Élő múlt: A főbelövendők klubja

2005. november 19., szombat, Archívum 2003–2007

Emlékezés Fábián Ernőre
Lassított felvezetés
A képek egymásra torlódnak, mint előhívó vizében ázó fényképek. Feltûnik egy utcarészlet, egy íróasztal, egy várrom. Kert tûnik fel az ellenfényben, behavazott domboldal. Itt megállhatunk egy életfogytiglani pillanatra, breugheli kép: vidám, kipirult arcú gyerekek szánkáznak a domboldalon. Kacagásuk átkel az évtizedeken, és megszólít. Ernő rám néz, elhúzza a száját, és folytatja tovább (a maga szelíd, de igen makacs, rámenős modorában) fejtegetését arról, hogy a kommunista típusú rendszerekben miért nem nyílik lehetőség az önálló gondolkodásra, az autentikus életvitelre. Valamikor a hetvenes évek elején toporgunk a hóban. Szelíd, de szelídsége mögött egy hitvitázó szenvedélye fortyog, mint a kitörni kész láva egy tûzhányóból.
Igen, sokat sétáltunk. Talán ezeknek az átbeszélgetett sétáknak az emlékére ajánlotta úgy egyik, már a kilencvenes években Pesten megjelenő nagy tanulmánygyûjteményét, hogy B. L.-nek, ,,az örök vitapartnernek?, akivel akkortájt is sokat beszélgetett, ha nem is vitázott. Mert hogy jöttem volna én oda, hogy ellentmondjak neki? És miben, amikor problémáink lényegét tekintve mélységesen egyetértettem vele. Persze, mégis sokszor provokáltam, az ifjabb el nem ítélhető hidegvérû arcátlanságával. A nyulak persze kiugrottak a bokorból? Az illyefalvi édenben mindig nyugodtabb volt, higgadtabban érvelt, félretolva céduláit. Cédulákból - egy nagy pozitivista történet, társadalomtudós birkózott benne egy vulkanikus szellemtörténésszel - képes lett volna kirakni az elképzelt, idealizált Erdélyt, de néha csak egy-egy cédulát előhúzva fejtegette elképzeléseit. Mindig a fennvalóból indult ki, a valóság bírálatából. Először lesújtóan elemezte - leírta a helyzetet, majd előhúzva egy-egy briliáns ötletét, vázolta, hogy optimális esetben ez a helyzet hogyan változhatna meg. Ismétlem, mindig a fennvaló bírálatából indult ki. Lesújtó véleménye volt kora uralgó viszonyairól, a negatív szelekcióról, a párt követhetetlen-logikátlan politikájáról, amelyik a mi férfikorunkban egy önjelölt ,,géniusz? bûvöletében alakult. De véleménye, nyomasztó véleménye koráról, kora valóságáról, közállapotairól - a változás után sem változott!
Klein úr a gázkamra előtt
Emlékszem, 1989 decemberének végén találkoztunk, amikor tetszhalott álmából hirtelen mindenki feléledt, minden mozgásba jött, röpködtek az ötletek, az elképzelések, a tervek. Egy ilyen heves, órákig tartó, vitákba fulladó, sértegetésekkel teli este után jegyezte meg nekem kissé fáradtan: ,,figyelted, kik jönnek ide, kiknek van képük idejönni?? Bólintottam. Hogy felvidítsam, elmeséltem legnagyobb december 22-i élményemet: a Fogolyán-ház előtt a menekülő első titkár erkélye alatt lángoltak a kis piros párttagsági könyvecskék. A lángokban felemelkedtek a kartonok is, szétnyíltak a lapok, pillanatokra látni lehetett a fotográfiákat is, melyeken egy irányba néztek a boldogtalan tagok, akik azt hitték, múltjuktól is úgy, olyan hevességgel szabadulhatnak meg, mint párttagsági könyvecskéiktől.
Keserûen nevetett.
A változás óráiban kikerült néhány világító dokumentum is a Cégtől; akkor a parkban bolyongva, borzongva a hûvös szélben elmondotta, hogy micsoda zavart és fennakadást fog okozni az, ha egyszer kinyílnak a szeku levéltárai, és a gyanútlan országlakókra borul a múlt, beadványok, feljelentések, besúgói jelentések a megfigyeléseket rögzítő személyek beszámolóinak formájában. Mert az emberek azt fogják hinni, ennek a Cégnek minden dossziéja, a dosszié minden ügyirata maga a valóság. Noha számtalan szöveg készült a delikvens megvezetésének szándékával. Akkor már képtelenség lesz eldönteni, mi a valóságos és mi a fikció.
Erre később emlékeztem, amikor az egyesült Németországban kinyíltak a levéltárak, s a Stasi-iratok minden szennye az állampolgárokra ömlött. ,,Ennek mi még előtte vagyunk? - mondotta kávéját kortyolva 1995-ben, kevéssel végzetes betegsége előtt, és várta az első kérdésemet. ,,Milyen a közérzeted?? - kérdeztem kissé pimasz nyegleséggel, a beavatottak vigyorával, amit úgy utáltam magamban.
De őt nem lepte meg a kérdés. ,,Nagyon rossz - nyillant meg a szeme, mint egy távoli, alkonyi bosszúban a kés pengéje. - Semmi bizodalmam nincs már az emberi civilizációban, a civilizáció moralitásában. Úgy tûnik, a modern ember kultúrája általános immoralitásba fullad. Így fog dicstelenül véget érni. S nem, korántsem csak a politikában látszik ez - ott különösen! -, de az élet úgyszólván minden területén. Nemcsak Kelet-Európában, hanem Nyugaton is. Mintha Spengler elmélete a Nyugat alkonyáról napjainkban teljesedne be. Láthatjuk, az intézmények kiüresedésének az ideje jött el. Tegyük fel a kérdést: egy egyszerû amerikai vagy német polgárnak milyen befolyása lehet sorsa alakulására? Belátható: semmilyen. Az intézményrendszer ugyanis már nem funkcionál, sőt a nemzetközi intézményrendszerek - ahogy Bibó István egy keserû percében megjósolta - teljesen lebénultak. Elég itt csak a boszniai helyzetre célozni. Mint kisebbséginek, a közérzetem, ha lehet, még rosszabb, frivol hasonlattal állandóan úgy érzem magam, mint Klein úr a gázkamra előtt. És ez csak látszólag vicces, Kelet-Európában soha nem tudható, mikor raknak gázkamrába. Ez csak idő és alkalmas pillanat kérdése. Hát milyen lehet a közérzete egy olyan embernek, aki ötven esztendeje, mióta magára eszmélt, állandóan a főbelövendők listáján szerepel, valahol - és bizonyára ez is megtisztelő lehet? - az elsők között! S ami még rosszabb, még csak kilátásait sem látom egy általános változásnak, a helyzet jobbra for­dulásának jelenleg nincs esélye.?
Rám nézett, kortyolt a kávéjából, fegyelmezetten várta a következő kérdést.
Kissé hamarosan idéztem ebből az interjúból, ami abban a lapban jelent meg, amelynek ő akkoriban a vezércikkeit is írta, bokros teendői mellett arra is maradt ideje, szenvedélye, energiája, hogy belemerüljön a napi politika balkáni posványába. Talán mert hitvitázó alkata egy nevelő szenvedélyével is társult.
A lehetséges megoldás?
Naplóm segítségével felidézhetném persze nem egy hetvenes, nyolcvanas évekbeli találkozónkat is, a kilencvenes évekbeli bájcsevegéseinkről nem is beszélve, de most mégis inkább ebből az interjúból idéznék, egyrészt, mert megvan, másrészt, mert rendkívül pontosan fejezi ki a Fábián Ernő nevû vulkán akkori közérzetét. ,,Megoldható egyáltalán - no hát nagyzoljunk! - a kisebbségi kérdés?? Ezen évtizedek óta vitáztunk, sepsiszentgyörgyi programjai általában úgy alakultak, hogy elment örök vitapartneréhez és barátjához, Veress Dánielhez, majd feljött a szerkesztőségbe, ahonnan hol a Sugásba, hol a Kriptába mentünk át, és osztottuk-szoroztuk a változások szükségességét, noha a változásban egy idő után ép ésszel már nem nagyon lehetett reménykedni, ezért is volt a szó igazi értelmében döbbenetes, amikor a maga infantilis, levantei balkáni formájában végre eljött, de már röviddel azután elmondotta, én nem ilyen lovat akartam, mint ahogy mások is elmondták, hogy nem arra számítottak, ami végül is az iszonyú december végi vajúdó napok után elkövetkezett, s amit Kányádi Sándor egy kilencvenes évekbeli versében precízen és némi szangvinikus dühvel úgy fogalmazott meg: ,,a kutya maradt, csak láncot cseréltek!? A költő előzőleg ,,ablak alatt zúgolódó népek?-ről is említést tesz, mintegy panoramikusan rajzolva fel a kilencvenes évek elejének megszokott képét. Akkor ismerkedtek az alattvalóból állampolgárrá fölöttébb nehezen váló honfitársaink erejükkel, és vonultak, ha kellett, ha nem, tüntetni az utcákra.
És most a válasz, derülünk is már egy kicsit. ,,A fent említett módon bizonyára. (Tudniillik a gázkamrákkal, mint abszolút biztos, a tévedést kizáró módszerrel?) Vagy tréfásabban - és most tessenek figyelni, tisztelt hölgyek és urak! -, ha mondjuk az angol királynő adna nekünk valahol az Óperenciás-tengeren egy távoli szigetet, amely csakis a tengerekkel lenne szomszédságban. És odaköltöztetné a kétmillió erdélyi magyart. Megígérhetem - mibe kerül? -, jó alattvalók lennénk, kitartóak és hûségesek.? Kivárt, elmosolyodott, a kezében tartott fehér kávéscsészét félrehajtott fejjel hosszan elnézegetve, tûnődve folytatta: ,,Talán ennek az érzékelhető elbizonytalanodásnak az is az oka, hogy jelenleg a szellemi életben is fokozatosan érzékelhető az ellehetetlenülés, nincsenek irányjelzők, nincsenek megoldást kínáló elméletek, olyan eszmék, amelyekben az ember hinni tudhatna. Hit nélkül pedig lehetetlen autentikus életet teremteni??
Aztán ment tovább, könyörtelenül vesézte ki a sorra kimúló ideológiákat - egyikért sem különösebben kár -, de hiányukban nem alkotható meg olyan jövőkép, ami megnyugvást hozhatna. A tudomány levitézléséről is beszélt, a sziget még egyszer szóba került. Egyebekben a nyolcvanas évek elején, amikor A szoros délben címû regényem első változatával foglalatoskodtam, ő hívta fel a figyelmem egy Dudás János nevû papra, aki valamikor a Bach-korszak uralgó elnyomatása közepette javasolta Kossuthnak, hogy bérelni kellene egy holland hajótársaságtól hajókat, hogy Magyarországot kutyástól-macskástól átköltöztethessük Amerikába. A kormányzó úr népszerûségének hála, valahol vadnyugaton mint magyarok is kaphatnánk bizonyára egy államot, hogy berendezhessük magunknak. Egészen bizonyosan megszavazná nekünk a lelkes kongresszus?
Pusztuló-megújuló civilizációk
Mindig is sokat dolgozott időnként a hetvenes-nyolcvanas években a megjelenés reménye nélkül - amikor érett férfikorában, villódzóan szellemes Apáczai- és Eötvös József-kismo­nográfiái után végre megjelentette első, igazán nagy tanulmánykötetét, A példaadás erkölcsét (a borítója zöld volt, ami tudvalevőleg a remény színe), a megjelenés után néhány héttel bevonták. Megalázó procedúra volt, de nem tántorította el. 1989 után, ha lehet, még többet vállalt, összegezett, ha volt valaki a környezetemben, akinek lételeme volt a gondolkodás, ő volt az, emberi szelídsége és hitvitázó erkölcse keveredik ezekben a kilencvenes ébekbeli tanulmányokban. A meg-megújuló, el-elpusztuló civilizációs elméletekről mosolyogva jelentette ki, hogy kófic badarságok. Azután revideálta ezt az elutasító nézetét is. ,,Sokáig nem hittem ebben, ma már annyi olvasmány és tapasztalat után belátom, talán igazak. Az emberi civilizációk története mutatja, hogy egy idő után a régi kiürül, elpusztul, eltûnik, hogy helyet adjon a romjain teremtődő újnak. Ha megnézzük a mi civilizációnkat, látható, hogy három alappillérre épül, ezek a pragmatizmus, a racionalizmus és az utilitarizmus. Ezek most veszélybe kerültek. Bizonyára hozzájárul ehhez ama elhanyagolhatatlan tény is, hogy a politikusok makacsul továbbra is régi, 19. századi fogalmakkal operálnak: szuverenitás, nemzetállam? Ezek a fogalmak régen kiürültek, elveszítették hitelüket, funkciójukat, fogalomkísértetek, meghaladta őket az idő, ma már csak politikusok fejében kerengőznek. A mai információs társadalomban, a tudományos-gazdasági együttmûködésben már nem léteznek határok, vagy nem úgy léteznek, mint eddig. Állami szuverenitásról beszélni 19. századi értelemben, ebben a helyzetben: blődség! Ilyesfajta nemzetállami struktúra fenntartása nonszensz, s önmagában is a haladás kerékkötője.?
Mint jól látható, ez akár Fábián Ernő szellemi végrendeletének is felfogható. Még mindig ezek között a kátyúk között araszolgatunk, elhitetve magunkkal, hogy valamerre előre, de Székely Jánostól tudjuk: már mindenhol előre van? Miközben tudván tudható, hogy görbe fából mindig csak görbe fa marad - célozva egyik kísérteties sorsú könyvére, a Görbe fából nem lesz egyenes címû posztumusz munkájára, a marxi-lenini kisebbségpolitika elméletének és gyakorlatának színeváltozásait vizsgáló pamfletre, amelyet 1988 süllyedő nyarán, már a Limes-kör felszámolása után, a belügyi szervek megtisztelő figyelmének fókuszában írt, s kalandos úton menekített ki Szegedre, ahol ?90-ben kézhez is kapta, de megjelentetnie valahogy nem sikerült, ahogy 1998-ban, tíz évvel a kézirat elkészülése után szomorú, sőt nála szokatlanul keserû hangú utószavában megjegyzi fulmináns dühvel: ,,úgy látszik, Erdélyországban még mindig vannak olyan személyek, akiket sértene a könyv megjelenése?. De a könyv végül is megjelent (ha ezt a szerző - a sors fintora - nem is érhette meg), a könyvek mindenkori szokása szerint, s eldőlt, görbe fából soha nem lesz egyenes, vaskarika sem lesz belőle, mindig is csak görbe fa marad, amíg tûzre nem vetik, mint a középkorban a boszorkányokat, vagy 1989. december 22-én, egy fagyos délutánon a párttagsági könyveket?
Bogdán László
Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Ön szerint indokolt a fizetős parkolás kiterjesztése Sepsiszentgyörgyön?









eredmények
szavazatok száma 914
szavazógép
2005-11-19: Archívum 2003–2007 - :

Kultúra: Vinczeffy-tárlat

2005-11-19: Archívum 2003–2007 - :

Elhalálozás