Ráduly Béla tíz évvel ezelőtt tett pontot a hadifogságát felidéző emlékirata végére. A Kézdiszentléleken sokgyermekes gazdaember családjában 1919-ben született s jelenleg is ott élő szerző - ahogy mondani szokás - ifjúsága legszebb éveit töltötte szovjet hadifogolytáborokban 1945 és 1950 között, de boldog ember lehet, hiszen a Gondviselés hazasegítette szülőföldjére, sőt, negyvenévnyi hallgatás után és kimondottan belső indíttatásra a sors kegyelméből meg is írhatta fogsága történetét. Mint ahogy minden jó gazdaszellemû székely családra jellemző volt, ő is részesült a kötelező iskolai oktatásban és vallásos nevelésben, aztán amikor eljött az ideje, kézbe kellett vennie a kapát, megtanulta forgatni a kaszát, amikor pedig a haza követelte, megtanulta a fegyverforgatást, s íme, élete alkonyán tollforgatásba kezdett. Hogy nem eredménytelenül, bizonyság erre az alább szemelvényesen közölt emlékirata. A teljes munkát az Ambrózia Kiadó fogja megjelentetni a közeljövőben.
Borcsa János
1945. február 5.-1951. április 7.
Valamikor régen, még gyermekkoromban a mesék világából szereztem tudomást arról, hogy valahol messze, hetedhét országon túl élt egy király. Ennek a királynak szamárfüle volt. A király állandó jelleggel parókát viselt, hogy arról a dologról senki ne szerezzen tudomást. De hogy, hogy nem, az asztalinas megtudta, hogy a király őfelségének szamárfüle van. A király szigorúan megparancsolta az inasának, hogy amit megtudott, azt tartsa titokban, mert ha nem, a nyaka rákerül a csutakra. A titkot fejvesztés terhe mellett kellett őriznie a szolgának.
Az inas a titkot sok időn át őrizte is, habár ez a dolog állandóan fúrta az oldalát, nyugtalanította, hogy mégiscsak el kellene mondania valakinek. Tudta viszont, hogy az életével játszik, ha megszegi a titoktartást. Egyszer aztán vett egy vasrudat, a földbe egy mélységes mély lyukat ásott, és abba belekiáltotta, hogy a királynak szamárfüle van. Ezzel aztán valamennyire megnyugodott...
Több mint hatévi kínszenvedés után sok társammal együtt, minden emberi méltóságunktól megfosztva, porig megalázva, alábbvalónak nézve az utolsó gaznál, ütlegelés és éhezés után szabadultunk a vörös pokolból. A román kommunista állam elnyomó szerve, a Szekuritáté engem is hasonló titoktartásra kötelezett a Ploie?ti városához közeli börtönben (ahová össze voltunk gyûjtve a hadifogság után) 1951. április 6-án, mielőtt végleg szabadon bocsátott volna. Ami velünk történt, azt a szájamra ne vegyem, hallgassak mindenről, ha azt akarom, hogy ne kerüljek vissza a tömlöcbe, különben a szájam a fenekemet megvereti, s akkor többet nem fogok fecsegni. (Kivált, ha életben sem maradok!)
Most elérkezett az idő, hogy a titoktartásnak én is véget vessek. Tollat ragadok, hogy a sok szenvedést és meghurcoltatást az utókornak is tudtára adjam.
*
Nekem nincs magas iskolai végzettségem, az életiskolát is csak gyalog jártam ki. Egyszerû közember vagyok, s a magam egyszerûségében próbálom a történteket a legtárgyilagosabban, minden részrehajlás nélkül úgy leírni, ahogy az a valóságban megtörtént. Az emlékezetemre hagyatkozom, mert nincsenek jegyzeteim, nem is lehettek, s ezért pontos dátumokhoz sem tudom kötni a megtörtént eseményeket.
1940. december 2-án vonultam be katonának a kézdivásárhelyi 24. önálló határvadász zászlóalj első századába, Bereckbe. 1941 tavaszán behoztak Kézdivásárhelyre tisztes iskolába. Miután az iskolát elvégeztem, kihelyeztek a határszélre az 59/2. portyázó osztályhoz határőrszolgálatra. Onnan az 1942. év nyarán leváltottak, és áthelyeztek a marosvásárhelyi 27. gyalogzászlóalj 8. századába. Innen szereltem le 1943. augusztus 15-én, és átmentem a Magyar Királyi Csendőrséghez. A nagydemeteri csendőrtanszázadhoz osztottak be.
1944 nyarán iskolában voltunk Nagydemeteren, elméleti kiképzésben részesültünk. Az iskolát azonban elvégezni nem tudtuk, mert amikor a vörösök a Kárpátokon keresztüljöttek, a századunkat felrendelték Budapestre karhatalmi szolgálatteljesítés végett. (?)
1945. február 5-én a hajnali órákban, amikor kellett volna adni a reggelit és a lőszert - mielőtt kezdődött volna a támadás -, az óvóhelyünkön megjelent a hadnagyunk, és így szólt hozzánk (itt elnézést kérek a kifejezésért): Fiúk, fingott Fábián, és vége a bálnak! Nincsen se reggeli, se lőszer!
Pár perc múlva az óvóhelyen egy durranást hallottunk, futottunk oda, és láttuk, hogy a parancsnokunk főbe lőtte magát. Az eset nagyon elszomorított. Nagy lett az elkeseredés a lőszer hiánya miatt is. Elgondoltuk, hogy mostanáig megtettük, amit a magyar haza követelt tőlünk. Most már nincs más hátra, mint feláldozni életünket és vérünket a magyar hazáért, és majd esetleg a neveinket odahaza felírják egy kőoszlopra, s azt, hogy: meghalt a hazáért.
Mikor annyira villámodott, a vörösök megkezdték a támadást. Mi kénytelenek voltunk feladni a harcot, mivel nem volt lőszer, hogy védekezzünk. Most már jöhetsz, muszka, vedd el a mi életünket, mert tehetetlenek vagyunk! Kitûztünk egy fehér lobogót azon a reggelen.
A vörösök hamarosan át is rohantak állásainkba, nagy barátságot színlelve, még össze is ölelkeztek velünk. A barátságuk azonban nagyon rövid ideig tartott. Hamarosan összetereltek bennünket egy közeli udvartérre. Lehettünk vagy százhúszan, majdnem mind csendőrök. Piszkosak, kormosak, füstösek voltunk, mivel lebombázott épületekből, a romok közül jöttünk elő. Míg összetereltek bennünket ütlegelés és káromkodás közepette, mutogatták halottaikat, hogy azokért mind mi vagyunk felelősek. Mi szótlanul hallgattunk, arra gondolva, hogy ők jöttek ide, gondolhatták, hogy ahol fegyvert fognak, ott a haláleset is bekövetkezik. Miután összetereltek, legelső dolguk az volt, hogy kifosszanak. Dáváj csász! Vagyis: ide az órákat! Megmotoztak, elvették óráinkat, a zsebkéseket, borotvafelszereléseinket, még a csizmákat is lehúzatták, akinek jó csizma volt a lábán. (?)
Mivel az idő már naplementefelé járt, nem indítottak útra éjszakára. Feltereltek egy nagy épület padlására, nehezen fértünk, de jól összeszorultunk, hogy mindenkinek jusson hely, mert aki kint maradt, azt ütötték-verték. Olyan szorosan voltunk, hogy alig lehetett egy kicsit leguggolni vagy leülni egész éjszaka. Vacsora nem volt egyéb, mint egy-egy keserves sóhajtás. Szerencsémre itt találkoztam testvérbátyámmal, aki szintén mint csendőr a közellátási intézménynél dolgozott, és neki még volt egy kis ennivalója, amit elosztottunk, s szûkösen elég is volt estére és reggelre.
Az ajtókat reánk zárták, az épületet őrökkel körülvéve reggelig őrizték, nehogy kitörjünk. Reggel az udvartéren ötösével sorakoztattak fel, egy orosz tiszt beszédet tartott, elmondta, hogy megalakult Veress János hadserege, amelynek Jászberényben van a székhelye. Oda fognak kísérni minket, és aki akar, beállhat a seregbe, aki pedig nem, az úti okmányt kap, és hazamehet, de szökni ne próbáljon senki, mert azt lelövik.
Így aztán elkísértek étlen s szomjan, de azzal a tudattal, hogy Jászberényben kapjuk a dokumentet. Olyan erős őrizet alatt voltunk, hogy a szökés kísérlete kész öngyilkosság lett volna. Arra gondoltunk, hogy miért is szöknénk, amikor úgyis kapunk dokumentet, és mehetünk haza. (?)
Egy hétig voltunk Foksányban. A hetedik napon összeállítottak egy szerelvényt, és elindítottak a Szovjetunió felé. Az utazás rettenetes volt. Az éhséget még csak bírtuk valahogy, de a szomjúságot nem. Ha valamelyik állomáson hosszabb ideig állt a szerelvény, beadtak minden vagonba egy-egy veder vizet, amit kulacsaljjal szétosztottunk egymás között, de nagyon kevés volt ez ötven ember részére. Reggelenként egy-egy állomásban a szerelvény megállt, ameddig megszámoltak bennünket. Már előre irtóztunk, amikor jöttek az őrök számba venni, mert tudtuk, hogy jól elvernek. Bosszúból tették, mert egy éjszaka az egyik vagon padlódeszkáját a foglyok felszedték, s ahogy tehették, elmenekültek. Hallottuk az egyik állomásban a nagy lövöldözést, és mindjárt gondoltuk, hogy szökés történt. Egyeseket a szökevények közül lelőttek, de többnek is sikerült elmenekülnie. A hullákat a szerelvény végén lévő, erre a célra tartalékolt vagonba dobálták be. (?)
Február vége felé lehetett, amikor megérkeztünk Krematorszkba. A napot pontosan nem tudom, mert jegyzeteim nincsenek, nem is lehetett volna készíteni olyan körülmények között. A látvány, ami fogadott, nem volt valami gyönyörködtető. Az egész település a lebombázott házaival és gyárépületeivel úgy nézett ki, mint egy szemétdombra épített nyomortelep. Rendetlen, füstös, mocskos város volt. (?)
Aztán sor került az orvosi vizsgára, vagyis a komisszióra. Ez abból állott, hogy anyaszült meztelenre vetkőzve álltunk elé, s mint a vágómarhákat, úgy vizsgáltak, húzogatták a bőrt az oldalunkon meg az északi felünkön. Négy kategóriába osztottak bennünket. Az egyes és kettős kategóriásokat munkásbrigádokba osztották, ezek kerültek a gyárba dolgozni. A hármas kategóriába soroltak a gyári munkára már gyengék voltak, külön századba kerültek, ókásoknak nevezték őket. Az ókások végezték a lágerban a takarítási munkálatokat, állandó zaklatásnak voltak kitéve, de őket vitték pityókakapálni is, ha valamelyik kolhoz igényelte. Ide szívesen mentünk, mert az anyapityókát a fészekből kikapáltuk és megettük (amikor az őr nem látta), hogy éhségünket valamennyire csillapítsuk. És végül volt a négyes kategória, ezeket disztrófiásoknak nevezték, végelgyengülésben szenvedtek, állandóan feküdtek. Akiket ide soroltak, számukra innen már kiút nem volt, csak az örökkévalóságba. (?)
1946 aszály sújtotta esztendő volt, mint előbb már említettem. Nagy volt az ínség, szinte elviselhetetlenné vált a sorsunk. Este lefeküdtem, de elaludni nem tudtam, törtem a fejem, gondolkoztam. Nagyon elkeserített az is, hogy nem volt egy nyugodt óránk se nappal, se éjjel. Elgondoltam, hogy a szabadulásra nincsen semmiféle kilátás. Semmi értelmét nem láttam kínos, nyomorúságos életemnek. Gondoltam, hát én ennek véget vetek, elvégre az ember akkor hal meg, amikor akar. Úgyis az lesz a sorsunk, hogy itt élve, elevenen megasszunk. Semmi értelme nincs a további szenvedésnek. Eljutottam a keserûség, a fájdalom elviselésének és a türelemnek a végső határáig. Végiggondoltam gyermekkoromat, iskoláséveimet, és eszembe jutott, hogy egy alkalommal, amikor negyedik osztályos voltam, Salamon Lajos római katolikus segédlelkész hittanórát tartott, s azt mondta, ha felnőtök, meg fogjátok látni, hogy e földi élet nem mindig öröm, van benne nagyon sok üröm is. Nem más a földi élet, mint egy siralomvölgy. Lesz kereszt az életetekben nektek is - mondotta -, de bármennyire is nehéz lesz a ti keresztetek, úgysem lesz soha olyan nehéz, mint a megfeszített názáreti Jézus keresztje, aki érettünk a keresztfán meghalt. Nehéz helyzetekben mindig a megkínzott, keresztre feszített, szenvedő názáreti Jézusra gondoljatok, akit ártatlanul, a leggyalázatosabb módon keresztre feszítettek. Meglátjátok majd, meg fogtok könnyebbülni.
A názáreti Jézus ártatlan volt. De mi volt az ok, amiért mégis keresztre feszítették? Ok nélkül nincs okozat. Mit tett az Úr Jézus, amiért meg kellett halnia? Azért, mert három évig tanította az embereket? Hogy meggyógyította a betegeket, vakokat, sántákat, bénákat? Azért feszítették keresztre, hogy ember létére Isten fiának mondotta magát. Sőt, nemcsak mondotta, hanem be is bizonyította, mert hiszen háromnapos halottat ember nem tud feltámasztani. Maga Pilátus is kijelentette, hogy ártatlan az Úr Jézus, mondván, hogy tiszta az én kezem ez ártatlan vérétől. S mégsem állt ki a hatalom embere az igazság mellett, a zsidó főpapok által felbérelt tömeg nyomására halálra adta az ártatlan Istenembert.
Így tusakodtam bánatomban és keserûségemben, s arra az elhatározásra jutottam, hogy ha a názáreti Jézus értünk szenvedett, és meghalt a keresztfán, nekünk nem szabad az életet csak úgy eldobni magunktól. Az életet Istentől kapjuk, és Isten veszi el. Az Üdvözítő mondotta: aki nem veszi fel keresztemet, és nem követ engem, az nem méltó hozzám. Vedd fel a keresztet, és kövesd a Megfeszítettet! A mi menedékünk Krisztus keresztje.
Minden rossz gondolatot elhessegetve magamtól, lelkileg megnyugodva elaludtam. A hitem mentett meg az örök haláltól. (?)
Ráduly Béla
(folytatjuk)