Szegénységben, dologban és szeretetbenRiport: Nehéz a sorsuk, de nem panaszkodnak

2005. december 30., péntek, Archívum 2003–2007

Egykor ez volt a sepsiszentgyörgyi árvaház, jelenleg rászoruló gyermekek egész napos ellátóközpontja és óvodája mûködik a Gödri Ferenc utcai házban. Egykori és jelenlegi kis lakóinak közös vonása, hogy hányatott sorsúak. Korábban árva és elhagyott gyermekek nevelkedtek itt teljes állami gondozásban. A jelenlegi tizenhat gyermek közül senki nem állami gondozott, legtöbbjük rendezetlen családból származik, s mindannyian rászorulnak az állami segítségre.
A megyei szociális gondozói és gyermekjogvédelmi igazgatóság e sepsiszentgyörgyi intézménye átmenet az otthont nyújtó központ és a napközi otthon között, hisz több a hosszított programú óvodánál, de mégsem jelenti a gyermekek otthonát, hisz éjszakára valahová hazamennek. A tizenkét családból/fél családból származó tizenhat gyermek többségének a Csíki negyedi szociális otthon a szállása, ami igazi otthonnak aligha mondható; két család ugyanabban a negyedben, az elhíresült 27-es nyomor­tömbházban lakik, és van, akiket szülők hiányában a nagymama visz el esténként. A nappali központ alkalmazottai keveset tudnak a gyermekek otthoni sorsáról, hisz általában csak az egyik szülőt ismerik, akinek nincs sok mesélnivalója, legfennebb annyi, hogy még mindig munkanélküli. Kivételek is akadnak, közülük való az ötéves Márk és a háromesztendős Barbara, akiket minden reggel édesapjuk visz a Gödri Ferenc utcába, és minden este édesanyjuk megy értük.
Négyen egy szobában
A szociális otthon egyik nyolcadik emeleti szobájában egy emberpár két gyermekével másként él, mint ennek a toronyháznak legtöbb lakója. A tíz négyzetméter körüli felületen megvannak a legszükségesebbek, s bár zsúfolt, ha az ágy nincs kihúzva, a gyermekek a földön vígan játszhatnak. A szülők, Róbert és Annamária szívesen mesélnek életükről, min­dennapjaikról és terveikről.
Annamária: Korábban anyó­soméknál laktunk, szintén itt, a Csíki negyedben, a tízemeletes tömbházban, de ott három szobában tizennégyen voltunk. Mi négyen és még egy család laktunk az egyik szobában. Nem volt külön életünk, ha valamit megvettünk, el kellett osztani tizennégy felé. Ha egyik gyermek aludt, a másik felköltötte, és így ment ez. Míg ott voltunk, semmit nem haladtunk, mert nem tudtunk megvenni egy tévét, egy kályhát, mert hát minden pézünk odament a közösbe. A karácsonyunk nem volt normális, a húsvét sem, mert a pénzt össze kellett rakni.
Aztán elmentünk a tanácshoz, hogy valamit adjanak, hogy legyünk külön mi is, mint egy család. Nyolc-kilenc hónapot vártunk erre a szobára, de úgy, hogy minden héten kétszer-háromszor bementem a hivatalba, hogy szóljak, tessék már valamit intézni. Aztán csak megkaptuk ezt a szobát, 2003. február 17-én át is adták nekünk. Nem hoztunk majdnem semmit. Anyósom adott egy ruhásszekrényt, de aztán vissza is vittük. Mi vettük meg az aragázkályhát, majd miután Róbert munkát kapott, hûtőszekrényt vásároltunk, addig a szociális segélyből éltünk.
Jártam a mezőre, ahogy mások is járnak szezonmunkába. Valahogy mindig megegyeztem olyankor a sógornőmmel, hogy vigyázzon a kisebbik gyermekre, de kellett adnom naponta ötvenezer lejt, vagy kellett vennem neki is cigarettát, szóval, így oldottuk meg.
Munkából élünk, nem lopunk
Az édesanya hatgyermekes családból származik, az apának három testvére van. Róbert nyolc osztály elvégzése után egy asztalosmûhelyben tanulta a szakmát, később az építészetben is elleste, mit és hogyan csinálnak a mesteremberek. Úgy tartja, nincs hátránya abból, hogy nem folytatta a tanulmányait, amit tud, abból meg tud élni.
Róbert: Amikor dolgoztam, mindig figyeltem mások munkáját, és megkérdeztem, amit nem tudtam, így megtanultam sok mindent. Néhány évig Magyarországon dolgoztam kőmûvesként, anyagilag jól jártam, de letenni akkor sem tudtam, mert ott laktunk még a szüleimnél. Most hat hónapja vagyok a mostani munkahelyemen, egy építőcégnél, itt munkakönyvem van, és átlagban 4,5 millió lejt keresek.
Annamária: Vásárokban dolgozom, árulni megyek, amikor hívnak. Háromszor-négyszer megyek hetente, árulom a ruhát. Felhív a főnököm, és akkor mennem kell. Napjára fizeti, mikor mennyit dolgoztam. Hol többet, hol kevesebbet. Naponta százötvenezer lejt kapok, így egy kicsivel több összegyûl havonta, mint másfél millió. Ezenkívül a gyermekpénz, kétszer kétszázharmincezer lej és az élettársam fizetése, s ennyi az egész. Tehát 6-6,5 millió összesen. Kifizetjük a villanyt, kábeltévét, a 35 000 lejes házbért, és persze a javításokat, ha történik valami. Hozzánk, a nyolcadik emeletre nem jön fel a meleg víz, így az aragázkályhán melegítem a vizet, és havonta háromszázezer lejt költünk a butéliára. A gyermekeket azért visszük a nappali központba, mert ott ötször esznek naponta ingyen, és a hosszú program miatt dolgozhatunk mi is tovább. Télen, amikor kevesebb a munka, akkor megyünk a pincékbe krumplit válogatni. Szóval, dolgozunk, s munkából élünk, nem lopunk.
Márkot még egyszer mûteni kell
Róbert és Annamária nem panaszkodik, egyetlen bajnak azt tartják, hogy Márknak gond van a lábával.
Annamária: Márk dongalábbal született, egy évig gipszelték, aztán meg kellett mûteni. Koraszülött volt, 2,40 kg-mal született, és várni kellett, hogy fejlődjék. Itt mûtötték Szentgyör­gyön, Szmolka István doktor úr azt mondta, majd még kell egy második mûtét is. Mi nem kértünk semmi segítséget, ketten mentünk, és intéztük, amit kellett a gyermek érdekében. Szmolka doktor úr nagyon rendes volt, semmit nem fogadott el tőlünk, jártunk kezelésre is, akkor is akartunk adni valamit hálából, de nem fogadta el akkor sem. Talán a gyermek miatt tette. Kérdezte a fiamtól, hogy mit szeretne, ha meggyógyul a lába, és Márk mondta, hogy egy biciklit, hogy tudja hajtani. Szerintem érezte, hogy mi szegények vagyunk.
Van-e kiút a szükséglakásból?
Egy ekkorka szobában csak szükségből lehet élni, jókedvből nem. Konyhaként szolgál az egyik sarok, itt van a kagyló, az edények, amelyek közül egy nagy fazék a legfontosabb kellék, ugyanis ebben fő a nagy adag pityókatokány. A gyermekek ezt szeretik legjobban, de kedvenceik közé tartozik még a rakott krumpli, az almaleves és a spagetti. A konyhasarok folytatásában az aragázkályha és a mosógép, amit éppen látogatásunkkor próbáltak ki. Annamária azelőtti napokban kapta kézhez a háromhavi szociális segélyt hármójukra, ebből vásárolták a használt automata mosógépet. Majd az ágy következik, ezen alszik az édesanya a két gyermekkel, az apának a földön vetnek ágyat. Az ablak alatt a játékok, itt a langyos fûtőtest, amin még a kimosott ruha sem szárad meg, így a szoba hosszában kihúzott köteleken mindig lóg valami. A szemben lévő fal szekrényeiben, a polcokon és a fiókokban vannak a ruhanemûk, a bútordarabok méretéből ítélve nem túl sok, s ráadásul a szekrény egyik rekesze kamra gyanánt szolgál, itt tartják a tartósabb élelmet, ami nem fér a hûtőszekrénybe. Egy magasított szekrénysarok fölött a televízió, ennek igen nagy szerepe van a család életében, mert szeretnek otthon lenni, nem járnak a szomszédokhoz, a városba sem igen mennek, csak néha, hét végén.
Minden, legalábbis sok minden megvan ebben a picinyke szobában, de szeretnének kitörni innen, és saját otthonba költözni.
Róbert: Beszéltünk róla, hogy vegyünk fel kölcsönt a bankból. Ahol most dolgozom, blokkokat építünk, és van bőven munka, így tudnám fizetni a részletet. Csak azt vennénk meg, amit muszáj. Csak arra gondolnánk, hogy ki kell fizetni a kölcsönt. Állam által épített lakásra egyelőre nem számíthatunk, mert nem vagyunk összeházasodva. Ha megtartjuk a polgári esküvőt, akkor beadjuk a papírokat lakásra, és várunk. Egyebet nem tehetünk.
Annamária: Lépnünk kell, mert itt egyet gondolnak, és kirakhatnak, bár mi olyasmit nem teszünk, de sokan várnak lakásra. Mi nem olyanok vagyunk, mint mások, hogy megrészegedünk, és megyünk, törünk össze mindent. Mi behúzódunk ebbe a kicsike likba, dolgozunk, és reménykedünk. Itt nehéz élni. Sok az irigység, ha valamit megveszünk, rögtön azt hiszik, lopni járunk, ha kinyitom az ajtót a folyosó felé, amikor főzök, hogy ne a hideget engedjem a gyermekekre, akkor azt mondják, hogy direkt nyitom arrafelé, hogy csapja meg az ételillat, ha valami jót főzök, szóval, ilyesmi. Ezt el sem lehet magyarázni. Ezért is nagyon szeretnénk innen elmenni.
Valahogy mindig lesz
Én rosszat nem tudok mondani az életemről - mondja az édesapa. - Nekem a szüleim is olyanok, hogy rosszat nem tudok mondani. ?k is olyanok voltak, mindig dolgoztak, bár apumnak egyik lába hiányzik, de megy ő is segíteni. Jó életem volt, most sem rossz. Nem panaszkodom. A reményt nem veszítem el, valahogy mindig lesz. Amikor pénz nélkül voltunk, nem volt itthon kenyér, akkor is azt mondtam, valahogy lesz. Az Isten megsegít.
Nyáron öt órakor, télen fél hat-hat között költik a gyermekeket, hogy elérjenek a munkába. Télen is az apa viszi Márkot és Barbarát a napközibe, az édesanya délután hatkor megy a gyermekek után, de megvárja, amíg vacsoráznak, és csak azután öltözteti őket. Fáradtan megy haza kisfiával és leányával a Csíki negyedbe, de nem panaszkodik, hanem mondogatja: Úgyis lesz nekünk is a mi napunk.
Fekete Réka
Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Ön szerint indokolt a fizetős parkolás kiterjesztése Sepsiszentgyörgyön?









eredmények
szavazatok száma 914
szavazógép
2005-12-30: Archívum 2003–2007 - :

Riport: Éhezés a kenyere