
Hogy ki mennyire volt felkészülve a rendszerváltásra, az nyilván mentalitás kérdése is. Míg sokan még a szocializmus által az emberekbe nevelt erkölcsi célok rabjai maradtak, kialakult szokásaikkal nehezen és csak fokozatosan tudtak szakítani, addig mások komoly lépéselőnnyel indultak neki az új lehetőségek kiaknázásának, mivel a korábbi rendszer hatását eredményesebben hárították, ezáltal másokat megelőzve ismerték fel, miben is áll a váltás, és idejekorán élni tudtak az új szabadsággal. Sorozatunk nem egy életpályán szemléltette a ,,ki korán kel, aranyat lel? közmondás igazának mai példázatát. A lelki-erkölcsi ráhangolódásbeli előny mindamellett mindenkinél másként nyilatkozott meg, volt, aki éles szakítás formájában élte meg a rendszerváltást, és bizonyította be már az első napokban, hogy rejtőzködő énje az igazi, más úgyszólván észrevétlenül nőtt bele szervesen az új korszakba. Az oltszemi Földes Ferenc, mint láttuk, ma is azt vallja, nem ő cselekszik, hanem a dolgok természetes menete, az életmód, a gazdálkodás sodorja magával. Gyakoribb eset, mikor új öntudattal és célokkal vág neki a vállalkozó az új életnek, s olyan eltökéltséggel, mely a leküzdendő nehézségekkel arányos erőfeszítést tesz lehetővé.
Második oltszemi riportunk, a Dimény família itt következő története, ahogy azt egyik, kimondottan sikeres tagja saját szemszögéből előadja, abban is érdekes és elüt sok másétól, hogy a mesélő szülei és nagyszülei mindkét ágon szembehelyezkedtek a mezőgazdaság kollektivizálásával, és iparkodtak kikerülni azt. Apropó, magángazdálkodáshoz való ragaszkodás és felkészülés az új világra. De tartsunk sort!
Utcafenék - nem zsákutca
Amit riportalanyunkról még a találkozás előtt meg lehetett tudni a faluban: Dimény Gábor szakmájára nézve állat-egészségügyi technikus, harminchárom hektárt mûvel, ennek mindössze tíz százaléka az övé, negyvenegy éves, két gyermek apja, felesége tanítónő a helyi iskolában, testvére a falu két üzletének tulajdonosa, szülei még javában gazdálkodnak. Első benyomás: szép, új, villaszerû családi háza urbánus komforttal van ellátva, szembeszökő jólét jelei mindenütt. A puszta tényeket az összefüggések értelmezik.
- Itt születtem három házzal bennebb, a Malom utca fenekiben. Utcafenék: zsákutca. Szüleim, testvéreim, nagyszüleim is mind itt laknak egy csukorékban, szinte Dimény negyed ez, mindenki a maga portáján. Testvéremnek itt az egyik üzlete, egy dobással bennebb a szülői ház, ahol elágazik az utca, ott lakik a nagymama, édesanyám anyja. Édesapám árkosi születésû. A nagyszülők mezőgazdasággal foglalkoztak, édesapám Brassóba járt munkába, édesanyám ide, a kastélyba - így hívják a kisegítő iskolát - mint varrónő. Az ősök Oltszemen kivonták magukat a kollektivizálásból, úgyszintén Árkoson is. Voltak hurcolva és erőszakolva, de csak megálltak a saját lábukon. Édesapámék vagyonát több község területén szórták szét, az árkosi földtömb egyik része Kálnokra, másik Rétyre került, a harmadik Komollóra, egy darab még most is Étfalva határában van. Most sikerült visszaszerezni, s szerencsére az eredeti helyükön. Az oltszemi földek itt maradtak a falu határában, de kitolták erdőszélre, mezőszélre. Most a régi, jobb fekvésûeket birtokoljuk itt is, közelebb a faluhoz vagy az Olt mentén. Édesapámnak - hál? istennek jó erőben van, és gyerekei segítségével maga gazdálkodik - hét hektár körülije van, s tizenegy hold erdeje a közbirtokosságban, nagyanyámnak három hektár és hetven árja, a nagyapai részt egyik fia bírja.
A riporter ismételten firtatja, miért is nem álltak be a téeszbe, és hogyan történt a dolog, hogy nem fizettek rá.
- Mind a két részről a nagyanyák harcolták ezt ki, mert az oltszemi dédnagyanyám is olyan kötésû és testalkatú volt, s mazur munkás, hogy az a kollektivizálókkal abszolút szóba sem állt. Keményfejû és kitartó, az még a veréstől sem félt. Bármelyik férfiszeméllyel szembeállott, ha kellett. Makacs volt, na! Ráfizetni meg talán azért sem fizettek rá, mert a szülői házhoz egy jó másfél hektáros kert tartozik, s már abból a belterületből meg tudtak élni. Nagy gyümölcsös, egy-két tehénkét eltartottak abból, két-három disznót, lett pálinkájuk, egyebük. Fenn tudták tartani magukat. Pénzeltek húsból, tojásból s zöldségből. Nem lehetett túl nagy a jövedelem, de a kitartáshoz elég volt.
- Oltszemen jártam elemibe, folytattam az öt-nyolcadikat Bodokon. Ott édesanyám egykori osztálytársa volt az oszim, s mivel szerettem az állatokat, azt javasolta, menjek mezőgazdasági líceumba. Honnan látszott az érdeklődés? Hát iskolából hazajövet sem az volt az első, hogy labdába rúgjunk, hanem a kedvenc állatomhoz igyekeztem, osztályfőnöki órán vagy egymás között is inkább arról beszélgettünk. Úgy neveltek gyermekkorunkban, a hízó bikaborjúk és a fejőstehenek mellé álljunk, amiből pénzt kaptunk, na! Így kerültem Csombordra a szaklíceumba, ahol akkor borászatot, erdészetet, gyümölcskertészetet, állattenyésztést, állategészségügyet stb. lehetett tanulni. Románul, persze. A tanulók? Hát úgy nagyjából fele-fele arányban magyarok és románok, de a románok is mind Erdély-résziek. Románul, persze, jól tudok, s ez tényleg nagy előnyömre szolgál.
Az üzletvezetés iskolája
Diményék vállalkozói tudományának tandíját mégis a szocializmus fizette ki, mégpedig amikor másutt inkább csak rombolni tudott már: a nyolcvanas években. A dolog a következőképpen történt.
- Elvégeztem a líceumot, kihelyeztek Nagyborosnyóra az állat-egészségügyi körhöz, onnan bevonultam katonának Romanba, és majdnem két év múlva szereltem le. A megye Szépmezőre küldött az állami gazdasági farmra. Reggel ötre mentem, a munkaidő tízig tartott, utána négyig szabad voltam, akkor megint munkába kellett állni. Egyéb nem volt, csak fuss ide, fuss oda, a napom fel volt fûrészelve. Itthon az állatokkal kellett foglalkozni, tízkor hazajöttem, s kaszáltunk, takartunk, hordtunk vagy erdőltünk, de négyre megint vissza kellett menni. Állandóan úton voltam, persze, nem tetszett nekem ez a program és lekötöttség. Közben apum lakatoskodott az Uniónál, a fogyasztási szövetkezeteknél. Ennek keretében alakult meg az IPPC nevû részleg asztalosok, bádogosok, autószerelők és más csoportok számára. Jött egy lehetőség, ha van itthon mód a vasanyag elraktározására, akkor megnyithatja itt is a mûhelyt. Meglett mindenféle eszközünk, bevezették a háromfázisos ipari áramot, volt vasvágó, köszörû, fúró, hegesztőkészülék, oxigénpalack, minden. Apum jó mesterember volt, értett mindenhez. Elkezdtük a lakatosságot, én még gyermekkoromban megtanultam azt is mellette. Komoly munkákat végeztünk: az oltszemi és a gidófalvi malomnak gabonatároló silókat fémgyûrûkből például - három lábon álló, magas hengerek -, azokba 20-25 vagon gabona belefért. Egy pite?ti-i gyárból hozták a gyûrûket a trailerek, daruval rakodták, s mi raktuk össze a gyûrûket. Végeztük a munkát - felelősségre! Csináltunk rengeteg szekeret is a téeszeknek, legalább 80 darabot, gumikerekeset, melynek az oldaldeszkája vasrámában állt. Volt munka rengeteg, éjjel-nappal ment a meló, én a korábbi állásomat ott is hagytam. Megérte, igazgatói fizetést kerestünk akkori fogalmak szerint. Sokszor egy-két napszámost is megfogadtunk, s egy hét alatt legyártottunk négy-öt szekeret. Vállaltunk toronyfedést is, Farkasvágón vagy Előpatakon lefödtük a templomot. Apu nyugdíjba ment, s én folytattam. Abból a pénzből vettem meg ezt a bennvalót - két hektár -, de később, a kilencvenes évek közepén. A mûhely még ?91-92-ben is adott munkát, aztán más világ kezdődött, felbomlott a szövetkezet. Én bekerültem a tanügybe helyettesítőnek. Nyáron biza volt szabad idő jócskán?
Saját traktoron
- Magyarországra jártam pár évig dolgozni, s Ausztriába is. Bármilyen munkát vállaltam, lakatosságot, kőmûvességet, én a munkától nem féltem, s a pénzt jól meg tudtam keresni egyedül, nem csoportban. Három-négyszer ismételtem ezt, s megérte. Utána már csak látogatóba mentem külföldre, mert beállott a gazdálkodás keményen, megindítottam a mezőgazdasági vállalkozást.
- A bátyám a kereskedelmi pályát választotta, én a mezőgazdaságot. Visszaigényléskor én voltam a fő kovász, idősek voltak a többiek, én jártam a telekkönyvi hivatalt, én adtam le a kéréseket, kerestem a regiszterekben, végeztem a rengeteg tennivalót. Apumnak is én keresgéltem ki a földjeit. Így kerültek a földek inkább az én kezembe, én derítettem felszínre, s maradtak inkább nálam. Én dolgozom rajtuk mind a mezőn, mind az erdőn. Két hektár beltelket vásároltam, érdemes lett volna többet, de a házépítés nagyon sokat felemésztett. Ha örököltem volna lakást, nem kellett volna építenem. Megvettem ezt a bennvalót, ezen volt két rumina épület. A vécétől a házig mindent újjá kellett építeni.
- Van nyolc személy, akiktől bérelek évek óta földeket, összesen 33 hektár szántót s kaszálót egybevéve, elég jó darabokat, ilyen apró, tíz-húsz árakkal nem foglalkozom. Összehoztam a gépállomást, mégpedig, ahogy mondani szoktam, a ,,román testvérek? segítségével. Megérdemlik, mert rendes emberek voltak. Hogyan? Előre egy kis pityókával indultam el a forradalom után Târgovi?te irányába, hogy adjam el. S hát látok ilyen gépet is, olyant is. Itthon, a családban megbeszéltük, egy lejt kéne kiszorítani s megvenni azt a vetőgépet vagy traktort. Ott abban az időszakban számolták fel a téeszeket, a gépállomásokat, s én különböző vezető emberekkel ismeretséget kötöttem az ezeridegenben, mai napig is tartom velük a kapcsolatot. Rendes román emberek voltak, mérnökök, akik kisegítettek, ha nem volt pénzem, olyan is volt, felét a traktornak kifizettem, felét bérként hoztam el egy évre rá. Jóindulattal voltak velem szemben. Ami fontosabb gép volt, beszereztem. Telefonon értesítettek, gyere, most megveheted. Két traktorom van, utánuk mindenféle gép került, kombájn is, előre egy román arató-cséplő gépem volt, kicseréltem egy kis osztrák gépre, háromméteres az asztala. Onnan más havereknek, kollégáknak is vettünk gépeket. Miért nem innen? Mert ott fele áron meg lehetett kapni. A székely ember kapzsi, a gépállomásokat az alkalmazottak társulásai akarták megvenni. Ráadásul itt jobban karbantartották őket. Inkább volt rend és fegyelem. Nem is igen árulták még. A Regátban leromlott gépeket kínáltak, traktort fél kerékkel vagy ablak nélkül, ilyesmit. Mindent nekünk kellett kijavítanunk. Ott tettek tönkre mindent. Én szerencsére mindenhez értek, nem kell a szomszédhoz fordulnom, hogy egy szeget elüssön nekem.
- Ráálltam az állattartásra. Jelenleg van négy fejőstehenem, ló, üsző, borjú, vagy huszonkét darab disznó. Minden esztendőben ezt az állatmennyiséget szoktam tartani, minden fajból, mert ha egyik csődöt mond vagy esik az ára, a másik kipótolja. Teszem azt, esik a disznónak élősúlyban az ára, akkor a szarvasmarháim vagy a hízó bikaborjaim pótolják. Tavalyelőtt úgy jártam volt, hogy a 40 disznómat alig tudtam eladni, kilónként 26-28 000 lejben kellett adni, csak elvigyék, szinte ingyen. Avval volt szerencsém, hogy a hombár, a padlás mindig tele, nem kellett eledelt venni, korpát, darát. Most 50 és 60 000 lej között van az disznóhús kilója, el lehet gondolni, mit jelentett. A növényi kultúrák? Takarmánynak, de csak részben. Mert ipari, gyári maradékot is hozok, a cukorrépa után laskát, feletetem a répataréjt vagy -lapit, nem is beszélve az apró pityókáról, amit az ember nem tud értékesíteni. Idén is öt hektár répám volt elvetve, a taréja el van silózva, a répaszelet szintén. Azért is tartom az állatokat, mert a maradékból lehet őket etetni. A saját kaszálók szénájával is kell valamit kezdeni, mert annak sincs ára. Jelenleg 200 000 lej száz kiló széna: azért nem érdemes lekaszálni sem, inkább feletetem az állatokkal. Igaz, az állattartás pillanatnyilag nem jövedelmez, a tejnek sincs ára, sem a gabonának, mert 2800-3000 lej a búza kilója. De olyan időszakot élünk, nem lehet csak úgy egyből abbahagyni, az ember reménykedik és vár, mi lesz, kap-e segítséget az államtól vagy az uniótól.
A gazda nem fukarkodik a gondok felsorolásával, elmegy egészen az egzisztenciális bizonytalanság kórisméjének felállításáig. Erről legközelebb.
B. Kovács András