
Halmozottan hátrányos helyzetûek azok a gyerekek és felnőttek, akiknek nem csak azzal kell szembenézniük, hogy szüleik lemondtak róluk, de testi, szellemi fogyatékossággal születtek. 2000 után - egy kormányrendelet következtében - az ország különböző vidékein élők hazakerültek a megyébe, a gyerekek számára két családi házban, Nyujtódon és Sárfalván alakítottak ki otthont, a felnőtteknek a kézdivásárhelyi központ udvarán levő házat rendezték be. Életükbe próbáltunk bepillantani egy szomorú, hideg decemberi napon.
Sokat kell érte áldozni
Tizenkét felnőtt fogyatékos él az egykor különválasztott, majd ismét összenyitott ikerházban. Nyugati mintára berendezett, felszerelt szobák, termek adnak otthont nekik. Az első pillanatban nyomasztó szembesülni a gyereknek látszó, de már felnőttkort megélt emberekkel. Sokuk számára már csak az emberibb életet, a méltó létet tudják biztosítani, rehabilitációjukra ebben a korban minimális az esély. Találkozván velük azonban kiderül, bizony ez sem kevés. A mûvészet- és munkaterápiás mûhely napi elfoglaltságot, értelmet ad életüknek, az itt készült tárgyakból kiállítást is rendeztek, ezekkel ajándékozzák meg a külföldi támogatókat, és ilyen módon kerül pénz a mûhely fenntartására, anyagok beszerzésére. ,,Akárcsak az egészséges embereknek, a fogyatékosoknak is joguk van dolgozni, hasznos életet folytatni. Ugyanazt teszik, csak másképp, képességeiknek megfelelően? - mondja Bálint Olga igazgatónő, aki bevallja: bizony utólag derült ki, nagy fába vágták a fejszéjüket, amikor vállalták a háromszéki fogyatékosok gondozását, rehabilitációját. Öt év alatt azonban sikerült igen jó szakembergárdát toborozniuk, tovább képezniük, pályázatok és jelentős külföldi támogatás segítéségével megteremtették a szükséges épületeket, az anyagi körülményeket. Romániában még ritkaságnak számít a mûvészetterápiás mûhely, melyet Vetró Bodoni Sebestyén András vezet. Reggeltől délután háromig munkalehetőséget nyújt a sürgősségi központban lakó fiataloknak is addig, amíg sikerül számukra pénzkereseti lehetőséget találni, és itt tevékenykedhetnek az enyhén sérült, felnőttkor határára jutott gyermekek is.
Igen szép, kicsi ház ad otthont az ősszel felavatott rehabilitációs központnak, ahol súlyosan sérült gyerekek fejlődését próbálják segíteni jól képzett szakemberek. Ide járnak az intézményes keretek közt élő apróságok, Sárfalváról és Nyújtódról naponta szállítják őket, de fogadják a Kézdivásárhelyen és környékén élő családok súlyos testi és szellemi fogyatékkal született gyermekeit is napi foglalkozásra. Igen jól felszerelt termek, különböző terápiás lehetőségek, szakképzett orvosok, pszichológusok, gyógypedagógusok, logopédus és mások várják a rászorulókat. Körülbelül negyven gyerek látogatja a központot, többen a négy fejlesztőcsoportban reggel nyolctól délután ötig vesznek részt foglalkozáson, másokat csak néhány órára, egy-egy kezelésre hoznak be a szülők. Néhány hónap alatt máris sikereket értek el, akad kisgyerek, aki elkezdett beszélni, másnak a kézhasználata javult látványosan. ,,Fogalmunk sem volt arról, hogy ebben a közösségben, ahol élünk, milyen sok a súlyosan sérült. Az emberek elbújnak, eldugják a ?szégyenüket?, és többen elmondták, amikor indult a központ, hogy eddig úgy érezték, nagyon magukra maradtak. Itt a gyermekeknek nyújtott szakszerû ellátás mellett a hozzátartozókon is segítünk. Néhány órára mentesülnek az állandó gondviselés terhe alól, és emellett tudják, van esély arra, hogy fejlődjék, a lehetőségekhez mérten boldoguljon valamennyire kisfiúk vagy kislányuk? - mondja az igazgatónő. Ottjártunkkor két anyuka érkezik, egyik húsz év feletti lányának, a másik pár éves kisgyerekének keres lehetőséget. Ámulva nézik az új központot, mindazt, amire itt esély adatik. A nagykorú lánynak már nem lehet helye itt, de ígérik, próbálnak számára is valamilyen megoldást találni. Az édesanya mesél, mit sikerült elérnie, mennyi munka és áldozat árán. Szeretet árad minden szavából, nem megszabadulni akar gyermekétől, jobb életet, napi elfoglaltságot szeretne számára. ,,Annyi szeretetet, amennyit én kaptam a lányomtól, egyetlen másik gyermekemtől sem kaptam. Sokat kell érte áldozni, de nagyon-nagyon sokat kapok cserébe? - hangzanak a szinte közhelyszerû mondatok, amelyek így - ott és akkor - hitelesek.
Nem ismerhette meg anyanyelvét
November közepén került Kézdivásárhelyre Kovács Zoltán. Magyar neve ellenére nem ért és nem beszél anyanyelvén. Kolozsváron, az ottani fogyatékosközpontban nevelkedett, néhány éve, az átszervezés után került vissza a megyébe. Csak mankókkal tud közlekedni, de nyitott és kedves, szívesen beszél, mesél magáról, eddigi életéről, álmairól. ,,Baróton születtem, ezt a személyimben láttam, ott így írja. A szüleimet 18 éves koromban kerestem meg, kíváncsi voltam, hogy néznek ki, de semmit nem éreztem irántuk. Akkor, egyetlenegyszer találkoztunk. Megkérdezték, szeretnék-e maradni, de azt mondtam, ha tizennyolc évig nem érdekeltem őket, ha egyetlenegyszer sem kérdeztek felőlem, egy levelet nem küldtek, akkor most már nincs amiért maradnom. Talán öt percet töltöttem ott? - meséli, és hozzáfûzi, bár biztatták, sem kezet fogni nem tudott, sem anyjának nevezni azt a nőt, aki születése után rögtön árvaházba adta.
Zolit a sors és a gyermekvédelem régi felépítése vitte Kolozsvárra, csak ott volt olyan intézet, iskola, ahová fogyatékosként járhatott. ,,Életem legnehezebb időszaka első osztálytól hatodikig tartott. Ebben az időszakban a nagyobb gyerekek kínozták, kizsákmányolták a kicsiket. Amikor én lettem nagyobb, akkor igyekeztem ezen változtatni, hisz tudtam, milyen rossz. Utána már könynyebb volt? - emlékszik élete szomorú szakaszára. ,,Amíg otthonban éltem, nem tudtam, milyen a nehéz élet, hallottunk róla, de igazán csak Sepsiszentgyörgyön szembesültem ezzel. Itt láttam, milyen, mikor az emberek egyik napról a másikra élnek.? Kolozsvárról az átszervezés után került ide, a Kós Károly Iskolaközpontban fogyatékossága miatt csak a készruhaszakosztályba vették fel. Szívesen ment volna kőmûvesnek, fafeldolgozónak, de a törvény nem engedi, hogy ilyen munkára fogyatékost alkalmazzanak. ,,Pedig kipróbáltam, feketén, s bírtam is, de aztán munkakönyvvel nem vettek fel. Hiába mondtam a mesternek, jobban dolgozom, mint az, aki egész nap iszik, nem maradhattam.? A szakiskolában nehéz volt, osztálytársai mind lányok voltak, mankói miatt csúfolták, lenézték, nem tudott beilleszkedni. Egyetlen lány vette emberszámba, aki szintén gyerekotthonban nőtt fel, és aki beszédhibás volt. Valahogy elvégezte a sulit, szabni, varrni tud, most munkahely és lakás kellene neki.
Kézdivásárhelyen az ünnepi előkészületekben segédkezik, képeslapokat készít, ajándékokat varr, kitölti napjait. Ismerkedik új környezetével, az itt élőkkel. A sürgősségi központban ő az első, így társai még nincsenek. Barátai Sepsiszentgyörgyön és Kolozsváron maradtak. Kézdin az is akadályozza az ismerkedésben, hogy nem tud magyarul. ,,Próbálkozom a nyelvtanulással, de elég nehezen megy. Pár szót már értek, talán idővel többet is sikerül megtanulnom.? ,,Nekem nem kell pénz, nem kell ajándék, én csak azt szeretném, ha tisztelnének. Egyébre nincs szükségem? - mondja, amikor a karácsonyra terelődik a szó. Szép lassan kibontakozik, sokkal inkább vágyik jó emberi kapcsolatokra, barátokra, mint anyagi javakra.
Zoli igyekszik jól érezni magát a bőrében, odafigyelni környezetére, a többi majd csak lesz valahogy. ,,Ha lenne lehetőségem, szeretnék az embereken segíteni, tudom, mit jelent ez, hisz megtapasztalhattam. Egy barátommal gyûjtöttünk Kolozsváron, és elvittük a szegényeknek. Szerettem ezt, szívesen vállalnék önkéntes munkát is? - meséli, és őszintének tûnik. 21. életévét töltötte be decemberben, és többet megélt, mint sok idős ember. Életszeretete, optimizmusa, jó szándékkal teli segítőkészsége irigylésre méltó.
Lesz-e hely számára a társadalomban? Talál-e munkát, lakást? - mindez egyelőre kérdés. Rövid ismeretségünk színes történetei, vallomásai azt mutatják, nem hagyja magát, nem kell őt az elkallódástól félteni. Ehhez azonban külső segítségre is szüksége lesz.
*
Kisebb csodát sikerült Kézdivásárhelyen megvalósítani - vonhatjuk le a következtetést annak tudatában, hogy a rövid bepillantás csak felszínes lehet, bizonyára gondok, bajok egész sora tornyosul a háttérben. A külföldi támogatók adományai, a pályázati pénzek nagyon sok mindenre elegendőek voltak, ám még mindig nagyon sok minden hiányzik. Egyik házban a gáz bevezetése késlekedik, máshol nincs víz, a nevelő saját autóján szállítja a napi adagot. Ezek azonban szinte apróságnak tûnhetnek, főleg ha felvillannak a 90-es évek elején egész világot megdöbbentő képsorok a romániai árvaházakról, fogyatékosmenhelyekről. Ahhoz képest hatalmas a változás, és egy bizonyos: külső és belső segítséggel sikerült emberibb, méltóbb létet teremteni azok számára, akiket a sors többszörösen sújtott.
Farkas Réka