnyá vált mára a könyvkészítés. Megjelent a digitális technika, amivel nagyon sok mindenre képesek vagyunk, de a könyv valamikor szinte szakrális tárgy volt, amit tisztelettel vettek kézbe, és a legjobb anyagokból próbáltak elkészíteni. És tényleg, úgy készítették, hogy túlélje az időt, a mai könyvek pedig a pillanatnak készülnek, árucikknek. Ez abban az értelemben nem rossz, hogy így sokkal szélesebb körhöz jut el, mint kétszáz évvel ezelőtt, de ezért nagyon nagy árat fizetett a könyv? Mivel tehát a könyv az egyik legnagyobb kihívás lehet egy grafikusnak, óhatatlanul a könyvtervezés felé fordultam, igyekeztem, hogy az adott keretek között próbáljak meg minél szebb, minőségibb, vizuálisan szépen felépített könyveket tervezni, amelyek megpróbálják valemennyire visszalopni a könyv valamikori értékét. Erre törekedtem folyamatosan, hogy alkotásként, nem munkaként, termelésként éljem meg a könyvkészítést. Talán a könyv minden mûfaját érintettem a meséskönyvtől a tankönyvig, az albumtól a tudományos kiadványig, a munkafüzetig mindent. És ezen az úton mindenképp tovább fogok, tovább akarok menni.
- A lapunkban közölt kisgrafikákat sajátos mûfajként kezeled?
- Igen. Teljesen más, ha az illusztrációt egy napilapnak készítem, vagy egy könyvbe. Úgy érzem, egy napilapba igényes, de gyors, friss rajzok kellenek. Mint ahogy a hírek is frissek, úgy a rajzoknak is meg kell legyen a frissességük. Tehát egy grafikusnak mindig viszonyulnia kell magához az alkotáshoz, az irodalmi vagy az írott mûhöz. Az illusztrációnak egyrészt kell hordoznia annak szellemiségét, tartalmát, figyelembe kell vennie, hogy az konkrétan miben fog megjelenni, és ennek függvényében választom meg a használt technikát. De maradjunk a tusrajznál: sokszor egy vonalnak is rengeteg arca lehet, vagyis ahogy húzom a vonalat, annak tükröznie kell az írásnak a hangulatát.
- Hogy élhet meg egy fiatal mûvész itt, a Székelyföldön?
- Nehezen. Nagyon nehezen és nagyon komoly kompromisszumok árán. Egy fiatal képzőmûvésznek, aki valamelyik nagyváros egyetemén végzett, és úgy dönt, hogy hazajön, két választása van: vagy elmegy tanítani (a kezdő tanári fizetést nem kell emlegetnem), vagy, ha abban a szerencsés helyzetben van, hogy ismeri a számítógépes grafikát, akkor elmehet egy nyomdához, jobbik esetben kiadóhoz dolgozni. Én mind a két lehetőséget megpróbáltam? Munkaeladásból egy képzőmûvész nem tud megélni, tehát bármilyen kompromisszumot kössön is az alkotó. És a fiatal alkotók még nehezen kötnek kompromisszumokat. Ha egy festő mondjuk festene néha nagyméretû vásznakat, és érzi magában az alkotói erőt és energiát, ötlet és minden van, de nincs pénze megvenni a vásznat, a keretet, a festéket, meg sok esetben mûterem sincs, ahol dolgozzék. Lehet választani a másik utat: elmenni, és megpróbálni máshol?
- Maradjunk az eladásnál. Nincs ennek még hagyománya? Gondolom, egy fiatal képzőmûvész nem a legdrágább, tehát lehetne már egy vállalkozói kör, amelyik meg tudná magának engedni, vagy akár az átlagemberek egy része is. Tovább megyek: lehet, hogy akár a bankok is vásárolhatnának irodáikba egy-egy grafikát, festményt. Ha máshova nem, az igazgatóhoz, a főkönyvelőhöz, mert lehet, hogy sivárak a falak, semmi sincs rajtuk. Vagy ez eleve reménytelen elképzelés, hogy kialakuljon egyfajta burkolt mecenatúra, hiszen nem olyan sok pénzért hozzájutnának olyan alkotásokhoz, amelyek emberibbé, színesebbé tennék az üzleti környezetet. Ennek még jele sincsen?
- Én nem azt mondom, hogy nem vásárolnak, mert vásárolnak. De abból egy alkotó nem tudja eltartani magát. A másik súlyos dolog pedig, hogy ez a régió mennyire el van szegényedve; másrészt, a valóban mûértő közönség, az értelmiség és a középréteg, aki potenciális vásárló lenne, szintén el van szegényedve. A vásárlói kör is ugyanabban a helyzetben van, mint maga az alkotó.
- Te egy szentgyörgyi kiadónál dolgoztál aprópénzért. Miért van az, hogy egy felvilágosultabb emberekből álló vállalkozás ennyire nem fizeti meg az alkotó embert?
- Végül is ez az üzleti világ, nekik ennyit ért meg ebbe befektetni, vagy ennyit tudtak rászánni; én ezt mint grafikus vagy elfogadom, vagy nem. Másrészt, amíg egy régió gazdaságilag így áll, a legutolsó, amibe pénzt fektetnek vagy amit megfizetnek, az a szellemi kultúra. Azt nem mondom, hogy nem értékelték megfelelőképpen, amit csináltam, de anyagiakban nem honorálták úgy, ahogy mondjuk normális helyeken teszik. És akkor a grafikusnak annak kell örülnie, hogy legalább a munkája megjelenik egy könyvben, és az szép. De ebből, sajnos, így nem lehet megélni.
- Ez különben nagyon szomorú, végül is ide lehet visszavezetni ezt az egész értelmiségi kiáramlást, agyelszívást.
- Igen, ennek köszönhető a folyamatos kiáramlás, ami ijesztő méreteket kezd ölteni a mai fiatalság körében. Ez állandó beszédtémájuk?
- Te magad is Budapestre készülsz. Hogy érzed, van visszaút is?
- Ez nehéz kérdés, amikor még fél lábbal itt is, ott is vagyok. Ezt maga az élet fogja megválaszolni. Jelen pillanatban úgy érzem, úgy ahogy öt évre elmentem Temesvárra, igaz, hogy tanulás céljából, de feltöltött az a város, és kellett a levegőváltás. Alkotóként most megint érzem ezt az igényt, és ha nem is annyira Szentgyörgynek, de ennek a helynek a szelleme fontos számomra, és nem is áll szándékomban leszakadni róla. Ugyanakkor fontos az a szellemiség, amit a romániai magyar képzőmûvészet hordoz, ami nem azonos a magyarországival. Más. Van egy más szellemisége, én is a részének érzem magam. Tehát úgy is mondhatnám, ez most egyelőre egy tanulmányút és nem emigráció.
Kérdezett: Mózes László