Jegyzet erdélyi szemmel a tizenhatodik századról
Tündöklő század volt a tizenhatodik. Ikerjelképe: Gargantua és Pantagruel, apa és fiú, a két regebeli óriás vígan habzsolja értelem és test gyönyöreit, mohóságukban megdicsőül a felszabadult kalandvágy, kutató szenvedély és bátor kétkedés, kivirulnak az ember határtalan képességei. Tégy, amit akarsz, cselekedj szíved szerint, csak szebb és gazdagabb lesz attól a világ. Akkora a változás, hogy régebben e századtól számították az Újkort. Ma már tünedeznek a múlt merev választóvonalai, hiszen minden korszak egyformán tele van úttörőkkel és lemaradókkal. Ahogy az ember örökös kísérletezéseit csak a halál rendezi életmûvé, a múltat is csak az idő kerekíti korokká.
Tündöklő volt a század, Venusért ragyog Tiziano ecsetje Velencében: Dianáért fénylik a szarvasûző Loire-völgyben a francia vers hét csillaga, a Pléiade; Nürnbergben Ádám és Éva tökéletes, apollói testarányain töpreng Dürer; szól fejedelmek udvarában Monteverdi újfajta, drámai muzsikája a halálos szenvedélyről; csillagtoronyban számol Kopernik, hogy kipörgesse a földet a keresztény világlátomás miniatûr szivárványa alól a naprendszerbe; garabonciás kóborlásain Paracelsus ércek, füvek s az emberi szervek titkos szövetségét feszegeti; fülében török dallal, kardján pogány vérrel, dolmányában olasz verseskönyvvel Balassi egy szétdúlt országban is tudja, hogy a költészet, akárcsak a papi szolgálat, immár mindenestül igényli mûvelőjét; az ember nagyobb dicsőségére hangszereli bukásukban is egetvívó koronás és római hőseit Shakespeare egy londoni színpadon. Mint az Ókorban, megint önmagáért van az istenarcú lény, a föld csak első támaszpont, amelyről egyszer még gyarmatosítja a csillagöveket. Ura is, rabja is e csillagöveknek: Saturnus jegyében áll borongó, filozofikus szelleme, Venuséban ujjongó érzékisége, Marséban óceánokkal mérkőző virtusa. Nincs az a kihívás, amit puszta értelemmel vagy meztelen karddal el ne fogadna. Így tudtuk valamikor; vannak, akik ma is így látják a századot. Joggal, mert igaz. Az igazság fele.
De lehet a századot másként is látni. Még le sem telt első harmada, s már megvolt a parasztháború, Mohács, a Sacco, azaz Róma feldúlása s két ősi kultúra megsemmisülése túl az Atlanti-óceánon. A parasztháborúban keresztény földesurak egy-egy kivert fogáért tíz foggal, egy-egy kivájt úri szemért tíz szemmel fizetnek leverésük után a keresztény jobbágyok a Fekete-erdőtől Biharig; Mohácsnál beomlik a félezer éves keresztény Közép-Európa egyik alappillére; a Saccóval keresztény zsoldosok meggyalázzák a kereszténység fő székhelyét, amely milliók ádáz szemében már úgyis csak az Antikrisztus trónja; Amerikában keresztény kincskeresők végrehajtják indián öntöző kertészeken az Újkor első kiadós népgyilkolását. Hogy mi a fajirtás, tudjuk a hithû konkvisztádorok óta. Ennyit kiegészítésül Tiziano ragyogó ecsetjéhez.
Muraköztől a Szerémségen át Temesig elenyésző foltokra fogy a magyar nép, és kipusztul a Maros-szög; összecsuklik a csodálatos német festészet és fafaragás; a római inkvízició püspököt, bíborost is perbe fog és bebörtönöz, ha emberségesen mer bánni eretnekekkel, értsd a más hitûekkel; cserébe az angolok felkötik a katolikus családoknál gyakran befalazva rejtőző jezsuiát, ha kémszolgálatuk hálójába esik a szerencsétlen. Ezalatt a pestis népről népre rendszeresen visszajár látogatóba, mint egy rettegett és győzhetetlen zabráló, akinek ma csekély, jövő évben irtózatos életadó jár, zokszó nélkül. Kiegészítésül ennyit Kopernik számításai, Paracelsus spekulációi, Monteverdi zenéje s a Loire-völgy hét költőcsillaga mellé.
Magyarországon már él egy nemzedék, amelynek egyharmada a bölcsőtől Habsburg-alattvaló, másik harmada a szultáné, harmadik része a szultán adófizető csatlósáé; udvarház udvarházra feni kardját Franciaországban: katolikus a hugenottára s megfordítva; Spanyolországban még szentek sem kerülik el a kínzókamrát, hogy önmaguk ellen valljanak, s népéletük igazi tükre a cinikus csavargóregény; a Földközi-tengeren evezőjükhöz láncolva halnak meg a kiváltatlan gályarabok, keresztény a mohamedán, mohamedán a keresztény hajón. Soha nem olvasták buzgóbban és mélyebb rokonérzéssel a római sztoikusokat, mint a tizenhatodik században, belső életük és ókori eligazítóinak azokat választván, akik a megváltó halálról elmélkedtek. Ennyit pótlásul a Balassi-strófához és Shakespeare szonettjeihez.
Ha öblös szószéki retorika nélkül vizsgáljuk Luther, Kálvin, Zwingli, Melius, Juhász vagy Crammer mûködését, kiderül, hogy a képromboló, hitújító és hithirdető küzdelmekben összefonódott vértanúságra kész vallásos helytállás és kíméletlen hatalomvágy, harc a lélekmentésért és harc az elsőbbségért, lelkiismereti diktátorként a polgárság felett városi köztársaságokban, az uralkodó védenceként függetlenülő fejedelemségekben, amelyek a hitet is kiaknázzák elszakadó stratégiájukban. Nem viselkedik másképp a katolikus oldal sem; II. Gyula, VII. Kelemen és IV. Pál alatt Róma nyakig belegabalyodik a nemzetközi hatalmi intrikába, amely protestáns támadás nélkül is többször majdnem vesztét okozza. Pótlásul ennyit apa és fiú, Gargantua és Pantagruel zabolátlan életkedvéhez. Mellesleg tiltott olvasmány volt a róluk szóló regény.
A kortársak tudták, hogy kozmikus lódulatban élnek. Altdorfer híres csataképén Nagy Sándor és Darius párbajáról mintha az ûr is reszketne a földi fegyverzajtól. Fjordok és karzatos havasok és örvénylő tûzfelhők, maga a nap s a hold társulnak az elsöprő szuronyrohamhoz, amit csekély vérdíjért svájci zsoldosok vívnak zsoldos honfitársaik ellen hatméteres lándzsákkal, hogy francia vagy német oldalra billenjen a hatalmi mérleg. Mert az antik tárgyú Sándor-csata valójában a paviai ütközet, s a harctér nem a határ Issus körül, hanem Észak-Olaszország ,,a mûvészetek paradicsoma?. A paradicsom északi fele ezzel az ütközettel hullt a császár kezébe. Eltelik egy negyedszázad, s a mûvészetek másik paradicsomában, Flandriában Bruegel biblikus festményei átlátszó célzással leleplezik, hogy változott ugyan a viselet Heródes óta, de nem múlt el a betlehemi gyermekgyilkolás, sem József és Mária menekülése a bekerítő katonák elől. Még az egyenlítő körül is keresztülláttak a vérengző és rabló századon, főleg áldozatai. Előkerült Nigériában egy benin bronzmûves figurája a betörőről. Korabeli az öltözet; íjpuskát fog az ábrázolt portugál valami célpontra. E férfi az első fehér ember Afrika trópusi mûvészetében, ismeretlen célpontja talán egy leopárd, de lehet egy bennszülött is, aki menekülni próbál rabszolgafogdosók hajtói elől. Ilyen tarajos sisak, ilyen zeke, ilyen buggyos nadrág volt egyébként a spanyol katonákon, hasonló viseletben közelített az invázió (s mögötte az inkvizíció) Hollandia vizes árkai felé. Mérföldekről látták fekete köteléküket a sík láthatáron toronyfészkükből a városok őrszemei.
Ha a század hiteles, víg szimbóluma Gargantua és Pantagruel, a két ártalmatlanul falánk könyv-, bor- és nőfogyasztó óriás, még hitelesebb szószólója a szikár Machiavelli. Nevével angolok, németek, franciák, spanyolok, magyarok, lengyelek, erdélyiek már otthon, mûveivel pádovai diákéveikben találkoztak először. ? volt a politika Kopernikje, ő oldozta el végleg az államhajót az egyház vontatóköteléről, általa szakad el a politikai realizmus a politikai misztikától s az ország érdeke vallásos szentesítésektől, hatása alatt veszik tudomásul (ha nem is vallják be), hogy egyformán érvényes kétféle morál van a világon, az egyik a magánemberé a családban, templomban, baráti és hivatási körében, a másik a státusférfié titkos ajtajú dolgozójában. Tündöklő század? Olyan, mint egy aranyhímzésû, ázott selyeming. Amiből persze nem a vizet, hanem az embervért kell kicsavarni. Kemény Zsigmond már tudta, s így festette le a magyar irodalom legígéretesebb pályakezdő regényében, Gyulai Pálban.
*
Csupán az elmúlt fél század kapott rá Shakespeare sokáig mellőzött, ,,problematikus? darabjainak fanyar ízére s utolsó, regényes-szimbolikus játékaira. Ezekben többször előfordul egy visszahúzódó vagy számûzött fejedelem, aki mintha maga az álruhás Úristen lenne, próbára tesz, fenyít, végül összeboronálja az apáknál tisztább fiatalokat. Ámde a világtól idegenkedő, shakespeare-i fejedelemnek megvolt a sötétebb mása a valóságban is. Népüktől és az államügyektől elvonulva s mégis féltékeny, gyanakvó hatalmi monopoligénnyel bezárkóztak aranycsináló vegykonyhába, ablaktalan kincstárba, kabbalisztikus kódexek, üstök, görebek, kitömött szörnyek és varázserejû ásványok közé. S ha történetesen közömbösek a természetbúvárlás vagy az aranykotyvasztás iránt, politikájuk akkor is szeszélyes, titkolódzó, csavaros, olyan, amilyet rejtett szobácskában szőnek éjjel a zsarnokság halálfejes lepkéi és keresztes pókjai. A századkezdet bővérû, extraverált uralkodói még Gargantuára emlékeztetnek, utódaik a század alkonyán négy fal emberkerülő, önkéntes rabjai, elfajzott esztéták, a kínzás és a cselszövés ínyencei, hiú kontárok a tudományban és mûvészetben. Mint a Szeget szeggel hercege vagy - utólagos idealizálás nélkül! - Prospero A viharban. S mint Francesco nagyherceg Firenzében, Rudolf császár Prágában s a homoszexuális III. Henrik király Blois-ban. ?ket már nem a fantázia költötte.
Firenze, Prága, Blois elkényeztetett város volt, távol a tatárdúlásoktól. Nem ártott meg nekik felséges lakójuk, a narcisztikus zsarnok. De a magyarok és erdélyiek keservesen ráfizettek volna a halál tátottá merevült torkában.
Rá is fizettek, mert Erdélyben szintén volt egy példány ebből a fajtából, Báthory Zsigmond. Lemond és visszatáncol, újból lemond és megint visszatáncol; szeszélyes uralkodói viselkedése beleillik Shakespeare valamelyik ironikus darabjába. Tragikus bohóc volt, és nem tragikus hős. A szenvedélyes mûkedvelő sorra beleunt szerepeibe, a hunyadis törökverőbe csakúgy, mint a zenebolond bíboraiba, s a megunt szereppel együtt országát is lehányta magáról. Tette ezt nem holmi viharmentes, védett tájon, ahol tehette volna nagyobb kockázat nélkül, hanem a keresztény-pogány, német-török világmérkőzés egyik sebezhető ütközőpontján. Játékmódja machiavellista volt, titkolódzó és esküszegő, de ingatag szeszélyek s nem a kamatozó politikai realizmus szolgálatában.
Körülötte a tanácsurak realizmusa is csak egyetlen területen volt megbízhatóbb az övénél. Igaz viszont, hogy épp ott fordult meg a hol tûrt, hol nem tûrt pótország: Erdély sorsa. A tanácsosok tisztában voltak a török erejével, tudták, hogy alig rendítette meg a lepantói nagy keresztény győzelem. S azt is gyanították, hogy a Porta bosszúja ellen nem számíthatnak a Nyugat segítségére. Padovai diákok voltak hajdan, egyetemük Velence oltalma s felügyelete alatt állt, márpedig a Serenissima kémei sokat tudtak a mérkőző hatalmak erőviszonyairól, következésként tudtak a padovai nemes diákok is. Óvatos játékossá nevelődtek. Gerincük az óvatossághoz már nem volt.
Zsigmond viszont, akárhogy vágyott, sohasem jutott el Itáliába. De mit is ért volna a lelkes zarándoklat? Ha lejut, jobban érdekelték volna lantosok, törpék, kurtizánok különböző természetû, csalafinta mutatványai, mint a prokurátor urak politikai realizmusa. Országát Rudolf császárra ruházta át, a makacs és mûvelt csodabogárra, aki prágai Wunderkammerjában olyan dilettantizmussal ûzte a természettudományt, mint Zsigmond a politikát Gyulafehérváron. Egymásnak való társaság voltak, végül nem is messze egymástól, rossz cserével szerzett, utolsó menedékén: Oppelnben, kegyelemkenyéren az egyik, a Hradzsin labirintusában a másik.
Erdély borzalmasan ráfizetett a kontárkodásra. Gyönge volt mindenképpen, zsenge hajtás, de egy ravasz, erélyes fejedelem a valóságosnál erősebbnek játszhatta volna meg az akkori mozgalmas világszínpadon. Fordítva történt. Tudjuk, mi lett az ára: csaták az országban, hadjárás, fosztogatás, éhínség, bosszú a rászedett, lázongó székelyeken, viszontbosszú a Báthoryakon, legalább egyen, Andráson, hogy fejével fizessen a családért, bosszú a császárpárti, de a császári zsoldosvezér, Basta szemében mégis áruló Mihály vajdán, aki baljóslatú sejtéssel könnyezni kezdett a levágott fő, András feje láttára. Mendemonda szerint a nagy ínségben emberhúst mértek némely piacon.
Így zárul a tündöklő század Európa egyik szögletében.
1970. június
Cs. Szabó László