Félig árvák karácsonya: A család ünnepe, család nélkül

2005. december 24., szombat, Archívum 2003–2007

Drámai sorsok, kilátástalanság, ám mégis reményteli optimizmus - szinte közhelyszerûnek tûnik a felsorolás, mint ahogy az is szokássá vált, hogy ilyenkor, ünnepek táján az elhagyottak, árvák, szegény sorsúak életébe próbálunk bepillantani. Talán segíteni szeretnénk, talán erőt meríteni, talán megbizonyosodni arról, hogy a szeretet, a család a legnagyobb érték életünkben. Időnként azoktól kell megtanulnunk ezt, akiknek kevés jutott belőle. Álmaikkal, vágyaikkal kell szembesülnünk, hogy értékelni tudjuk mindazt, amink van.
Árvaház egykor és ma
Az egykori kézdivásárhelyi árvaház ma már egészen más képet nyújt, mint húsz vagy akár tíz évvel ezelőtt. Az épület eredeti rendeltetésének megfelelően árva, elhagyott, szegény sorsú és sérült gyerekeket, felnőtteket szolgál, de koordináló központtá alakult (mai neve: Kézdivásárhelyi Közösségi Szolgáltatási Komplexum), eltûntek a nagy háló- és tantermek, néhány szépen berendezett szoba fogadja a foglalkozásra ide érkezőket, és konyha, ebédlő, irodák szolgálják ki az átalakított rendszerben mûködő intézményt. A ma már történelmi mûemlék épület, amelyben 1873-ban báró Szentkereszthy Stefánia jóvoltából kezdett mûködni az árvaleány-nevelő intézet, azóta folyamatosan, valamilyen formában, szociális célt szolgál. ,,Ezt a házat az emberszeretet hozta létre, és nekünk kötelességünk ezt továbbvinni? - fogalmaz az intézmény jelenlegi igazgatója, Bálint Olga. Az árvaház a különböző korok követelményei szerint alakult, a szocializmus éveiben óvodáskorúak nevelőintézete volt, ?89 után szélessávú, ,,koedukált otthonná? vált, ahol lehetőség nyílt, hogy az elhagyott gyerekek egy helyen nevelkedjenek, nem kellett különböző életkorban új otthonokba költözniük. Internátusjellegének megfelelően lent voltak a tantermek, fent a hálók, majd a 90-es évek végén egy újabb modellt meghonosítva, családias jelleget igyekeztek kialakítani, 10-12 gyermek számára egy-egy lakrészt szerettek volna leválasztani. Ez azonban a régi épületben nehézkesen mûködött, főként, hogy nem lehetett megváltoztatni infrastruktúráját, beosztását. Időközben újabb kihívással kellett szembesülniük a gyermekjogvédelemben tevékenykedőknek, 2000-ben egy kormányrendeletnek köszönhetően minden megyébe haza kellett vinniük az ország különböző részein, intézményekben nevelkedő, súlyosan sérült gyerekeket. ,,Utólag azt mondhatom, kissé talán könnyelmûen, de elvállaltuk ezeket a gyerekeket. Ez hatalmas sokk volt az intézménynek, sem anyagilag, sem lelkileg, szellemileg nem voltunk felkészülve a feladatra. Nagy kihívássá vált a súlyosan sérült gyerekek ápolását, gondozását, rehabilitálását megoldani, és elkezdtünk különböző lehetőségeken gondolkodni? - meséli Bálint Olga.
Egy Phare-pályázat segített az új rendszer kialakításában, 336 000 eurót nyertek el a nevelőszülői hálózat bővítésére, rehabilitációs központ kialakítására, illetve családias lakóházak megvásárlására, amelyekbe a fogyatékos, illetve az egészséges árva és elhagyott gyerekeket helyezték el. Ma Felső-Háromszéken nyolc ilyen családi ház mûködik, hatban egészséges, kettőben súlyosan sérült gyermekeket nevelnek, gondoznak. Az új rendszer kialakításával párhuzamosan lehetőség nyílt egy új szolgáltatás beindítására, hátrányos helyzetû gyerekek számára hoztak létre nappali központot, a hatalmas kertben található egyik épületben sürgősségi központot alakítottak ki, ahová 18. életévüket betöltött fiatalokat helyeznek el átmeneti időszakra, elkészült a mûhely, ahol hátrányos felnőtteknek tartanak mûvészetterápiás foglalkozást. Az intézményalapító báró Szentkereszthy Stefánia Egyesület pályázat segítségével vásárol meg egy közelben levő tömbházlakást, ahol öt testvér él, nevelők gondoskodnak róluk.
Elérhetetlen álmok?
Sz. majdnem 18 éves, négy testvérével együtt lakik a kézdivásárhelyi lakásotthonban. Szépen berendezett, kellemes környezetet teremtettek számukra, anyagiakban nincs hiányuk, és szeretetet is kapnak a róluk gondoskodóktól, de főleg egymástól. ,,2001 novemberében kerültünk állami gondozásba, én akkor már 14 éves voltam. Jó itt, sokkal jobb, mint otthon volt, nekem nagyon sokat segített, hogy ide kerültem? - meséli. Nem beszélünk a múltról, arról, miért kerültek állami gondozásba. Fájdalmas emlékek, sebek lehetnek a háttérben. Szívesen mesél a jelenről, arról, hogyan élnek, szûkszavúbb terveit illetően, élete első évei nem tartoznak a nagyvilágra.
Hányatott sorsuk legnagyobb vesztesei a fiúk. Sz. és 16 éves öccse nem járhatott óvodába, évekig kimaradtak az iskolából. Jó eszû gyerekek, tanulni szeretnének, de számos akadályt kell leküzdeniük. A román törvények szerint, ha valaki három évvel meghaladja az előírt életkort, nem járhat nappali tagozatra. Az ilyen ,,eseteknek? szánt különoktatás, legalábbis vidékünkön, furcsa beosztású, egy-egy osztály négyhetente jár iskolába, akik amúgy is hatalmas lemaradást szeretnének pótolni, azoknak sokkal kevesebb idő és segítség áll rendelkezésükre, mint a rendes iskolában. ,,Hiányoznak az alapok, nagyon nehéz pótolni azokat. Próbálkozom, segítség is van, de nem biztos, hogy képes leszek megbirkózni a feladattal. Ha legalább napi rendszerességgel járhatnék iskolába, talán-talán. De így? Pedig én is szeretném valamire vinni az életben? - a tudás hatalmát, lehetőségeit felismerő fiú kételyekkel, bizonytalansággal, kisebbrendûségi komplexussal küszködik. Folyamatosan biztatni kell, ha nagyon akar, ha igazán igyekszik, képes lesz megbirkózni az akadályokkal - mesélik nevelői.
Egy szerda délelőtt Sz.-t otthon találtuk, testvérei iskolában voltak, ő éppen frissen vásárolt számítógépét, a használtan vett házimozirendszert rakosgatta. Minden összegyûjtött pénzét erre fordította, eladta a biciklijét is - így sikerült összeszednie a szükséges összeget. ,,A tanuláshoz van szükségem erre, könnyebben hozzájutok anyagokhoz számítógépen. Jó lenne valahogy leérettségizni, de mindig azt érzem, akkora a lemaradásom, nem tudom behozni? - mondja. Sz.-nek remek technikai érzéke, kézügyessége van, bármit könnyen megjavít - talán erre a tehetségére felépítheti jövőjét. Álma, amiről nehezen beszél: villanyszerelő szeretne lenni. Ennél többet, úgy tûnik, remélni sem mer.
A kis ,,családban? a két fiú és három lány között igen szoros a kapcsolat - mesélik a nevelők. Figyelnek egymásra, gondoskodnak, segítenek egyik a másikon. Számukra elveszett a biztonságot nyújtó szülői háttér, és ha befejezik a tanulást, az állam sem viseli gondjukat. Érzik, a köztük levő kapcsolat mindennél fontosabb. ,,Igazi? családjuktól nem szakadtak el teljesen. Havonta kétszer-háromszor találkoznak szüleikkel, akik már több mint tíz éve külön élnek. Van, hogy meglátogatják őket, máskor ők utaznak ,,haza?, szülőfalujukba. ,,Ha megyek, meglátogatom aput is, anyut is, nem teszek kivételt? - mondja Sz. Édesanyjuk legutóbb mikuláskor érkezett apró, inkább gesztusnak tekinthető ajándékokkal. ,,Jó érzés, ha gondolnak az emberre? - hangzik az őszinte értékelés. A karácsony? ,,A szeretet és az öröm ünnepe. Szeretem. Szép ünnepség volt tavaly is. Kaptunk ajándékot, volt karácsonyfánk?- meséli Sz., de valahogy hiányzik szavaiból a lelkesedés. A barátokat emlegeti, akikkel ilyenkor találkoznak, a feldíszített ablakokat, házakat. Mit kíván idén? ,,Semmire nem vágyom, megvan mindenem? - mondja, és igen szûkszavú a válasza arra a kérdésre is, milyen lenne számára az igazán szép karácsony: ,,a családommal?. Erre vágyik, még akkor is, ha nincsenek emlékei családi karácsonyokról, nem emlékszik olyanra, hogy édesapjával, édesanyjával, testvéreivel közösen lett volna meghitt, szép ünnepük. Álmai, elképzelései azért vannak.
Mit hozzon az angyal?
Óvodáskorú apróságok érkeznek énekelve, vonatozva. Nemrég ebédeltek, s bár sokaknak nem tetszik, hamarosan itt a délutáni alvás ideje. A kicsik a nappali központ látogatói, nehéz anyagi körülmények között élő családok gyermekei. Ilyenformán próbálnak segíteni rajtuk. A legjobban felszerelt, legszebben berendezett intézmény sem pótolja a családot - ennek felismerése hozta létre a nappali központot. A szülők minden reggel behozzák a gyerekeket, itt a foglalkozás mellett ételt kapnak, megmosdatják, felöltöztetik őket. Összesen harmincan járnak ide nap mint nap. Az iskolások suli után érkeznek ebédelni, délután pedagógusok segítik őket a tanulásban, a kicsik reggeltől estig itt vannak. Sokan intézménybe kerülnének e segítség nélkül, mert a családjuk képtelen a legszükségesebbek előteremtésére. Így legalább otthon maradnak, de nem éheznek, fáznak. Az egy nappal korábban ott járt Mikulásról beszélgetünk, kinek mit hozott, milyen volt. Mesélik, hogyan szerepeltek, és kiderülnek apró csínytevések, az egyik kisfiú elcsórta a másik csokiját, s így este nagy volt a baj, mert nem volt, amit a testvérének adnia. Aztán előkerül a csoki, és szent a béke. A karácsonyvárásról kérdezzük a gyerekeket, ki mit kíván az angyaltól. Nem nagyon tudják. Más gyermekek már rég sorolnák a síró babát, a kisautót, ezek az apróságok szótlanok. Aztán az egyik gyönyörû, kék szemû, alig hároméves, pöttöm kislány kiböki: ételt otthonra, a tatáméknak.
Egyedül
Törékeny, szőke lány tesz-vesz a kézdi­vásárhelyi központban. Segít a kicsik gondozásában, majd az udvaron látjuk, egy nehezen mozgó fogyatékosnak segít eljutni a foglalkozásra. Később a halmozottan sérült, már felnőttkorúak otthonánál találkozunk. Nagy szeretettel, gondoskodással segédkezik az evéshez való készülődésnél. Húszéves, és egyelőre önkéntesként tevékenykedik a kézdivásárhelyi koordináló központban. Reménykedik, jövőben talán alkalmazottként vehet részt a munkában.
,,Háromtól nyolcéves koromig a kicsik gyermekotthonában, majd 19 éves koromig a nagyoknál voltam itt, Kézdivásárhelyen. A hároméves korom előtti időkről nincsenek emlékeim, nem tudom, hol, merre lehettem? - meséli. Beszélgetésünk nehezen indul, szûkszavúan említi édesanyját, aki három évvel ezelőtt meghalt, édesapjáról csak annyit tud, valahol Köpecen él. A kapcsolatot nem tartotta szüleivel, nagyobb testvéreitől tud róluk, eddigi életét többnyire árvaházakban töltötte. 19 évesen szembesült azzal, hogy munkát és lakást kell keresnie, el kell hagynia a gyerekotthont, az állam többet nem gondoskodik róla. Egy gyárban kezdett dolgozni, de fizetése nagy része elment az albérletre. ,,A gyárban nem tudtam elérni a százalékot, és a mesternő is kivételt tett, engem nem kedvelt. Jöttek a leépítések, nekem lejárt a szerződésem, így utcára kerültem? - idézi fel a történteket. Munkahely nélkül az albérletet sem tudta fizetni, barátnőinél húzta, húzza meg magát. S visszakerült oda, ahonnan elindult: a kézdivásárhelyi központba. Felismerték képességeit, nagyon nagy szeretettel, türelemmel képes foglalkozni a rászorulókkal, és úgy döntöttek, segítenek neki tovább tanulni. Csak szakiskolát végzett, most estiben próbál leérettségizni, de jó eszû leány, így van esélye arra is, hogy távoktatásban egyetemet végezzen - meséli Bálint Olga, a központ igazgatója. Sok a korban hozzá közel álló nevelő, pedagógus, rájuk számíthat, képezik, tanítják, mindenki bízik abban, hogy sikerülni fog. ? inkább csak remélni meri, egyelőre tele van kétségekkel. Legnagyobb álma, hogy legyen egy saját lakása. Ha sikerül tanulnia, ha munkát kap, úgy talán lassan kialakíthatja saját életét. Nyolc testvére van, többnyire na­gyobbak, de tartják a kapcsolatot, tudnak egymásról. Két-három havonta találkoznak, írnak, szorosabb viszony Sepsiszentgyörgyön élő nővérével alakulhatott ki. Tavaly náluk töltötte karácsonyát, és idén is ezt reméli. ,,Velük jó, ott szeretem? - mondja, de az ünnepről magáról alig nyilatkozik. Csak annyit, hogy rossz lenne, ha nem lehetne a testvéreivel. Hiába vannak barátai, barátnői, a karácsony a család ünnepe - érződik kimondatlanul is szavaiból.

Ahány gyermek, legyen kicsi vagy nagyobb, annyi sors, annyi történet, ám mindenik drámáktól, tragédiáktól terhes. Ma már jobb a sorsuk, a nevelőszülőknél vagy a családi házakban emberibb körülmények között nevelkedhetnek. Anyagiakban nem szenvednek hiányt, és szeretetet is kapnak nevelőiktől, ám tulajdonképpen mindeniküknek hiányzik a család. Azoknak is, akik megtapasz­talták az igen nehéz, sokszor nyomorúságos, szenvedéssel teli körülményeket, és azoknak is, akik soha nem ismerhették meg szüleiket. Hátrányos helyzetből indulnak, s ez végigkíséri életük első 18-20 évét. Ahhoz, hogy talpon maradhassanak, hogy emberi életet, saját családot alakíthassanak ki, sokkal töb­bet kell tenniük, harcolniuk, mint másoknak. Ilyenkor, ünnepek táján talán még sokkal jobban érzik, s érezzük vélük együtt ennek súlyát, mint a hétköznapokon.
Farkas Réka
Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Ön szerint indokolt a fizetős parkolás kiterjesztése Sepsiszentgyörgyön?









eredmények
szavazatok száma 914
szavazógép
2005-12-24: Archívum 2003–2007 - :

Elhalálozás