CsődvilágRiport: Számkivetettek

2006. január 25., szerda, Archívum 2003–2007

2.
S akkor eljön a nap - mondta Jánó Edit, a csődbe ment sepsiszentgyörgyi villanymotorgyár egykori technikusa, akinek vallomását tegnapi számunkban kezdtük közölni. Egy munkaközösség szétrombolásának apró történetei azonban még az utolsó gyári nappal sem érnek véget?
A negyven perc
- Nekem már jelezték, hogy vigyázz Edó, mert a kolléganőd nagyon kapaszkodik, pedig hát nekem volt több régiségem. Mondtam, hogy ha ő meg meri csinálni, hogy az egész vállalat eladását rendezi, hát tegye. Akkor már nagyon nehéz volt a számlázás, mert kiszámláztuk az egész ócskavasat, mindenfélét ügyesen eladtunk - ez megint egy külön fájdalom volt? éreztem, hogy a saját kicsi kezecskémmel kiszámlázom a kenyeret a gyerekek szájából.
Jött a pénteki nap, az volt az utolsó, amikor abból a rendből mentek. Én elintéztem a reggeli szokásos dolgomat, s ahogy mentem a folyosón felfelé, kérdeztem éppen a személyzeti osztály főnökétől, hogy na, nekünk most sincs semmilyen papírunk? S hát, ahogy beérek az irodába, ott vár két példányban az asztalomon a papír. Hideg zuhanyként ért, elvettem, elvittem mindenhova, aláírattam, közben elkezdtem csomagolni, telefonáltam a férjemnek, mert úgy gondoltam, nem várják el, hogy maradjak, volt még rengeteg szabadságom. Negyven perc alatt eljöttem, a 27 év egyenlő lett negy­ven perccel. Persze, ezt csak úgy lehet sírás nélkül megtenni, hogy veszel egy nagy levegőt?
S közben a főnök is megjött, megkértem, hogy írja alá, egy szót nem szólt, még csak rám se nézett. Itt kezdődnek azok az emberi dolgok, amiket nem lehet elfelejteni?
De valahogy az ember előre érzi. Én már azon a reggelen úgy keltem fel, hogy éreztem: valami történni fog. Az őrök között volt az egyik osztálytársam, egy nagyon vicces ember, s reggel mondta, hogy: mi van Edó, te még mindig jössz? S mondtam: ne edd magad Lacikám, ez az utolsó nap. De én olyan komolyan mondtam, hogy ő meglepődött. Tényleg? Ne viccelj! Mondtam, dehogy, pedig semmit nem tudtam. S akkor tíz óra sem volt, s nagy sírva kocogtam ki a kapun?
Menekülési kísérletek
- Utólag nagyon bánom, volt egy konkrét lehetőségem, amit el tudtam volna vállalni, persze nagyon kevés pénzért, és volt egy másik lehetőség, amit felajánlottak Brassóban. De ez is érdekes történet. Ugye, a januáriak már elmentek, főleg a férfiak Brassóban kerestek munkát. Mert ilyenek a jámések, bármit elvállalnak, csak dolgozhassanak. És muszáj is, mert ahol férj-feleség az utcára került, ott muszáj valamit dolgozni. A brassói magánvállalkozók nagyon hamar rájöttek, hogy ezek bármennyi pénzért, bármit elvállalnak, s így, amit egy brassói megcsinált mondjuk tízmillióért, azt a jámés megcsinálta három-három és félért. A hír terjedt, s hülye lett volna az a vállalkozó, hogy többet adjon, hát én se adnék. Egy termopán ablakokat forgalmazó cég keresett üzletvezetőt, mondták hogy szóba állunk, a fizetést megbeszéljük, és a szállítást is fizetik. De elhallgattak. Májusban kerestem azt, aki engem beajánlott, de akkor már nem volt szó bértárgyalásról, hanem hogy kapok annyit, mint a Jájánál. Nem vállaltam, nem vagyok olyan fiatal az ingázáshoz, megint beleteszed az egész életedet, az egészségedet, a lelkedet, hogy valakinek dolgozzál, s ő úgy kezdi, hogy szóba se áll veled, nem is látja, hogy mire vagy képes. Nem.
Amikor beleestél a kátyúba
- Megbékélni? Soha. Nem is azzal, hogy kitettek, hanem azzal, hogy hogyan csinálták. Az első gondolatom az volt, hogy beperelem. Minden további nélkül, a kollektív munkaszerződést nézve, mivel én maradtam egyedül eladásos, komoly kompeten­ciaszempontok voltak, amit figyelembe se vettek. Perelhettem volna. De amikor a szakszervezethez bementem aláíratni, s megkérdezték, hogy akarok-e maradni, azt mondtam, hogy megyek. Kész, vége.
Egyik eszeddel jó volt onnan szabadulni, hogy legyen már vége, aztán tudod, hogy milyen kevés esélyed van munkát kapni, mert amikor megmondod az életkorodat, mindenki legfenneb rád mosolyog. Kevés az esély, hogy valamit kapjál, de ebben a korban már nehezen is kezdesz újat. Miután elment az önbizalmad, elment a bizalmad az emberek iránt.
Arról nem is beszélve, hogy amikor kijöttél onnan, hogy hagynak el a ,,barátaid?. Itt derül ki, amikor beleestél a kátyúba, hogy kik a barátaid, és kik nem. Bizony a legtöbbet az ország különböző sarkában élő kliensek hívtak fel, bátorítottak, messzi városokban még munkahelyet is ajánlottak fel, csakhogy ne sírjak. Pedig vártam, hogy felhívjanak, s megkérdezzék: hogy vagy? Még akkor is, ha egyféleképpen zavart, mert az alatt a negyven perc alatt én a csomagolás mellett mindent gyorsan a hátam mögé is dobtam. Tudatosan, minél hamarabb az egészet eldobni. Aztán amikor hazaértem, teljesen összedőltem. Azt a huszonhét vagy harminc évet, ami volt, jót és rosszat kisírod magadból. El sem lehet hinni, hogy ilyenkor mennyire szükség van a segítségre. Az embertársaidra. S ez nem jön be. Mert, akik úgy érzik, hogy a vaj egy kicsit a fejükön, azok jobbnak látják messziről elkerülni téged, s olyanok, akikre nem is gondolnál, akiket csak futólag ismersz, emberek tudnak lenni?
Úgy érzed, hogy nem vagy senki
- Én, ha kimegyek a teraszra pontosan a Jámét látom, ez megint egy rossz dolog, hogy már oda se kívánkozol ki. S aztán annyi éven keresztül úgy feküdtél le, hogy reggel kell menni munkába. Nagyon sokan mesélték, még férfiak is, innen a lépcsőházból, hogy miután kirakták, éjjel felébrednek: jaj, Istenem nehogy elaludjak, mert kell menni munkába. S akkor hirtelen eszedbe jut, hogy nem kell menni. Borzasztó dolog, amikor érzed, hogy te nem tartozol sehová, és ennyi év után úgy érzed, hogy nem vagy senki.
Hogyan lehet ezt feldolgozni? Ez egyénenként változik. Én azt tudom mondani, hogy ahhoz képest, hogy sokat voltam beteg is, meg minden egyéb problémám jött közbe, egészen mélyen elestem, aztán beszélgettem magammal, hogy ezt el kell felejteni. Pedig senki nem segített. Egy jó barátnőm van, aki soha el nem hagyott, ma is idejön, bíztatott, bátorított, és persze a családom. De részben jó, részben nem, ha bátorítanak, mert eszedbe juttatják. Úgy kell megpróbálni, hogy az ember nem is beszél róla. A fene ott egye meg, csak minél hamarabb adják a pénzemet, kezdhessek valamit. Ne mondjam azt, hogy senki nem segített, de azon a gondolaton változtatni, hogy ilyen helyzetbe kerültél, csakis te tudsz egyedül túllépni. Sokan mondják, hogy még most is a Jaméval álmodnak. Dehogy álmodom, ha kinézek is a teraszon, most már nem érdekel?
Kiútkeresés
- De a munkahelykeresés során is folyton visszakerülök. Például legutóbb is ajánló papírt kértek a legutóbbi munkahelyről. Én értem, hogy kell egy csomó igazolás, de hogy az utolsó munkahelyről? Nem kis vívódásba telik, hogy felhívd azokat, akik gyakorlatilag csúfot ûztek belőled, hogy megint könyörögjél, hogy beajánljanak. Aztán felhívod a másik meghirdetett munkahelyet, kérdezed, mire gondoltak, s akkor a végén az életkorhatárt, s a fiatalember a drót másik végén belemosolyog, hogy jó, hát akkor ne legyen épp ötven éves. Mit mondjál, hogy csak negyvenhét? S akkor délután felmegyek az áruházba, ott hirdettek állást az egyik cégnél, körülnézek, s látom, hogy milyen szépek, fiatalok, csinosak a lányok azon a részlegen. S akkor le sem adod az önéletrajzot. A lányom azt mondja, hogy - a gyerekek nagyon bátorítanak, ugye, olyan optimisták, olyan mai világba való gyerekek - édesanya, nem hiszem, hogy nem adtad le, hát ilyen hamar feladod?
Szentgyörgyön nincs elég információ az alakuló munkahelyekről. Ott az új bankok példája. Lehet, hogy sokan nevetségesnek mondják a felvetést, mert ugye, jó előre tudja mindenki, ki ül be abba a székbe, pedig én jó nyugodtan el tudnék látni egy kasszásnői posztot, vagy ehhez hasonlót. De sehol nem lehetett olvasni, hogy ezek a bankok munkaerőt keresnek. A munkaügynél az elején annyira beajánlják, hogy ők mindig vigyáznak rád, nagyon kedvesek, minden információt megadnak? De annyira nem tudják, hogy mi forog körülöttük. Például megkérdeztem, hogy ugye, egy évig, amíg munkanélküli vagyok, van betegbiztosításom, mert azt levonják a segélyből. S rám szökik a nő, hogy ő honnan tudja, nem az a dolga, kérdezzem a könyvelőségen. Aztán a kolléganője válaszolt. Úgy bánnak veled, mintha azért mentél volna oda, mert egy tekergő lennél, azért dobtak ki, mert egy senkiházi vagy. Azok a pillanatok, amikor érzed azt, hogy egy nagy senki vagy? Könyörgöm, ő is egy olyan korú nő, mint én, nézzen rám, kell legyen élettapasztalata, és kell lássa, hogy körülbelül kivel van dolga.
Aztán hallod a rádióban, hogy Plus áruház épül ide a gödörbe, velünk szemben. Na most, mondja meg nekem is valaki, ha tudja, hogy hol tudom én megérdeklődni, hova lehet önéletrajzot küldeni. Ugyanígy nem tudtam a Billába, csak az utolsó percben, amikor már mindenkit alkalmaztak, küldtem az önéletrajzot, s már késő volt. Ki kellene hogy ezeket az információkat megadja? A polgármesteri hivatal, a munkaügy, az újság? Nyílik a Carpatica, nyílik az Unicredit, az OTP, a Volksbank, akármi, honnan tudjad az információt? Úgy érzem, hogy az egész el van rejtve, mintha ezek a munkahelyek titokban lennének tartva. Soha nem voltam soviniszta, de kinek a hibája, hogy a Billában olyan alkalmazottakat látok, akiknek legalább a fele nem szent­györgyi? Hogy ne mondjam azt, hogy nem tudnak magyarul beszélni. Hol van a polgármester vagy a tanács, akinek meg kellene szabnia azt, hogy megnyitod az üzletedet ide, de legalább kilencven százaléka szentgyörgyi alkalmazott?
Még nem szakadt el minden húr
- Valaki kellene hogy tegyen valamit azért, hogy ezek az emberek kapjanak munkát. Meg ott a per a nyolc hónapi fizetésünkért. Valaki azt a pert mindég tovább teszi. Hát miért? Annyira hülyének nézik az embert. Pedig az egyszerû emberek nem hülyék, sokszor egy egyszerû székely bácsinak olyan életfilozófiája van, hogy többet tud, mint aki éppen elvégezte az egyetemet.
Akkor miben reménykedhetsz? Hogy negyvenhét évesen elölről kezded az életed, kapsz magadnak munkát, ahhoz elegendő pénzt? Én nem mondom azt, hogy egy reményvesztett ember vagyok, mert erős vagyok, de mindennek van egy határa. Nem mondom azt, hogy soha többet az életben nem fogok dolgozni, de hadd legyünk reálisak: ennek is nagy a veszélye.
Az én helyzetem még hagyján, mert a férjemnek van munkahelye, ő 2004-ben maradt munka nélkül, amikor a fiamat csengettük ki. Akkor voltunk először igazi bajban. Aztán egy kollégájával kölcsönt vettek fel, van egy kis liftes cégük, sokan mondhatják, hogy nekünk könnyû. Igen, de ott van a nagy adósság a hátunk mögött, az én fizetésem, ami pontosan egy gyermek egyetemi költségeit fedte, elment. És az idén újra kicsengetünk. És újra megy egy gyermek az egyetemre. Még mindig nem szakadt el minden húr, mert újrakötöttük, de elszakadhat az egész. Akkor mi lesz?
Köszönjük meg a magyar testvéreknek
- Sokszor elmondtuk viccesen, köszönjük meg ezen az úton magyar testvéreinknek, hogy ilyen jól kiszúrtak velünk. Mert mit mondhatnál egy olyan tulajdonosról, aki elküld valakit, aki megvesz neki egy gyárat? Feltételezem, hogy volt neki egy terve, gondolata. Én nem állítom, hogy soha nem jött ide, de hogy soha nem tudtunk róla, soha nem láttuk ezt az embert, ezt a Széles Gábort, az biztos. Az egész úgy tûnt, hogy a mi vezetőségünk, feltételezem, hogy jó pénzért azt a forgatókönyvet játszotta le, ami korábban meg volt írva. Mert hogyan lehet megmagyarázni azt, hogy az a vállalat, amelyiknek annyi megrendelése volt, mint nekünk, így tőkére tudott jutni, és ilyen hamar? Amikor mi a belföldi rendeléseknek nem tudtunk eleget tenni? És nem tett senki semmit azért, hogy ez a helyzet változzon. Hatalmas vállalatok, magáncégek százasával ismertek minket, jöttek a delegátusok, és az utolsó héten, az utolsó percen sem hitték, hogy a motorgyárat bezárták. Azt mondták: nem létezik, ezt a gyárat bezárni!? Hát ki volt az az ember, aki ezt csinálta veletek, és miért? És másoknak, mint például a szecselei motorgyárnak, milyen nagy haszna volt azzal, hogy mi megálltunk. Hogyha van kereslet, az a tulajdonos miért nem fektet be, hiszen feltételezem, hogy nem nekem lett volna nagyobb hasznom - mert én nagyon kevés pénzért dolgoztam nagyon sokat -, hanem neki.
Lehet, soha nem tudjuk meg az igazságot?
Ferencz Csaba
Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Ön szerint indokolt a fizetős parkolás kiterjesztése Sepsiszentgyörgyön?









eredmények
szavazatok száma 914
szavazógép
2006-01-25: Archívum 2003–2007 - :

Részvétnyilvánítás