Történelmümk: Hadifogoly voltam a Szovjetunióban

2005. november 16., szerda, Archívum 2003–2007

(folytatás tegnapi számunkból)
A harkovi láger foglyaiként egy téglagyárba jártunk dolgozni. Vili lett a brigádosunk. Két autó szállított naponta a munkahelyre, mint a rabokat, mivel az vagy tizenhat kilométerre volt. Ebben a lágerban mindössze két hónapot voltunk. Átvittek egy másik, szintén harkovi nagy lágerbe, ahol németeket tartottak fogva. Németek voltak a századparancsnokok is. Az embert nem névről szólították, hanem a kapott munkaszám alapján. Például ha engem szólítottak, azt mondták: árbájtnumer cvájundcváncig cvájundzibcig, vagyis valahogy így: huszonkettő-hetvenkettő. Ez a szám voltam én. Másnap már vittek munkára egy nagy cséplőgépgyárba, ahol magtisztító gépeket gyártottak, olyan nagyokat, mint egy kombájn.
A gyárban kiválogatták a szakembereket, lakatosokat, hegesztőket, kőmûveseket, s végül maradtunk mi, szakképzetlenek vagy huszonhárman. Átvett minket egy girhes orosz, ő lett a brigádosunk. Gépeket vagoníroztatott, és anyagokat szállíttatott az udvarról a gyárba. Az orosz volt vagy két méter magas, hosszúkás arcú, nagy, vörös orral, két nagy, kidülledt szemmel, állandóan részeg volt, csak úgy gőzölgött ki belőle a vodka. Egy hosszú cajgnadrágot viselt, úgy nézett ki, mintha az a nadrág két fuszulykakaróra lett volna húzva, a fenekével csak akkor találkozott az orosz, ha leült. Állandóan szidott bennünket. Megállás nélkül hajtott ez a vadember, mint valami rablógyilkosokat. Állandóan a sarkunkban volt, ütött-vágott azzal, ami a keze ügyébe került. Teljesen ki voltunk szolgáltatva neki. Panasznak helye nem volt. Nagy volt az elkeseredésünk.
Azon gondolkoztam, feltétlenül el kell mennem ebből a brigádból, de az volt a kérdés, hogy hová s hogyan. A más brigádokban mind szakemberek vannak, s németek. Tehát csak mint szakembernek lenne kiút számomra ebből a helyzetből. Végső elkeseredésemben el is határoztam, bármilyen mesterembert keresnek, jelentkezni fogok, bármi is történjen velem. Még a lehetetlent is meg kell kísérelnem, mert hanem itt végem lesz, megöl ez a szörnyû ember.
Nagyon el voltam keseredve. Esténként, lefekvés után, ha elcsendesült a környezetem, mindig Krisztus keresztjére, illetve a Megfeszítettre, a názáreti Jézusra gondolva imádkoztam. S lám, nem volt hiábavaló, mert a Gondviselés, Isten segítsége nem maradt el. Ami velem történt, az csodával határos. Egy szép napon, amikor ebédtől az őrök kísértek vissza a gyárba, a gyárépület előtt várt minket egy orosz mester, és azt kérdezte, van-e közöttünk valaki bádogos. Én azonnal jelentkeztem, hogy igenis, én bádogos vagyok. A sorból kiállított, s velem együtt még egy jelentkezőt. Végignézett rajtunk az orosz, társamnak azt mondta, te menj vissza, te öreg vagy, ez a fiatal kell, s rám mutatott. Aztán beszélgetett a mi emberszörnyünkkel. Álltam és vártam a továbbiakra. Éreztem, az inam reszket, s a homlokomon a hideg verejték kivert. Arra gondoltam, mi lesz most, hiszen nem vagyok bádogos. Társammal ketten esetleg tudtunk volna dolgozni a szakmában, de hogy őt visszaléptették, engem minden reménység elhagyott. Az orosz befejezte a beszélgetést a brigádvezetőnkkel, s odaszólt nekem: igyí szá mnoj, vagyis gyere velem.
Elvezetett a raktárba, kikért számomra mindenféle szerszámot, amire nekem szükségem lesz, és szigorúan figyelmeztetett, hogy a szerszámokért én fogok felelni. Aztán vitt oda, ahol a gépeket állították össze. Észrevettem, hogy egy gép tetején egy fiatal, húsz év körüli a pléhlemezeket rendezi. Mi egyenesen arrafelé mentünk, s ahogy megérkeztünk, így szólt a mester az oroszhoz: Misa, hoztam egy segítséget. - Azt nagyon jól tette - válaszolt a fiatal. - Na, akkor dolgozzatok - mondta a mester, s azzal otthagyott engem. Misa felhívott a gép tetejére, leültetett maga mellé, tépett egy szivarra való papírt egy újságból, egy zacskóból mahorkát tett bele, s a kezembe nyomta, s mondta, hogy zákuri, azaz gyújts rá.
Rágyújtott az orosz is, kurityoltunk. Megkérdezte, milyen nemzetiségû vagyok, hol estem fogságba. Elmondtam, hogy magyar vagyok, és Budapesten estem fogságba. ? azt mondta, a magyarok nagyon jók, ne búsuljak, hamarosan haza fogunk menni. Szkoro domá - így vigasztalt. (...)
Tapasztalva az orosz jóindulatát, valamennyire megvigasztalódtam. Hozzáfogtunk a munkához, megmutatta, hol kell kezdeni, én meg minden képességemet latba vetve figyeltem őt, s ahol tudtam, segítettem. Mire letelt a munkaidő, a gépet befejeztük. Misa meghagyta, hogy holnap reggel nehogy a brigáddal menjek, hanem itt, a gépeknél találkozzunk. Én elgondoltam magamban, hogy ha te, Misa, tudnád, amit én, akkor nem tartanál attól, hogy visszamegyek a brigádomhoz.
Másnap reggel, ahogy megbeszéltük, találkoztunk a gépeknél. (...) Misa hozzá akart fogni a munkához, de én megakadályoztam, mondván neki: Ohó, podozsgyi, tyiper já budu rábotaty, ti tolko pászmátri, azaz várj, most én fogok dolgozni, te csak nézzed. Hozzáláttam a munkához, s délre - noha egy-két helyen megigazította, amit csináltam - be volt fedve a gép. Ezt követően aztán közösen végeztük a munkát, amennyi gépet a német foglyok összeállítottak, azt mi bebádogoztuk.
Egy napon jött a mester, s kérdé Misától, hogy dolgozik a magyar. Misa mondta, hogy ocsiny kháráso, vagyis nagyon jól, s megmutatott egy gépet, amit én tetőztem be. A mester a gépet megvizsgálta, és a munkát jónak találta. Másnap át is írtak a németek brigádjába, s így megszabadultam attól a magyargyûlölő szörnyeteg brigádvezetőtől. (?)
Egyszer csak az a hír terjedt el a lágerben, hogy a magyarokat viszik haza. A századparancsnokok a századokat egy napon összegyûjtötték, névsort olvastak, és díszoszlopvonalba állítottak fel. Miután ez megtörtént, megjelent egy propagandista, s a következőket mondotta: ,,Kedves elvtársak! Ettől kezdve szólíthatom ugyanis elvtársaknak önöket, mert a mai naptól kezdve szabadok. Éppen ezért küldjünk Sztálin atyánknak egy üdvözlő táviratot, mert az ő jóvoltából láthatják meg szeretett otthonaikat és hozzátartozóikat. Megkérek mindenkit, hogy adja ehhez aláírását.?
Elgondoltam magamban, hát atyja, akinek atyja Sztálin, de nekem nem atyám, aki akarja, üdvözölje, de én nem. Mégis úgy határoztam, csak aláírom, mert ha nem, a spiclik megfigyelnek, besúgnak, s mint reakcióst a transzportból kiemelnek. Mikor hozzám került a lap, furcsának találtam, hogy semmilyen fejléc és szöveg nem szerepel rajta, csak a sok aláírás. Meg kell mondanom, igen súlyos következménye lett ennek az ,,üdvözlő táviratnak?, még egy fél évszázad eltelte után is elborzadok e gyalázatos cselekedettől.
Miután az aláírásokat összegyûjtötték, ötösével felsorakoztattak az udvaron, és két tiszt csak úgy sima derékszíjjal, fegyver nélkül kivezetett a táborból, már a látszat kedvéért is, hogy a németek lássák, ezeket csakugyan hazaviszik, hiszen nem kísérik fegyveres őrök. Amikor viszont a főutat elértük, balra elkanyarodtunk, s már a tömbházaktól a lágerbeliek nem láttak, egy szakasz katona automata fegyverrel és farkaskutyákkal körülvett, és elkezdett zaklatni. Futtattak, s aki nem bírta, azt ütötték-verték. Az állomáson aztán, kint, a szabadban ötösével felállítottak, jól felzárkóztatva leültettek, ahonnan felállnunk sem szabadott. Ügyes-bajos dolgunkat is ott, pár lépéssel arrább kellett elvégeznünk. Ilyen kegyetlenséggel, megalázva, megszégyenítve, állatok módjára terelgettek egyik lágerből a másikba. Láttuk, hogy a hazamenésünknek befellegzett.
Egyórai várakozás után egy marhavagonokból álló szerelvény tolatott be. Negyvenes csoportokba osztva, mint a barmokat, tereltek a vagonokba, s az ajtókat ránk zárták. Este a szerelvény elindult, egész éjszaka utaztunk, nappal meg vesztegeltünk valamelyik állomásban. Így ment ez vagy három napig. A harmadik éjszakát követő reggelen hallottuk, hogy nyitogatják a vagonajtókat, és szólítják ki a foglyokat. Pár perc múlva a mi ajtónkat is kinyitották, kiszálltunk, és ötösével sorakoztattak. Egy idősebb őr állt közelünkben, akitől megkérdeztük, melyik város ez. Az őr két-háromfelé nézett, s odasúgta, hogy Voronyezs. Tüzérlövegállásokat láthattunk, szétlőtt ágyúmaradványok, lócson­tok hevertek szanaszét. Elmondta egy volt tüzér, hogy itt magyarok harcoltak. Szóval semmi jót nem reméltünk Voronyezstől. Bekísértek a táborba. Száma: CCCP Láger 7082/1. (?)
Autóterhelni tettek oda egy napon. Megraktuk kaviccsal az önürítő kocsit, az elment, mi pedig leültünk, vártuk, hogy térjen vissza. A közelben kőtörő gép dolgozott, s egy brigád munkaszolgálatos nő, azaz dolgoztak volna, ha a gép nem romlott volna el. Ameddig a mesterük intézkedett, a nők is várakoztak. Amint üldögéltünk, odaszólt az egyik nő, miért nem dolgozunk. Elmondtuk, majd ők is. Aztán odahívtak, beszélgetni akartak velünk. Mivel a gyárudvarnak egy félreeső helyén voltak, ahol nemigen volt forgalom, nem tartottak attól, hogy valaki meglátja. Elsőként az érdekelte őket, hogy nősek vagyunk-e. Zsena jeszty? Vagyis van-e asszony. Aztán megtudtuk tőlük, hogy nekik gyûlést tartottak, ahol rólunk azt mondták, hogy mi vad emberek vagyunk, kulturálatlanok, gyilkosok, még csak hozzánk se merjenek szólni. Azt mondták nekik, hogy mi a fasiszták által voltunk elnyomva, de most a Vörös Hadsereg felszabadította országunkat. Mi meg felvetettük a kérdést, ha a szovjetek minket felszabadítottak, akkor miért kellett elhurcoljanak ide, s itt tartanak már ötödik éve. Mi nem vagyunk elítélt rabok, minket semmilyen törvényszék nem ítélt el. Elmondtuk továbbá, hogy német nyomásra kerültünk a háborúba, nekünk semmi keresnivalónk nem lett volna a Donnál. Egy olyan kis állam, mint Magyarország, mit tudott volna kezdeni egy nagyhatalommal? Felismerték a nők, hogy nekik a gyûlésen hazudtak, félrevezették őket. (?)
Egy este, miután elfogyasztottuk azt a siralmas korpalevest, megszólaltak a hangszórók. Arra szólítottak fel, hogy mindenki helyezkedjen el a hangszóró közelében, mert fontos közleményt fognak közölni. Kínos percek következtek. Újból megszólaltak, s közölték, hogy aki a nevét hallja, annak másnap nem kell kimennie munkára, mert kezdődik a hazaszállítás. Be is olvastak vagy százhúsz nevet. Elkezdődött a tanakodás, hogy vajon miben töri ismét a fejét az orosz. Mert azt elhittük, hogy valahová elszállítanak, de hogy hová, azt nem tudhattuk. Nem adtunk hitelt a szavának. Másnap csakugyan elvitték a kiolvasottakat. Este újból megszólalt a hangszóró. Aztán kínos percek következtek. Vártuk, kik kerülnek sorra. Amikor meghallottam a nevemet, hirtelen azt gondoltam, ébren vagyok-e vagy alszom, valóság-e ez vagy álom. Az állomás közelében volt egy gyûjtőtábor. Minden lágerből ide gyûjtötték a foglyokat, itt búcsúztatták el őket, vagyis próbálták beadni a kommunista maszlagot, s innen vagoníroztak be. Itt találkoztam másnap Bodó Bálint kézdivásárhelyi lakossal. (?)
1950 november vége volt.
Második napon, a délelőtti órákban meg­érk­­­ez­tünk Máramarosszigetre. A román hatóságok névsor szerint vettek át, megfürödtünk, kaptunk fejenként egy inget, egy alsónadrágot, kaptunk egy ebédet, és este, szürkületkor egy másik szerelvényre raktak, vagonokba zártak, mint a foglyokat. Saját hazánkban a kommunisták fogságába kerültünk. Meg voltunk lepődve. Mit akarnak velünk? Szabadulás helyett újabb rabság vár ránk? Nagyon elkeseredtünk. (?)
Éjszaka indult el a szerelvény. Nagyon sötét volt, nem tudtuk megállapítani, hogy merre visznek. Másnap reggel, miután egy ideig vesztegeltünk, egyszer csak nyitják a vagonajtókat, és kitessékelnek. Hát, uramfia, mit látunk? Ploie?ti állomásán vagyunk, körülvéve szekustisztekkel. Gyorsan sorakoztattak ötösével, figyelmeztetett egy kapitány, hogy senki ne próbáljon kilépni a sorból, mert lelövik. Se jobbra, se balra tekinteni nem volt szabad, csak egyenesen előre. A menetoszlop elindult. Bekísértek bennünket a Ploie?ti határában lévő börtönbe. Bezárult mögöttünk a kapu, s oda a szabadság.
Miután elhelyeztek a hálókban, a kapitány sorakozót rendelt el. Közölte, hogy mindenkit ki kell hogy vizsgáljanak, mert a hadifoglyokat már régen hazaszállították. (?)
A Szekuritáté el is kezdte munkáját. Felvették személyi adatainkat, kikérdeztek, hol, milyen alakulatnál szolgáltunk, hol estünk fogságba. Ujjlenyomatot vettek. Az egyik tiszt elkezdett faggatni csendőri munkámról. Elmondtam: én olyan fiatal voltam a Magyar Királyi Csendőrségnél, hogy parancsadási joggal nem rendelkeztem, amit tettem, azt parancsra tettem. Próbáltam volna a parancsot nem teljesíteni, abban a helyben az életemmel fizettem volna. A tiszt bólogatva elfogadta a válaszomat, és soha többet nem faggattak. (?)
*
(?) Életem nagy elégtétele, hogy az Úristen megadta számomra azt, hogy megértem a kommunizmus összeomlását, amely mérhetetlen keserûséget és fájdalmat zúdított az emberiségre.
Ráduly Béla
Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Ön szerint indokolt a fizetős parkolás kiterjesztése Sepsiszentgyörgyön?









eredmények
szavazatok száma 914
szavazógép
2005-11-16: Archívum 2003–2007 - :

Elhalálozás