Irodalom: A hasonmás

2006. január 21., szombat, Archívum 2003–2007

A Diák második elbeszélése
(részlet)
Ez a legkülönösebb történet, amit valaha is hallottam - fog bele kisvártatva a Diák. - Elso hallásra tán egyszeru, de amint sorra veszi az ember az eseményeket, az egymásba illeszkedo részeket, egyszer csak azon kapja rajta a nevezett részeket, hogy alig-alig illeszkednek egymáshoz? Fenyegetést érez: mint amikor a világmindenség végtelenségén borongunk: vajon hol van az a tér, amiben az a tér van, melyen éltünk napjai telnek?
Az asszony napokig himbálózott - vág bele hirtelen a közepébe a Diák. - Miért is állítanak akasztófát? - kérdeztem magamtól megannyiszor, hiszen megbír egy vastag ág is? Tán az erdélyi ember úgy érzi, hogy az akasztás meggyalázza az élo fát!
Mindig magam elott látom a hollófekete hajú, karcsú derekú asszonyt fönn a bitófán, ahonnan már csak fölfelé vezet út, föl a mennyekbe! Vagy le, a pokolba, ki a megmondhatója? Elottem van! - kapja fel a fejét a Diák, s úgy beszél, mintha csak láthatta volna. De látta is, hiszen akibe annyira beleivódott egy történet, mint itatósba a tinta, annak a történet kézzelfogható valósággá válik.
Mi, gyerekek féltünk az akasztott embertol, csak az út túlfeléig merészkedtünk, s mindig csak verofényben. Ha feltámadt a szél, s forgatni kezdte az emberi vitorlát, szétszaladtunk, rikoltással fojtva el föltámadó rettenetünket.
Nem tudom, mi kényszerített rá, hogy egyszer egyedül menjek el arra a helyre. A kukoricásból lestem a bitót, rajta az asszony mozdulatlan testét, mintha csak a törékeny szárak megvédelmezhettek volna a veszélytol, aminek fenyegetnie kellett valahonnét. Az úton túl az akasztófa, azon túl a dögkút ásított. S hogy feltámadt a szél, s megforgatta a testet, mely mintha napról napra egyre hosszabbra nyúlt volna, édes, émelyíto szagot hozott magával. Az elhullott állatok mély temetoje lélegzett, lomhán és borzadályosan.
Megszédültem? Vagy tán megmámorosodtam?? Annyi bizonyos, hogy hirtelen megváltozott minden. Rám szakadt, hogy egyedül vagyok, a szél zörgeti a kukoricát, s a neszezés mintha fal lett volna, ami mögé el lehetett bújni, vagy inkább: ami láthatatlanná tesz. A hollófekete hajú Izabella is valahogy más lett odafönn. Nem egyre jobban elnyúló, szürke kerítésdeszka volt, hanem élo asszony, kerek keblu, íves hátú. Kidugtam a fejem a szárak között, az út a faluig kihaltabb már nem is lehetett. Pedig a dombteton feltunhetett volna egy szekér, tolhatta volna maga elott talicskáját egy vándorköszörus vagy drótos tót. De senki, csak pilledt csend és mozdulatlanság.
Átfutottam az úton, kohajításnyira sem voltam már az akasztófától. A szél fölerosödött, szélesebben forgatta meg az asszony testét, fodrozta meg a szoknyáját. A dögkútból ömlött a halál szaga. Az émelyítoen édes buz tán elfojtotta azt, amit a test árasztott. Undorodnom kellett volna, ehelyett oda vonzott valami, mint vasat a mágnes.
A kifakult, kék szoknyát meg-megelevenítette a szél. Az arcba nem mertem belenézni. A lábfej annyira kifeszült, hogy szinte már visszahajolt a sarok felé. Temérdek érzés rohanhatott meg, s ido nem volt rá, hogy akár egyetleneggyel is tisztába kerüljek. Hiszen egyvalami, mely annyira elborított bennem mindent, mint a szörnyu dögkút szaga az egész vidéket, megtétette velem azokat a mozdulatokat, melyekre talán öntudatlanul vágytam. Odamentem a magasban függo test alá, és fölnéztem. A szél épp akkor forgatta meg a fakókék szoknya vitorláját, s én csak álltam ott fölszegett fejjel, a legrettenetesebb látványtól hasogató nyakkal és lélekkel. A sors vert vagy áldott meg vele.
A fekete Izabella ura, az ács, asztalos, koporsókészíto, kopjafafaragó a vak véletlennek köszönhette, hogy megúszta élve, amikor a falu végigzúdult az úton, s boszorkány!, boszorkány! sikolyokkal-hörgésekkel összecsapott a házuk körül. Késobb - nem akkor, amikor bekövetkeztek az elso csodák, szukölo félelemmel töltvén el a falut -, késobb sem tudtam megállapítani, hogy ki is kólintotta fobe Jánost, az ácsot, egy boronafával, ami oda volt támasztva a ház falának. Késobb, amikor jöttek a csodák, s a falu hitványa kedvébe akart járni az ácsnak, vagyis hát az emlékének, hiszen nem tudhatták, hogy él, a falu szukölo hitványa tehát azt híresztelte, hogy szántszándékkal csapták fobe, hiszen csak így menthették meg a pusztulástól. Hát még amikor János, az ács visszatért a faluba, s ott élt, magába és a házába zárkózva! Mint aki vár, mint aki várva készül valamire.
Annyi bizonyos, hogy amikor a falu hitványa kiragadta a házból - valójában a pincelyukból, ahová elbújt -, kitépte Izabellát abban a kékesszürke szoknyában, megszürkült lenvászon blúzban, amiben még egy hétig, sot, tovább ott lógott a bitón a dögkút mellett, a falu fölött, annyi bizonyos, hogy János akkor aléltan feküdt a kerítés mellett, valaki oda rugdosta-hengerítette. Ott feküdt békében, hiszen mindenki, a falu hitványa, s távolabb állva, száját tátva a falu színe-java a szép Izabella bunhodésére csorgatta a nyálát. Arra, amint végighajtják az úton, a vénasszonyok boglyakarókkal döfködnek feléje, s visításra nyílik fogatlan szájuk. Izabella némán botorkált a hajtói elott, vadászat volt az, vadászat, s az asszonyok, akik látták kálváriáját, önkéntelenül a hasukat, ágyékukat markolászták a ruhán át. Valaki szörnyen megbunhodött a falu minden asszonyának elkövetett s lányának még csak ízlelgetett bunéért.
Mire a hitványabbak vérszomja lecsillapodott, s a szájtátik pedig erot vettek szégyenükön, s odaóvakodtak az ács és bölcsofaragó házához, hogy hát hadd lám, mi van, mi lett Jánossal, az asztalos eltunt, mint a pásztora vesztett kutya. Persze, persze, gondolták a népek, mi mást is tehetett volna, mentette a borét, nem is jön az vissza, majd csak sohanapján, vagy tán visszajön, sze itt van háza, földje, jószága. És itt van, az utcai szobában lóg az óra, amit még a dédapja faragott, fából van annak minden csavarja, fogaskereke, mánusa, de még a súlyok is nehéz bükkfából készültek. Az ember már ilyen! Nem tudja elképzelni, hogy az élet ne ott folytatódjék, ahol valami rendkívüli - s ezt szó szerint kell venni: valóban a renden kívül eso eseményrol van szó - félbeszakította. A falu kérészéletu felindulásában megbüntet valakit, megöl, kivégez, darabokra tép szét, igen, így van: ám indulata hultével minden visszatér a régi kerékvágásba, a vérszomj kielégült, márpedig a szégyen kifejezésére, kivetésére az emberi lélekbol nincsenek szavak. Mindennek ott kell folytatódnia, ahol abbamaradt. Az állatnak reggel innia kell, a majorság meg kell kapja a magot, s a tyúkól hátát újra kell deszkázni, mert éjszakánként róka ólálkodik. Hogy igazságtevés volt-e vagy buntett, azt senki sem tudja már. Meg kellett történnie, és ezért meg is történt. Jönnek urak Besztercérol, ispán az uradalomból, és kérdezik, mi történt. Dejsze láthatják, ott lóg a bitón, a dögkútnál. Hogy ki hajtotta odáig, ki tette a napégette nyakra a kötelet, ki húzta fel, azt senki sem tudja. Nem is deríti ki semmiféle vizsgálat. A falu volt a tettes, a falu, mely immár évekig a szégyen és a buntudat mélységesen mély dögkútjában fog sínylodni.
Ha pedig semmi sem történt - márpedig a falu azt akarja, hogy a semmivel legyen egyenlo egy ember meghajszolása és elpusztítása; ejsze csak valami belso egyensúlyzavart kellett helyrebillenteni -, ha tehát tole, a falutól igazán élhetne békén az a János, akinek az Izabellája még egy hét után is ott forgott a szélben, s akkor már igazán nem lehetett tudni, hogy honnan szakadt a buz, a dögtemetobol, a mélybol, avagy az emlékezteto fáról, a magasból, akkor a falutól igazán visszatérhetett volna a házába János, az ács és bábufaragó.
János azonban eltunt, mint a kámfor, senki sem látta, hová ment, merre ment. Mivel aztán az éhes jószág bömbölt, a kerítést döfködte, pállottan kárált szomjában, a szomszédok enni-inni adtak a kecskének, marhának, majorságnak. A macska megtanult még jobban egerészni, a kutya pedig elszegodött egy másik portára, a falu hitványabbjához. De hát mit várjon az ember egy kutyától.
Ido múltával, anélkül hogy megegyeztek volna rajta, a falubeliek megosztoztak a jószágon, s esztendore felszántották és bevetették az ács és bútorfaragó nem túl nagy, nem túl kicsiny földjét. A házból eltünedezett asztal, lóca, ágy. A faragott faliórához sokáig senki sem mert hozzányúlni, mintha valami ördöngös szerkezet lett volna, mely kelepcébe ejti azt, aki hozzáér, mint patkánycsapda; vagy lángnyelv csap ki belole, ami igazán különös volna egy porszáraz, fából faragott dobozból, de miként sokan láttak már kapanyelet elsülni, okkal tartottak a fából, a lantorna mögül kicsapó emészto tuztol.
Az óra lejárt, senki sem merte feligazítani a súlyos bükkfa golyókat. Aztán egy szép nap eltunt a házból, a falu nagy megkönnyebbülésére.
Eltunt, hogy titokzatosan és hatalmasan jelenjék meg újra!
A falu cudar népének csak az ács eltunése után jutott eszébe afölött susmotolni, prézsmitálni, hogy Izabella hites felesége volt-e Jánosnak, vagy csak úgy balkézrol volt neki?!
Mielott elmondanám, miként lehetséges az a képtelen helyzet, miszerint egy kis faluban, Nagyidán eloforduljék, hogy nem tudják a népek, hogy az ács és ácsné házastársak-e, hadd szólok arról, ami, úgy látszik, olyan mélyen lakozik az emberben, mint testben az epe. A kíváncsiság akkor tüzel föl az emberekben, amikor az már kielégíthetetlen! Izabella már nem él, tán halott János is, immáron háborítatlanul kutathatja a borongós erdélyi kedély a választ arra a kérdésre, ami nem tartozik rá. A legvadabb találgatást sem zavarja meg a való. Szilajon indázhat fel a képzelet, kéjes bunökrol eshet szó cuppogások, sziszegések közepette. Az elbeszélo és a találgató, a jól értesült és a kétkedo testi-lelki gyönyöruségére, hiszen ot aztán igazán nem érdekli, hogy János, az ács feleséget vagy csak egy cédát tartotta-e házában.
Az igazságot nem lehetett tudni. János, az ács itt vett házat, Nagyidán, s amikor idehurcolkodott, Izabella már vele volt. Házuk, gyümölcsösük ott lapult a dombon álló kastély alatt, a hatalmas almáskert szomszédságában. A keskeny vágányú vaspálya választotta el tole, melyen naponta egyszer töfög végig a vonat, s ha a forgalmista épp ott gurul háromkereku hajtányával a kert alatti kanyarban, s meghallja a vonat közeledését, leemeli jármuvét a sínrol, szalutál a mozdony vezetojének, visszateszi a hajtányt, s folytatja útját Teke vagy az ellenkezo irányba, Szeretfalva felé.
Az ácsék Kolozsvárról jöttek, az Iriszteleprol. Senkinek sem jutott eszébe, hogy tán nem egyesültek isten és ember elott. Mindegy is az immár, csak hát megtörtént a jóvátehetetlen, nem mintha bárki is jóvá akart volna tenni bármit is. Néhányan úgy emlékeztek - amíg emlékezhettek! -, hogy szerették egymást.
?Hiába húzom-halasztom - emeli föl tekintetét a Diák a vastag, súrlott asztallapról, talán inkább egyenetlenül egymáshoz rótt, lapos gerendáról -, hiába kertelek, át kell egyszer esnem, mielott tovább kanyarítom a mesét, meg kell mondanom, miért halt szörnyu halált Izabella, miért ítélték ezzel iszonyú bánatra Jánost, az ácsot és fejfafaragót.
Ennek a földnek, amelyet egységként szívesen hívunk Erdélynek, számtalan belso, külön-külön Erdélye van - bölcselkedik a Diák, s kezét orrára teszi, mint régi betufaragó-mesterektol látta. - De a száznál is több Erdély az egyetlen Erdélyben egyvalamiben azonos: néha ölni kell! Izabella került az útjába - és János, az ács - annak a gyulöletömlésnek, mely úgy szakad alá, mint a Lápos a Gutin szikláiról, vagy a Meleg-Szamos a Gyalui-havasokból, vagy ahogyan a Sebes rohan eszelosen lefelé a Szebeni-havasokból Gyulafehérvárnak. Ha tehát nem kutatjuk, barátaim, miért kellett meghalnia Izabellának, miért kellett elbujdosnia Jánosnak, az ácsnak, akkor értjük meg a sorsukat igazán? Valahol, mélyen a lélekben feloldhatatlanul gyul a keseruség, kocsonyává ugrik össze, megkövesedik. Mert nem fordul jóra igazán, mi az, hogy igazán?!, egy kicsit sem semmi! Nagyapák élik le életüket, s adják tovább fiuknak, azok az unokáknak azt, hogy - nem lehetséges! És akkor a fancsali mosollyal vagy összeszorított szájjal viselt sikertelenséget kiokádja az ember, akkor tud ott maradni! Helyt! Erdélyben! Ha nem adja ki magából, akkor elvándorol vagy belepusztul. Hogy embert öl? Hogy életet olt ki? Ezen nincs érkezése gondolkodni. Utána pedig már nincs mit tenni. A halottat nem lehet feltámasztani. Van feltámadás, hogyne volna, de hol van az még! És a gyalázattal átitatott vérszag, a szégyen és a bujkálás eltart. Néha egy fél évszázadot. (?)
Kolozsvári Papp László
Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Ön szerint indokolt a fizetős parkolás kiterjesztése Sepsiszentgyörgyön?









eredmények
szavazatok száma 914
szavazógép
2006-01-21: Archívum 2003–2007 - :

Elhalálozás