
Hetvenöt éve született Borbáth Károly
A tragikusan hamar és kétséges körülmények között elhunyt, szótlan, nehezen megnyíló, sorsáról még családtagjainak sem sokat eláruló tanár úr portréját testvérbátyja, Borbáth Lajos visszaemlékezései alapján próbáljuk megrajzolni úgy, hogy az ismerősen hasson a hetvenöt éve született gondolkodót személyesen ismerők, és példaképpen a mai nemzedék számára.
Áldott, boldog, felhőtlen gyermekkor. Az a korszak, amikor a babából már ember kezd válni, amikor ártatlanságunk utolsó foszlányait is elveszítjük, amikor a személyiség első jelei megmutatkoznak, amikor nemcsak szemünkkel, hanem eszünkkel is rácsodálkozunk a világra. Ki hinné el, hogy a fényképeken írásai fölé könyökölő, szigorúnak tetsző szemüveges bácsi valamikor hozzánk hasonlóan gyermek is volt? Pedig volt. De nem akármilyen - él a fáma a családi hagyományban -: okos és csintalan.
Állítólag csak úgy lehetett a családi gazdaság iránt egyáltalán nem érdeklődő suhancot az istállóhoz hátracsalni, ha pennahegy látványát ígérték a frissen született borjú helyett. Mikor szaladt, hogy megnézze a csodát, a ,,cselszövők? kedélyesen nevettek rajta. Milyen jó tréfa! És az is volt, ismerjük el, de milyen ritka, ha egy kisboci simogatása helyett a tanulást segítő eszköz látványa vonz, tesz szélsebessé egy ifjút. S bár az eset jól példázza tudásszomját, mégsem kellett attól félteni, hogy a fiatalember időnap előtt besavanyodik, ahogy mondani szokták, ,,puskapor? volt benne bőven.
A vargyasi elemi osztályok elvégzése után a székelykeresztúri középiskola, majd a kolozsvári történelem-filozófia szak egyetemi évei következtek. A nagy hír, miszerint Bukarestbe rendelték, Brassóban érte, ahol kötelező sorkatonaságát töltötte. Hogy a kaszárnyából kihozzák, egy tisztté lett ismerős közbenjárására volt szükség, de elég zökkenőmentesen szabadult meg az egyetemisták számára a nyári hónapokban kötelező mundértól. Ösztöndíjjal Leningrádba megy tanulni - hangzott a székely fiút boldoggá tevő szigorú utasítás. Nemigen számított már sem a viseltes ruha, sem az, hogy útközben, Felsőrákos és Vargyas között, Tőkésen lemállt a cipője, s az sem, hogy emiatt mezítláb kellett a hazai portáig vonulnia.
A nagy Szovjetunióban meglelte helyét, tanult, s ha tehette, utazott. Egy vakációban elfogadta valahonnan a tundráról származó kollégájának a meghívását, s a hazai tájaktól több ezer kilométerre hadifogságban rekedt, majd kényszerûségből megtelepedett magyarra lelt. Jelenléte örömöt szült, az öreg, ki évtizedek óta nem beszélt anyanyelvén, mintha újból megfiatalodott volna. Nem akart oroszul beszélni, hogy a többiek is értsék, csak magyarul, hogy tudja: most nem álmodik. A vakáció letelt, a képzés ideje lejárt, de e találkozás élménye mindig megmaradt benne. Talán ennek is köszönhető, hogy a posztgraduális képzés után a jutalomként kapott - évfolyamának harmadik legjobbja volt - egy hónapos ingyenes utazás alatt Galíciába, 1915-ben a csatában elhunyt nagyapja, Pál Miklós sírjához látogatott, majd átszelve a fél világot, fel egészen a kínai nagy falig. Talán abban reménykedett, hogy talál még a tundrai öreghez hasonlót, vagy jártában-keltében ősmagyarokra lel?
Hazatérte után több egyetemre is hívták lektornak, Kolozsvárt választotta. Tíz évig oktatott. Az elvtársak az elején el-elnézték, hogy nem feltétlenül a hivatalos tankönyvek szelleme szerint tartja előadásait, de egy idő után betelt a pohár, s mennie kellett. A kényszerû változást nem nagyon bánta, úgy érezte, hogy a nagyenyedi Bethlen Könyvtár igazgatójaként küldetést tölthet be. A nagy múltú könyvtár rendezetlen volt, leltárnak nyoma sem, ráadásul többször is kegyetlenül kirabolták, vagy éppenséggel elégették a haszontalannak vélt, több száz éves iratokat. Munkáját itt sem értékelték igazán, elvégre a magyar múlt egyik kincsestárának, szellemi fellegvárának feltárása, megőrzése akár ellenséges tevékenységnek is minősülhet. Egy csombordi borászmester barátjának, Fehér Jánosnak a fülébe jutott, hogy Borbáthot el akarják mozdítani helyéről. Először a megyei propagandatitkárhoz állított be, majd miután az ötölt-hatolt, de választ nem adott, magához az első titkárhoz kopogott be. Az ajtók hamar megnyíltak előtte - hja, a jó borral való folytonos ellátásnak akkor is megvoltak a maga hozadékai -, s a megye ura nem várt megértést tanúsított, s azt javasolta, hogy bármilyen más munkahelyet is ajánljanak, ne fogadja el. A tanár úr, az igazgató úr nem élt a felajánlott lehetőséggel, s Torockószentgyörgyre ment tanítani. Ha ismerősei, tisztelői kérdezték, miért vállalta a számûzetést, némileg dacosan csak annyit válaszolt: ,,Ha az államnak nem szégyen doktorait elemi iskolába küldeni, akkor nekem sem szégyen!?
Bár azt mondják, Torockószentgyörgyön is élvezetet talált a munkában, s a helyhez is kötődni kezdett, Vargyas hívására mégis első szóra hazajött, s lelkesen vetette bele magát barátai, rokonai gyermekeinek oktatásába. Ezt is bûnként tartották számon, és így szaporodtak az ,,érdeklődők? látogatásai is. Hol az utcán kérdezősködtek, hogy mit csinál a tanár úr, hol némely kolléga mordult rá felsőbb vezényszóra, hol a rendőr sétálgatott naphosszat az utcájában. Barátai aggódni kezdtek érte, s néha felvetették, talán jobb volna magyarországi kitelepedésért folyamodnia. Ezeket a javaslatokat még burokban elutasította: ,,A süllyedő hajót a kapitány utoljára hagyja el!?, s dolgozott rendületlenül a falu monográfiájának megírásán. Megtörtént egyszer, hogy a ház rendezése közben kiborult egy fecnikkel teli doboz, a letépett újságszéleken, cigarettapapírosokon pedig apró betûvel írt feljegyzések, néha számokkal jelzett rövidítések... Fő mûvének, a Vargyas-monográfiának részletei sosem váltak egésszé?
1980. április 18-at írtak, amikor a tavaszi vakáció utolsó napjaiban Recsenyédre ment, hazatérte után este néhány szót váltott testvére feleségével, majd fát és szenet vitt szobájába, hogy tüzet rakjon. Másnap délelőtt az iskolába induló fiát kikísérő bátyja furcsállotta, hogy testvére még nem kelt fel, de költeni már nem volt, kit. A közelben levő orvosnőt még riasztották, de az be sem ment a szobába, a küszöbön megállt, s csak annyit mondott: szén-monoxid. Hogyan, szén-monoxid? - teszik fel kétkedve ma is a kérdést a Borbáth Károlyt ismerők. Hiszen a szén kopasz volt, még a papír sem égett el rendesen, a kéményt pedig rendőrség vizsgálta meg utólag.
A kérdések továbbra is megválaszolatlanok.
Közel tíz évnek kellett eltelnie, míg a felvállalt és elvégzett munkáért a falu kimutathatta tiszteletét és háláját: a vargyasi gyermekek ma az ő nevét viselő iskolában tanulnak betût s számvetést. Neve nem mécses, hanem fáklya, világít és melegít a tudás birodalmában.
Hecser László