
Újabb tömeges elbocsátás lesz ebben és ebben a gyárban - olvashatjuk gyakran, csaknem rendszeresen a hírt. S bizony átfutunk rajta, legfennebb egy-egy barát, ismerős, netán rokon, hozzátartozó esete jut eszünkbe, aki - több tízezer sorstársával együtt - nem is olyan régen egyik napról a másikra került az utcára. Sajnáljuk is az átmenet, a gyermekcipőben járó kapitalizmus, az új világ számkivetettjeit, s néha az is felötlik, hogy hasonló sorsra juthatunk. Aztán a ,,felgyorsult világ? forgatagában még az is kikoppan a fejünkből, hogy ilyen sorsra jutott régi barátunkat felhívjuk telefonon?
A közvélemény megtanulta már az ilyen kifejezéseket, hogy munkaerőpiac, humán erőforrás, csőd vagy éppen tömeges leépítés, s mintha eme általánosító, szenvtelen fogalmak mögül eltûnt volna a leglényegesebb elem: az egyén. Az érző, törekvő, tudatos ember. Akit akaratán kívüli és fölüli erők könyörtelenül kényszerítenek arra, hogy feladja addigi törekvései javát, s hirtelen légüres térbe kerül. Ahol a maga, a családja puszta megélhetése sem biztosított.
Bevallom, a többször megismétlődő történések tudósítójaként sokszor átléptem a külső szemlélő szerepén. Mégsem sikerült igazán belépnem a sorsfordító pillanatok hiteles belső emberi terébe. Pedig a számok és tények mögött számtalanszor felvillant egy-egy ismerős arc vagy éppen idegen tekintet, amelyből a kétségbeesett bizonytalanság sugárzott. Az őszinte, már-már leplezetlen megnyilatkozásra, a lelki dimenziók felmutatására azonban nem kaptam esélyt. S ez bizony nem véletlen. Hiszen korántsem a hollywoodi sztárok mintájára kreált magánéleti szenzációk világáról van szó. Márpedig mindennapi nyilvánosságunk nehezen viseli el a valódi sorsok őszinteségét.
A ,,Jájá?, amelynek így magyarosított neve a mai középkorosztálynak mindennapi szókincsébe tartozik, s így a sepsiszentgyörgyi villanymotorgyár megnevezését a továbbiakban aligha kell idézőjelezni, nos, a Jájá megroppanása, majd máig tartó, különböző szakaszokat és intenzitásokat megélő agóniája ismét, talán még húsbavágóbban, mint eddig, előtérbe helyezte ezt a megközelítést. A keresés-kutatás mégiscsak a múlt héten járt sikerrel. De amit igazán akarunk, annak előbb-utóbb teret nyitnak a tőlünk független erők.
Jánó Edit egykori jájás vallomása azonban túlnő az egyéni sors kiteregetésén. Hitelességét leleplező, már-már önmarcangoló őszintesége adja, megállapításai az általánosság ismérveit hordozzák, értelmezései húsba vágóak. Pedig nem sorolja magát a jájás áldozatok legelesettebbjei közé. (Beszélgetésünk után mondta is, hogy talán sok sorstársa kétkedve fogadja majd a nyilvánosság előtt is megjelenő ,,panaszait?.) Mégis, vagy talán épp ezért, vallomása korkép, s bár nem leplez le senkit és semmit, nem világít rá a gyár összeomlásának közvetlen okaira, a leglényegesebb dologról beszél: sorsáról, sorsunkról egy értékét és értelmét kereső világban.
Az utolsó öt között
- Mit érezhetsz 27 év és három hónap kemény munka után?
- 1978. július 10-től dolgoztam a Jájában, a középiskola elvégzése után rögtön oda kaptunk kihelyezést. A Puskás Tivadar Szakközépiskolában érettségiztem elektronika szakon, egy nagyon jó osztályban és nagyon jó eredménnyel. Családi helyzetemnél fogva nem tudtam egyetemre menni, elég szomorú dolog volt, de hogy se édesanyám, se édesapám ne kelljen tartson, elmentem dolgozni. Az ember fölött mintha egy átok úszna, ezen is sírtam, hogy mi van, most az én gyermekeimmel megismétlődik minden?
Három váltásban dolgoztunk a tekercselőmûhelyben. Úgy tanítottak, hogy jól, ügyesen, becsületesen dolgozzál, s akkor azzal megváltjuk a világot. Meg a csodát, másfél év alatt lebénult mindkét kezem, elég nehéz munka volt. Egy nagyon rendes mesterem, aki időközben elment külföldre, a minőségi ellenőrző osztályra vitt át, hogy segítsen. Gyorsan profilt kellett váltani, a csapott mûanyagbakelit-tekercselő mûhelyben két hetet kaptam, hogy megtanuljam a szakmát, és a minőségi ellenőr osztályon dolgozhassam. Itt három váltásban majdnem tizenegy évet dolgoztam, onnan mentem aztán szülési szabadságra első fiammal ?85-ben. Utána is a szerelde hasonló osztályán maradtam, egészen a forradalom utánig, amikor kezdődtek a leépítések. Akkor szüntették meg ott a második váltást, s én nyolc éven keresztül második váltásba jártam, hogy magunk nevelhessük a gyermekeket. Később csak visszatettek a mûanyag bakelitbe, onnan kerültem fel a titkárságra, a mostani vezérigazgatóhoz, aki akkor minőségi igazgató volt. Öt évet voltam titkárnője, majd ?97-ben az eladási osztályra helyeztek át. Tavaly május 27-én kaptam papírt, de egészségügyi okok miatt október 7-én bontottam fel a munkaszerződésemet. A hatszázas hullámmal, az utolsó nap, az utolsó öt között kaptam meg a papírt?
Kenyérharc
- A hetvenes években nem volt lealacsonyító dolog a Jájába menni dolgozni. Egyáltalán nem. Sőt, nagyon jó volt, úgy szoktuk meg, hogy az a második otthonunk. Istenigazából jól éreztük magunkat. Nagyon-nagyon jó, dolgos közösség volt, pontos munkát végző, öntudatos emberek. Ezt láttad, ezt tanultad. Például az IMASA-hoz viszonyítva, ahol láttuk, hogy késnek az emberek, hamarabb eljönnek - nem mondom, mindenhol van kivétel -, de egy nagyon jó közösség volt. És pontosan ezt a szellemet és ezt a generációt rongálta meg annyira az, ami történt. Ahogy ez a közösség a forradalom után az elbocsátásoktól kezdve tönkrement. A szép barátságokból, a családi hangulatból nagyon-nagyon kegyetlen kenyérharc lett. Ahogy az emberek egymás ellen fordultak, a végén már minden kettő figyelte egymást. Az a borzasztó dolog, amit nagyon rosszul lehet megélni, hogy az áskálódás, az árulkodás, a nyalás, a ki ahogy tud, úgy él meg szellem uralkodik el fölöttünk. S ha ezt nem tudtad csinálni, nem voltál oda való ember. Nem lehetett véleményed, főleg az utolsó öt év rettenetes nagy stresszhelyzetben telt el. Ez tette, hogy az emberek egészsége annyira tönkrement, a számtalan öngyilkosság, hirtelen halálok? Most is az egyik nap hallom a postán, ahol kivettem a munkanélkülipénzt (a kétmillió-háromszázezer lejt - szerk. megj.), hogy hányan haltak meg még, akikről nem is hallottam. Érdekes módon negyven-ötven közötti emberek úgy mentek el, hogy a betegség a kitevések után rögtön megjelent, de már utolsó stádiumban volt. Nagyon ijesztő?
Összeroncsolták
- Én sokat gondolkodom, ugye, találkozunk a kollégákkal, kolléganőkkel, hiszen - bár nincs szervezett találkozási lehetőség - ha bemész az orvosi rendelőbe, a családorvoshoz, a jájások jönnek, mert ugye ők tartoznak oda, az utcán, a munkaügynél régi kollégákkal találkozol? Elég sokan vagyunk, szinte lehetetlen, ha kimész a központig, egy-kettővel ne találkoznál. S ha valamilyen munkahelyre vizsgázni kell, egy helyre negyven jámés jelentkezik, és kettő-három máshonnan. Ezek azok az emberek, akik keresik a munkát, mert igazán akarnak dolgozni. Elbeszélgetve velük, mindenki másképp élte meg, sok mindentől függ, de azt látom, hogy tulajdonképpen a sok rossz, amit megéltek és élnek most is nagyon sokan mindennap, az az utolsó öt év tragédiájának következménye. Bátran annak tudom nevezni, hogy életünk legnagyobb tragédiája. Öt év, amikor teljesen összeroncsolták a lelkedet, az idegrendszeredet, az egyéniségedet. Olyan stresszhelyzetben dolgoztunk és dolgoznak, akik még ott vannak, hogy kibírhatatlan, elviselhetetlen. Egészségileg, lelkileg is annyira megrongálta az embereket, hogy abból következett minden. Az, hogy akik papírt kaptak, hogyan reagálták le, az is változó, de ugye nem volt ritka az öngyilkosság, vagy ahogy mondtam, a sok hirtelen támadt betegség. Amikor fel kellett számolnia a mûhelyét, vagy el kellett hagynia a megszokott munkahelyét, elrobbant a szíve, agyvérzést kapott?
Miért maradtunk?
- Annak semmilyen akadálya nem volt, hogy a folyamatos leépülés időszakában elmenjenek az emberek. Hát senki nem akadályozta meg az elmenőket. Sőt, örültek, ha elment. Hogy miért maradtunk?
Elsősorban a mi generációnk úgy volt nevelve, hogy fiam, becsüld meg a munkahelyedet. Ez a mentalitás nagyon sok emberben uralkodik. Ezenkívül, mert soha nem kerestünk annyit, hogy legyen kellő anyagi hátterünk, kevesen tudtak privatizálni, vállalkozni. Az IAME soha nem volt egy aranybánya, sőt, még a tisztes megélhetést sem mindig biztosította. S talán itt volt az embereknek, a közösségnek a legnagyobb hibája, amit én nem igazán tudtam elfogadni soha: ez a megalkuvó IAME-szellem uralkodott el. Igen, megalkuvó emberek voltunk. Nem úgy ment nálunk, mint az IMASA-nál vagy Brassóban a nagyvállalatoknál, hogy kitesszük a lábunkat az útra, elzárjuk az utat, szervezünk egy nagy sztrájkot, a lábunkat megvetjük, hogy mi nagyobb fizetést akarunk. Mindig kisebb volt a fizetésünk, mint másnak. Én arra mindig felmérgelődtem, amikor mondták: jaj, örvendjünk, hogy ennyit is kapunk. Az emberek nagy többsége azt hitte, hogyha megalkuszunk kevesebb fizetéssel, akkor nem lesz elbocsátás. Persze, hogy soha nem így történt, de még az utolsó percig is egy része azt hitte: jobb hallgatni, tûrni. Féltek az emberek valamitől, amit én soha nem tudtam megérteni.
Nem volt tehát anyagi háttér, de azért nagyon sokan léptek. Az igazi jó szakemberek, felsőfokú végzettséggel rendelkezők vagy vállalkozó szellemû fiatalok, amikor látták, hogy gond van, léptek. Maradtak azok, akik vagy úgy érezték, hogy nem képesek semmit csinálni maguktól, vagy mert tartja alatta a széket valakinek a valakije. S bizony ez a generáció így is nevelkedett, kis szocialista gyerekek, hogy milyen jó, ha más gondolkozik helyettünk, a nyolc órát ledolgozzuk, s betesszük az ajtót, s megyünk haza, utána semmi. Félsz az újtól, a változástól, nem merem felvenni a kölcsönt. Mi mindig szerettük, hogy a munkakönyvünk rendben legyen, szépen legyen vezetgetve.
Nem igaz, hogy nem akartam elmenni, van annak nyolc éve, itt is, ott is próbálkoztam, volt, amit el is nyertem, de utólag nem vállaltam, pontosan azért, mert a munkakönyvem nem lett volna rendben, és úgy gondoltam, hogy nem engedhetem meg magamnak. Minden nap egy nap, s lassan eltelt az ember feje fölött az idő. Az idő nem bocsát meg, megy előre?
Ez az ember már nem én vagyok
- Az utóbbi öt év vezetőségének volt egy olyan politikája - ugye, Kínában, Japánban, mit tudom én, hol járt, nagyon tetszhetett neki az a munkamódszer -, hogy dolgozzunk stresszben, fel se nézzünk, robotemberekként. Az lehetett a vélemény, hogy minél nagyobb stresszben dolgozik az ember, annál többet dolgozik, mert fél. Öt éve mindennap megéltük, hogy na, ma én kerülök sorra, engem tesznek ki. Minél kevesebben maradtunk, annál többet dolgoztunk ugyanazért a pénzért. Ez az, ami felőrölte az egészségedet, az idegrendszeredet, a lelkedet. A közösség már nem volt annak nevezhető, minden kettő egymás ellen. Megtanultad, hogy a legjobb védekezés a támadás?
Hadd ne beszéljek másról, csak magamról, hiszen egy szép napon rájöttem, hogy hoppá, ez az ember már nem is én vagyok. S amikor egy ember rájön arra, hogy már annyira meg kellett változnia, és olyan irányban, amit ő nem szeret s nem visel el, az borzasztó felismerés. Mert hát tulajdonképpen nem ez vagyok én, de annyira rákényszerülsz, hogy figyeled a másikat, s amikor megszólal, nem az értelmét hallgatod, hanem azon gondolkozol, hogyan lehet lenyomni, mert hanem nem tudsz megélni. S ez akkor a magánéletre is átterjed. Itthon is csinálod, egy adott ponton akaratod ellenére kialakul benned ez a védekező-támadó állapot, de akkor már nem te vagy. És nem érzed saját magadat a saját bőrödben. Ezt így megélni borzasztóan kegyetlen dolog.
S akkor eljön a nap?
Ferencz Csaba
(folytatjuk)