Történelmünk: Legenda és valóság a hun-székely eredetkérdésben

2006. január 19., csütörtök, Archívum 2003–2007

Talán sehol az egész magyar nyelvterületen nem él olyan élénken a köztudatban a hun eredet fogalma, mint a Székelyföldön. A székelyek nagy része ma is Attila nagykirálytól és Csaba vezértől származtatja magát, és nem véletlenül, hisz e legendás eredettutad az ősi krónikákra támaszkodik.
A székelyek eredetéről és mai szálláshelyükre való letelepedéséről a történészek sokat vitatkoztak az elmúlt százötven évben. Ez a kérdés, habár nagyon gazdag szakirodalommal rendelkezik, a különböző eltérő vélemények miatt a mai napig nyitott maradt. Ennek oka, hogy a székelyekre vonatkozó írott forrásaink nagyon hiányosak, és aránylag későn, a XVI. század második felében keletkeztek.
A székelyek eredetéről két ősi krónika tesz említést, az egyik az Anonymus krónikája, a másik pedig az ún. Hun Krónika. Anonymus a székelyekről a következőket mondja: ,,Néhány napra rá Árpád vezér és nemesei közös elhatározással sereget küldtek Mén-Marót bihari vezér ellen. Ennek a hadseregnek Ösbő meg Velek lettek a kapitányai és vezetői. Ezek a szigetről nekiindulva a homokon keresztüllovagoltak, majd a Bőd-révnél áthajóztak a Tisza folyón. Innen továbblovagolva a Kórógy vize mellett ütöttek tábort. Ott a székelyek, akik előbb Attila király népe voltak, Ösbőnek hírét hallva, békés szándékkal elébe jöttek, s önként kezesül adták fiaikat különféle ajándékokkal. Sőt, Ösbő serege előtt első hadrendként indultak Mén-Marót ellen harcba. A székelyek fiait azonnal elküldték Árpád vezérnek, s ők maguk elöljáróban a székelyekkel Mén-Marót ellen lovagoltak...? Anonymus krónikáját, mivel az sokkal későbben íródott, egyes történészek ,,romantikus gesztának? tartják, és hiteles forrásértékét megkérdőjelezik. A Hun Krónika viszont, amely a magyar őskrónika első részét képezi, részletesen leírja a hun birodalom összeomlását és a 3000 hun harcos visszavonulását a ,,Csigla mezejére?, akik később székelyeknek nevezték magukat. Itt megjegyzendő, hogy sem a Magyar Krónika, sem pedig a Hun Krónika nem maradt meg eredetiben, ezért nem lehet eldönteni, hogy a székelyekre vonatkozó adatok a hagyományra támaszkodnak, vagy pedig a szerző fantáziájának szüleményei.
A székelyek hun eredetéről Kézai Simon is említést tesz. A XI. századi krónika, valamint a belőle egymástól függetlenûl merítő Ano­nymus és a kései krónikák mind azt vallják a székelyekről, hogy a Kárpát-medencébe érkező magyarság már itt találta őket mint Attila népének, vagyis a hunoknak fennmaradt töredékét. A középkor folyamán a székelyeket mint a magyarságtól különböző, de vele rokon, önálló etnikumot (natio Siculica) emlegetik, s hogy valóban valamely, a magyarsághoz csatlakozott, törökös nomád lovas vezető réteggel rendelkező törzset kell látnunk bennük, azt az oguz-törökök nemzetségi szervezetének megfelelő katonai és társadalmi beosztásuk - hat tisztségviselő nemzetség s ezeken belül négy-négy ág -, továbbá könnyûlovas harcmodoruk, melyet a krónikák tanúsága szerint még akkor is megőriztek, mikor a magyar hadsereg nagy része már a nyugati, nehézlovas hadviselésre tért át, valóban ezt látszik igazolni.
A Székelyföld népvándorlás korára vonatkozó írott források hiányában a régészeti kutatások eredményeire kell támaszkodnunk. Ezek alapján a következőket mondhatjuk el:
Délkelet-Erdély, a mai Székelyföld területe, amelyet a Kárpát-kanyar övez, a római Dácia szerves részét képezte, és Traianus császár idejében hódították meg. Az itt található hegyszorosokat - a tusnádi, az ojtozi és a bodzai szorost - a provincia keleti limesvonalán katonai táborokkal (castrum), valamint őrtornyokkal (burgus) erősítették meg. Az elmúlt évtizedekben a Székely Nemzeti Múzeum álltal a komollói, nagyborosnyói, oltszemi és berecki római táborokban végzett régészeti ásatások nyomán megállapítható, hogy ezt a területet a római hadsereg és adminisztáció Gallienus (254-268) császár idejében adta fel, amikor már a Római Birodalom keleti határait a kárpok, valamint más, különböző vándor népek, köztük a gótok élénken támadták.
Az Olt és a Feketeügy vidékére, amelyet a római hadsereg elhagyott, betörtek és letelepedtek a gótok, akik szövetségben voltak a kárpokkal. Kárp eredetû régészeti leletet ezen a vidéken nem ismerünk, gót emléket viszont annál többet. Gót településeket tártak fel Sepsiszentgyörgyön, Kilyénben, Oltszemen, Árkoson, Gidófalván és Köpecen, az Olt völgyében, a Feketeügy mentén pedig Komollón, Rétyen, Csernátonban, Torján és újabban Albisban is.
A gótok megtelepedését ezen a vidéken a Kr. u. III. század második felében nemcsak a felégetett római táborokban talált Arab Fülöp (244-249) pénze bizonyítja, hanem egy 1960-ban Csernáton határában talált éremlelet is. Utóbbi kb. 60-80 darab, Kr. u. a III-IV. századból származó éremleletből egy Gallienus császár, három II. Constantinus császár (323-361), egy pedig Constantinus Gallus császár (351-354) korából való, a csernátoni Haszmann Pál múzeum gyûjteményébe került.
A sepsiszentgyörgyi, kilyéni és rétyi gót telepek anyagában egy-egy II. Constantius császár korabeli ezüstérem került elő. Ugyancsak e császár korából valók az Oltszemen, Dálnokban és Ko­vász­nán előkerült pénzek is. Tamásfalván a feltárt négy bronzéremből egy I. Constans (333-350) idejéből való. Sepsiszentgyörgyön, a város határában, a Debren-patak völgyében két Maximianus Her­culeus (286-305) korabeli bronzérmet találtak.
Más gót településeken és elrejtett kincsekben, mint a sepsiszent­györgy-eprestetői település és a tekerőpataki kincs is, találtak több III. századi császár korabeli érmet. Ezek a leletek azt bizonyítják, hogy a Székelyföldön a római pénzek forgalma megszakad a III. század közepén, és csak a IV. század első felében folytatódik, amikor normalizálódik a viszony a Római Birodalom és a gótok közt, és újraindul a kereskedelem.
Az elmondottak alapján megállapíthatjuk, hogy Erdély és közelebbről a Székelyföld történetében ez a kor nem számítható késő római kornak, mivel a terület a gótok fennhatósága alá tartozott, akik egy jellegzetes anyagi kultúrával rendelkeztek, amely a rájuk jellemző sajátosságokon kívül a velük kapcsolatban levő kárpoktól és a rómaiaktól is átvettek bizonyos elemeket. Ilyenek a sepsiszentgyörgyi gót településen előkerült, kézzel készített, négy gombfüllel ellátott edények, amelyeknek pontos analógiáját a ma­ros­szent­annai nagy gót temetőből is­merjük. A Rétyen feltárt, a fenék mentén hornyolással díszített csészék, valamint egy füles csésze és egy Sepsiszentgyörgyön talált amfora a gótok kapcsolatait bizonyítja a kárpokkal. A füles csésze Havasalföldön is előfordul a korabeli településeken és a IV. századi span?ovi temető anyagában. A római hatást bizonyítják a nagyméretû, egyenes szájú, a vállon hullámvonalakkal díszített (Krau­sengefässe típusú), Kézdi­szent­léleken előkerült edények. A többi, gót településeken feltárt kerámia ezen a vidéken a rájuk jellemző jeleket hordozza. A Sepsiszentgyörgyön feltárt hamvasztásos sír melléklete a gótok korai letelepedését bizonyítja az Olt völgyében, a Csernátonban előkerült csontvázas, melléklettel ellátott sír viszont már egy későbbi korszakra utal.
Az Olt-völgyi gót településeken és a tekerőpataki kincsben talált ékszerek, harang alakú csontfésûk, félkörös, leveles fibulák megegyeznek a marosszentannai gót temető anyagával. Sepsiszentgyörgyön az Eprestetőn és Kilyénben ékszeröntő minta és egy vasolvasztó kemence is előkerült, amely azt bizonyítja, hogy a gótok fémmûvességgel is foglalkoztak.
Az Olt völgyében feltárt régészeti leletek alapján megállapíthatjuk, hogy a gótok a harmadik század második felében birtokukba vették az Olt és a Feketeügy vidékét. Azt, hogy a kárpoknak milyen szerepük volt ebben a hódításban, nem sikerült tisztázni, mivel kárp régészeti leletet nem ismerünk. Egy másfél százados uralom után a hun betörés nyomására a gótok kénytelenek voltak elhagyni az Olt völgyét. Amint azt a tekerőpataki kincsben talált három, Gratianus (367-387) császár korabeli aranypénz bizonyítja, a gótok a IV. század végén mentek el erről a vidékről. Egyes gót elemek IV. századi továbbélését bizonyítja egy II. Valentiniánus császár (372-392) korabeli bronzérem, amely egy IV. századi gót településen került elő Torján.
A hunok az Olt völgyének megszállásával kerülnek először Erdélybe. Az egyik hun uraság nyári szállása Brassó környékén lehetett, a Brassó területén talált s a hun vezérek viseletére jellemző arany ,,csizmacsat? legalábbis erre utal. Ezt az eseményt egy Brassó környékén talált, Thesszalonikiben vert, II. Theodosius korabeli arany­solidus 430 körülre keltezi.
Miután a gótok elhagyták az Olt völgyét, a hunok feltehetően nem telepedtek le huzamosabb időre ezen a vidéken, csak ellenőrzésük alatt tartották. Nem kizárt, hogy ezt az ellenőrzést a gepidákra bízták, akik szövetségeseik voltak. Egyes kutatók azon a véleményen vannak, hogy a háromszéki és a csíki medencékbe a gepidák nem törtek be. Mások szerint a gepidák a Feketeügy vidékére is kiterjesztették hatalmukat. E kérdés tisztázásában nagy szerepet játszottak a Feketeügy völgyében, Kézdiszentke­reszten végzett régészeti ásatások eredményei.
Kézdiszentkereszt határában, a Kőhát nevû dûlőben egy V-IX. századi, több lakószintes település került elő. Három putriban jellegzetesen gót tárgyakat találtak, keresztmotívummal díszített cserépedényeket, leveles fibulákat, faragott csontfésûket stb.
Az Olt völgyében feltárt IV-V. századi településeken talált régészeti leletek alapján elmondhatjuk, hogy a germán népek, a gótok és a gepidák tömegesen megtelepedtek ezen a vidéken. A gótok korai megtelepedését a sepsiszentgyörgyi hamvasztásos sír bizonyítja, a tekerőpataki kincs anyaga pedig azt a kort jelzi, amikor a gótok elhagyják ezt a vidéket.
A gepidák jelenlétét a kézdi­szent­kereszti ásatások anyaga bizonyítja. A VI. század közepén Kézdiszentkereszten a keleti szlávok, az antok telepednek le, akiket az avarok hoznak erre a vidékre. A település utolsó lakószintje az előkerült leletanyag alapján azt bizonyítja, hogy a IX. században ez a vidék a bolgárok fennhatósága alá kerül. Ugyancsak a bolgár fennhatóságot bizonyítja egy Cserná­tonban előkerült IX. századi település anyaga.
A honfoglaló magyarok a Székelyföldön feltehetően egy szláv alapnépességet találnak. A mai Kovászna és Hargita megye területén jelentős számban kerültek elő XI-XII. századi, magyar népességre utaló leletek. A háromszéki Árpád-kori emlékek közül a legnagyobb érdeklődést a Zabolán és Petőfalván feltárt XII-XIII. századi temetők váltották ki. E sírok leletanyaga a Magyarország területéről ismert köznépi temetők leleteivel azonos. Háromszék és Barcaság benépesítése után, a XIII. század végétől, a XIV. század elejétől indul el egy újabb folyamat: a magyar népesség kiáramlása a Kárpátokon túli területekre. A moldvai magyar helységnevek nagy része személynév + falvak típusú, ugyanakkor hiányoznak az -i képzős és a törzsnévi eredetû helységnevek; ez nagyjából jelzi a kitelepülés kezdetét.
Székely Zsolt
Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Ön szerint indokolt a fizetős parkolás kiterjesztése Sepsiszentgyörgyön?









eredmények
szavazatok száma 914
szavazógép