Csak szobor legyen. Mindegy, ha odalesz tisztességünk, ha lejáratjuk a magyar közösséget, ha eljátsszuk becsületünket, feladjuk elveinket, csak szobor legyen. Nagyjából ilyen mentalitásra vall a marosvásárhelyi önkormányzat RMDSZ-es képviselőinek viselkedése, akik szavazatukkal hozzájárultak ahhoz, hogy szobrot állítsanak Ştefan Guşă tábornoknak, aki 1989-ben a temesvári forradalmárokba lövetett.
Érvelésük, miszerint csak így tudták elérni, hogy Sütő András írónak is szobrot állítsanak Marosvásárhelyen, egyszerűen elfogadhatatlan, sértő és megalázó. Olyan alkut kötöttek ugyanis, amelynek következtében egyszerre állítanak majd emléket a forradalmárokba lövető tábornoknak, egy elnyomó és letűnt rezsim képviselőjének, valamint Sütő Andrásnak.
De talán nem is az a legsúlyosabb, hogy Marosvásárhelyen szobrot állítanak a tábornoknak. Ennél elkeserítőbb az a mentalitás, amely minduntalan alkupozícióba hajlítgatja a térdeket. Hogy kis eredményekért nagy engedményekre vagyunk hajlandóak, hogy a kompromisszumok művészete helyett hovatovább elvtelen alkudozássá lett politikai játszmák során áruba bocsátjuk mindazt, ami a közösség számára fontos. Hogy némelyek megtanultak másodrangú állampolgárokként viselkedni, mintha nem tudnák, létezik olyan, hogy ami megillet bennünket, azt nem kell kérnünk, azért nem kell alkudoznunk, nem kell eladnunk magunkat érte. Hogy megfeledkeznek arról, tetteikkel a magyar közösséget képviselik, cselekedeteik alapján a közösség egészét ítélik meg.
Mert mit érhet önmagában a szobor, ha a nagyjaira emlékező közösség hűtlenné válik azokhoz az alapelvekhez, amelyeket elődei képviseltek?
