
Korabeli keresztelő
Incze Sándor tiszteletes úr portáját Kovásznán sem kerülhettük el, már csak azért sem, mert akkortájt ritka dolognak számított Székelyföldön, amit ő mûvelt: székely kapukat állíttatott. Monumentális kaput, ,,hatökrös kaput?, ahogy a régi háromszéki nagykapukat neveztük, és egy kicsi kaput is ácsoltatott a kovásznai paplak elé.
Aztán Sepsiszentgyörgyre, a Szemerjai Egyházközséghez került. ,,Három lábon jött?, amint mondja, mert szárazajtai gazdaemberek családjából és társaságából érkezvén nem tûrhette, hogy az a három piros alma a kovásznai parókia kertjében a fa tetején fagyjon, vette a létrát, mászott is fel rajta, de a vékony ág nem bírta el az almaszedő papot, s együttesen hamarabb a földre érkeztek, mint az almák. Nyílt lábszárcsonttörés. Azt mondja, hogy minden olyan film hamis, amelyben hős lábát szétlövik, de az tovább ugrálva harcol. Nem lép az onnan egy tapodtat sem! Neki is a gyepen kellett megvárnia - egyedül volt otthon -, amíg valaki észrevette.
Sepsin aztán még inkább egymás közelségébe kerültünk. Színésznő lánya, Ildikó a mi színházunkhoz szegődött, amelyet akkor, amíg ki nem törték a nyakamat, éppen én igazgattam.
Incze tiszteletes úr gyerekeink keresztelő lelkésze is volt, amiért aztán járta a szekuritáté nem éppen szent szerét. A többes szám használata ebben az esetben is tudatos: botrányos keresztelő volt az! A pap mellett a szekuritáté is asszisztált, méghozzá erős fénycsóvájú reflektorokkal világítva a sugásfürdői erdészház ablakaira, hogy a nagy fényben vennők észre, ők is vannak a világon. A baj nem csupán a Farkas Réka és Zoltán fiunk megkereszteltetése folytán rontott reánk, illetve jött rá az állambiztonságiakra, hanem az verte ki a biztosítékot, hogy Ablonczy Lászlónak, a Film Színház Muzsika szerkesztőjének - a budapesti Nemzeti Színház későbbi igazgatójának - ikrei születtek, Borbála és Bálint. A nagyobbik, Balázs is pogány volt még keresztvíz híján. A büszke apa átrobogott hozzánk, Erdélybe, mûbalhét rendezett, hogy egy halom kölyök pogány volta szárad a lelkünkön, amivel sem Isten, sem ember előtt nem tudunk elszámolni. Tartsunk keresztelőt! De ahhoz ragaszkodott, hogy az ő gyerekeit is Erdélyben, méghozzá Székelyföldön tartsuk keresztvíz alá. Farkas Árpád és én vállaljam a keresztapaságot, feleségeink, Erzsébet és Dóra legyenek a keresztanyák.
Ablonczy számára az erdélyi keresztelőnek azért volt tétje, mert a Film Színház Muzsika akkori fiatal kritikusgárdája és akkori baráti körük, mondhatni, menetrendszerûen érkezett meg a sepsiszentgyörgyi színházi előadásokra, később a színházi kollokviumokra is, amiért - mindaddig, amíg ki nem tiltották őket az országból a román hatóságok - napi-, illetve éjjeli renden volt a határátlépési macera.
A keresztelő történetét rövidre fogva: maga a tény sem tetszett a szerveknek. Úgy vélhették, hogy ez nyílt provokáció, üzenet ,,pártunk és kormányunk? felé, hogy mi minden tiltás ellenére egyházi keresztelőt tartunk. És mi, hazaiak mintegy ráadásként a horthystának, fasisztának, irredentának minősített, Erdélyt elcsatolni akaró magyarhoniak kölykeinek a keresztbekereszteléses ceremóniáját is ide telepítjük. Akkor még meg sem született a határokon átívelő nemzetegyesítés fogalma, mi nem is légiesítettük magyarhoni kapcsolatainkat, konkrétumok, szemmel láthatóak és kézzel is kitapinthatóak voltak ezek.
A sugásfürdői vadászházi keresztelőn népes baráti kör vett részt, az ott elhangzott szövegek s a nem éppen a pártnál kottázott dallamok is sértették a rendszer védelmezőinek fülét.
Távollétében, de mégis jelen volt a keresztelőn néhai Sárkány Árpád erdőmérnök igazgató is, akitől én, mint a keresztelő körülményeinek megteremtője, az erdészvilla kulcsát megszereztem, s akit hatóságilag figyelmeztettek, hogy az erdészházba nem engedheti be a klerikális reakcióval egy nótát fújó, az irredenta magyarhoni társaságot idecsődítő társaságot.
Szegény Sárkány Árpádot meg is feddték azért, hogy minket az erdészvillába beszabadított, pedig én szinte ordítva mondtam a telefonkészülékbe, hogy neki semmi baja nem származhat a kulcs átadása miatt, mert én az ő határozott felszólítására sem voltam hajlandó az ajtókulcsok visszaszolgáltatására.
Az Ablonczy gyerekek keresztelőjének részletezése szándékaim szerint azt is szolgálja, hogy jelezzem azt a miliőt, amelyben a diktatúra esztendeiben napjainkat éltük.
Aztán a ?89-es fordulat napjaiban viszonylag sûrûn találkoztunk Incze tiszteletes úrral. Mikor 1989. december 22-én a tömeg sepsiszentgyörgyi lázadására sor került, s én a színház előtt rohantam el a tettek mezeje, a pártbizottság épülete felé, Sepsiszentgyörgy magyar történelmi egyházainak képviselőit már ott köszönthettem a legexponáltabb helyek egyikén, a színház bejárata előtt.
Másfél évtized alatt többször is elhatároztam, hogy az Incze Sándorhoz kötődő színes történetekből tollam alá fogok ezt-azt, de milyen az ember? A rohanó időben mindig a barátokra szánandó órákat nullázza le.
Egy ,,kertelő? pap
A város szemerjai szerét járva a templom és a temető rusztikus kerítése juttatja eszembe azt a történetet, amikor Incze tiszteletes úr egyszer arra kért, dicsérném meg a lapban valami módon azokat, akik olyan szép kerítést építtetnek, mint amilyen a Kolcza-vendéglőnél látható, vagy a múzeum Szemerja negyedi hátsó fertályához került, mert elvégre az épületek arányát és értékét tekintve Kós Károly városában élnénk. A dicséretre azért volt szükség, hogy az egyházközség presbitériuma is vegye észre ezt, s nehogy valakik az olcsóbb beton- vagy drótkerítés mellett kardoskodjanak. A rusztikus, léces kőkerítések dicséretét azért is vállaltam nagy örömmel, mert éppen a múzeum esetében kellett az akkori első titkárig eljutnom, hogy egy szabvány betonkerttel el ne rondítsák Székelyföld egyik legfontosabb kulturális intézményének Szemerja negyed felé néző oldalát. Egyes építészek ellenkezése ellenére folyamodványomat siker koronázta. Bizonyság erre a ma is látható kerítés.
Ez a történet juttatta eszembe, hogy Incze Sándorról mint építkező, építtető emberről az ő szavaival szóljak.
- ?89 előtt miket építettetek? Mert most is nagy dolog építeni, de akkor igazán az volt.
- Az én véleményem az, hogy nem kell mindig a külső támogatásokra várni. Szemerján a 350 méteres kőkerítés megépítésére senki idegen nem adott egy vasat sem. A templom kazettás mennyezetének az elkészítésére sem. Közmunkával készíttettük el az összes járdánkat. Megépítettük az emeletes parókiát. Egy márka segítség nélkül. Szép templomajtókat is készítettünk. Igaz, hogy ez húszesztendei munka, 1981-től 2003-ig voltam szemerjai lelkész, majd esperes.
Mi mindent ?89 előtt építettünk. Kazettás mennyezetet, karzatot? olyan volt a templom, mint a félforcsokú menyecske, csak egy karzat volt. Harangot is vásároltunk. Marosvásárhelyen készíttettük. Egy 305 kilós nagy harangot. A kicsi, 80 kilós harang elrepedt, s újat kellett vásárolni. ?77-ben a földrengés megrongálta a templomot. Azt is helyrehoztuk. Erre sem kaptunk egy piculát sem.
- Ez összességében mekkora érték?
- Nem tudom. De Bartha László még él. Megyebíró volt. Vagy négyszáz napot dolgozott az egyháznak. Egy esztendőben nincs ennyi nap. A veje épített, telefonált neki, hogy segítenie kellene. Közmunkát szerveztek. Fiam - mondta a megyebíró -, nekem az egyházhoz kell mennem.
- Abban az időszakban nem nagyon kedvelték az efféle harangöntéseket, a templomi építkezést. Hogyan lehetett ezeket az akadályokat hárítani?
- Voltak jó emberek akkor is. Példát is mondok. Boros Árpád, a köpeci bányaigazgató. Követ kellett szállítani a templomkerítéshez. Mondtam neki, mi a gondunk. - Hova küldjük a kocsikat? - kérdezte. - Mikóújfaluba - válaszoltam. - Kész - mondta -, el van intézve. Pénzt se kért, és áldomást is ő fizetett. Jóban voltunk. Én eskettem a fiát, a leányát, ezt ő abban az időben is megtette. Ott voltak vele az ,,elvtársak? is. Az unokáit is megkereszteltette.
Az emberi kapcsolatok nagyon fontosak. A Jóistennel való kapcsolat mellett erre is nagy szükség van. Enélkül semmire sem megy az ember. A Jóistennel is jóban kell lenni, s az emberekkel is.
- A megyei ,,nagyok? közül ki segített?
- Csatlós Huba, aki egy kiváló szakember. ? ingyen annyit segített, hogy azt el sem lehet mondani. Soha nem mondta, hogy ezt vagy azt nem lehet. Az ő szótárából az a szó, hogy ,,nem?, hiányzott, ha az egyházon kellett segíteni. Farkas Tibor egy nagy daruval járt. Na, ő sem ismerte azt a szót, hogy ,,nem?.
- A szemerjai egyházkerület építkezésein kívül még hol láthatjuk a kezed nyomát?
- Szolokmában készíttettem az első székely kaput 1958-ban. Az rég volt. Kicsi kapu volt.
Egy tábla függött rajta, s rá volt írva: ,,Előre a szocialista mezőgazdaság felvirágoztatásáért!? Amikor nősültem, a falubeliek megfordították a táblát, s ráírták: ,,Isten hozta az új papot!?
Faragott kapuláb volt, galambbúgos kicsi tetővel?
Magyarhermányban már 1972-ben elkészíttettük a világháborús emlékmûvet. Szemerján is márványtáblát helyeztünk el a hősi halottak emlékére.
Utána két kaput állíttattam Kovásznán.
Az erdőket jártam, fát kerestem. A kántori lak elé is állíttattam kaput. Volt is baj érte elég... A székely kaput még a megye kökösi bejárata elől is leverették.
Szemerján egy nagy és egy kicsi kaput állíttattam.
Összesen ötöt?
A szemerjai kaput Pálfalván faragtattam, Udvarhely fölött. Innen vittük a fát. Szegény Sárkány Árpád - az idős - majdnem sírva fakadt, amikor kiderült, hogy én milyen fára húztam ki a cinkust. Csernátonban az öreg Haszmanntól azt tanultam, hogy ha azt akarom, a kapuláb ne repedezzen, akkor válasszak olyan fát, amelyet középen elhasítunk, s annak feléből jöjjön ki a kapuláb. Kinéztem Előpatak felé a Gyilkos hídjánál a legszebb cserefát. Egy Imreh nevû erdész volt ott, s addig itták az áldomást a fára, amíg én bélyegeztem le a fát.
Ebből lett a szemerjai székely kapu.
S ezért nem repedezik.
De a legszebb építmény mindenhol az egyházközösség. Ahogy Szentgyörgyre kerültem, 1500 református lélek ,,született?.
Ezek a reformátusok rég itt voltak, de nem jegyezték be őket.
Sylvester Lajos