A frissen hullott hó jót tesz a mi vidékünknek, egy-két múló napra befedi a rossz utakat, elrejti a szemetet, betakarja az omladozó házakat. Igaz, utána az el nem takarított, csak besózott-homokozott fehér takaró előbb szürkére, majd feketére vált, marja a lábbelit, kibicsakoltatja a bokát, szennyezi a kabátot, feketepétereket varázsol patyolattiszta gyermekeinkből, s mikor végképp elolvad, csak a csikorgó homokszemcse marad talpunk alatt, amit behordunk munkahelyünkre, lakásunkba, az üzletekbe. Még rosszabb, ha újra megfagy ez a fekete latyak, egyenetlen, csúszik, s már nemcsak a ruha, lábbeli megy tönkre, de törik boka, térd, kar, kinek milyen a szerencséje, s koccannak az autók. A tél valamikor élmény volt felnőttnek, gyermeknek egyaránt, de akkoriban még tisztították a járdákat, utakat, az Oltba hordták a havat, s nem kapott szívéhez az ember, mikor a fûtési számlát meglátta. Úgy általában rossz volt akkor, diktatúrában éltünk, az hiányzott, amit ma nem becsülünk eléggé: a szabadság. De a hó fehér volt, az utak járhatóak, a fûtés, villany és más alapszükségletet jelentő cikkek olcsók.
Tizenhat éve kínlódunk, mit kezdjünk féligszabadságunkkal, hogyan éljünk az úgymondott kapitalista világban. És valahogy, valamiért a nagy többségnek nem jön össze. A pénztelenség és szegénység megkeserítette a szabadság édes ízét, nyomorgó embereket látunk magunk körül, kukázókat, egykori sífelvonókba, állomásépületekbe beszorult hajléktalanokat, kolduló gyermekeket, magukat kereső fiatalokat, irányvesztett felnőtteket, garasaikat számláló nyugdíjasokat, a munkanélküli segélyből tengődő családokat, a gyári varrógépek fölé görnyedő fiatal asszonyokat, gondterhelt pedagógusokat és köztisztviselőket, színészeket, mûvészeket. Néhány szerencsésebb vállalkozón, magasabb beosztásban dolgozó köztisztviselőn, a politikában aktívan nyakig merülő keveseken kívül majdmindenki vesztesnek érzi magát. És bizonyára nemcsak a pénz miatt, hanem azért is, mert városaink, falvaink nem fejlődnek, inkább egyre mállanak, látványos gyarapodást alig lehet felmutatni, a leépült gyárak helyett kevés az új vállalkozás, még kevesebb a munkahely. S nekünk, magyaroknak sem haladnak jól a dolgaink, gátolják a visszaszolgáltatást, a teljes esélyegyenlőség megteremtését, két hónapja már a kisebbségi törvény elfogadásáról, illetve elutasításáról szólnak a híradások, újra fellángoltak és teret nyertek a cinikus magyarellenes kirohanások, kormányban, de sarokba szorítva próbálnak valami hasznosat tenni politikusaink, de olyan is van, aki csak ül és hallgat, és élvezi az állása nyújtotta előnyöket. A magyar civil társadalom passzív, a szolidaritásérzés ritka mifelénk, önmagába forduló, csak saját gondjaira összpontosító, szétesett a világunk, melyet sem az együvé tartozás melege, sem közös nagy cél nem köt össze.
Tizenhat éve próbálunk Románia egyenrangú, szabad polgáraivá, prosperáló nemzeti közösséggé, a tudásközpontú társadalom tagjaivá válni. Az egykori hótiszta álmokba só és homok került, elszürkült. Fázunk, lefegyverzettek lettünk. Hogy is írta József Attila: Valami nagy nagy tüzet kéne rakni, hogy felmelegedjenek az emberek.
Simó Erzsébet
Támogassa a Háromszéket!
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó).
Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.