Úgy tűnik, az oktatási miniszter szerint tizennégy éves kor fölött nincs szükség arra, hogy az osztály mint közösség dolgait megbeszéljék, a diákok tanácsot, eligazítást kérjenek és kapjanak az őket érdeklő kérdésekben, kirándulást, tábort szervezzenek, pályázatot írjanak, egyáltalán bármit is megbeszéljenek azzal a tanárral, akinek négy évig pótszülőként kellene odafigyelnie a kamaszból tinédzserré, nagykorúvá váló tanulókra. A szaktárca szerint ezek nem olyan fontos dolgok, mint a matematika, fizika, történelem, gazdaságtan (és így tovább), pedig tudnia kellene, hogy éppen ezek az órák lennének hivatottak többek között arra is, hogy a tanórán szerzett ismeretek segítségével együtt elemezzék az elmélet és gyakorlat közötti különbségeket, például azt, hogy jutott el a világ az értékek válságáig, saját környezete visszafordíthatatlan lerombolásáig, szennyezéséig, a jelen gazdasági ellehetetlenülésig. Sorolhatnánk, mi mindenre jó az osztályfőnöki óra, de erre nincs szükség, mert annyira nyilvánvaló, mindenki tudja, egyedül az oktatási tárca vezetője nem, aki megfosztja a 14—18 éveseket attól, hogy az iskolában, ahol napi hat-hét, olykor nyolc órát töltenek, legyen egy olyan mentoruk, akitől nem csak tanulni lehet, de aki meghallgatja őket, egyenként és közösségként is figyel igényeikre, segíti megvalósítani elképzeléseiket, és ha a helyzet úgy kívánja, kiáll mellettük tanárkollégáival, netán az iskola vezetőségével szemben is. Az egyetlen tollvonással elvett osztályfőnöki órákat meg lehet/meg kell tartani órarenden kívül, kérdés ellenben, tanárnak, diáknak van-e kedve egy fárasztó nap után pluszórát tölteni az iskolában.