A Fehér kő oldalát már módszeresen kirobbantották, felül ijesztően tornyosodtak a megmaradt tömbök, és ha felhő szállt felettük, úgy tûnt, hogy mozognak, dőlnek, billegnek.
Ezen az úgy-ahogy bevágott úton dolgozott az egyetemista brigád, lehettek vagy nyolcvanan. Talicskába rakták a sziklatörmeléket, és pallókon gördítették a folyóba. Időnként pedig egymástól tudakolták:
- Nem fog-e reánk dőlni a hegy?
Erre a felelet így hangzott:
- Ez a bankárok beszéde! Értik a bányászok a munkájukat, csak nem képzeled, öregfiú, hogy dolgoztatnának bennünket életveszélyben!
A bányászok, akik a fúrólyukakba helyezték a dinamitot, és benyomták a kapszlit a gyújtózsinórral, csak legyintettek. Nem indulnak meg a sziklák olyan könnyen! Előjelei vannak az ilyesminek. Leghamarább peregni kezd a föld, azután folydogál a kavics, és a szikla csak a végén zuhan le?
A kérdést általában vészmadárhuhogásnak minősítették maguk a brigádosok is. Bár sorra érdeklődtek egymástól. Aki az előbb huhogott, az nyugtatta a következőt.
- Megint huhogsz, fújod a militaristák szólamait, pedig csak a grófok meg bárók szeretnék, hogy a sziklatető a fejünkre rogyjék!
Különösen Hegel csillapította a huhogókat. Nem ez volt a becsületes neve, hanem Réti Károly, de munka közben gyakran a lapát nyelére támaszkodott, és oda nem tartozó szövegeket idézett Hegeltől.
Hegel filozófia szakos volt, magas és sovány ifjúember, sok dioptriás szemüvegével békésen bámult a nyugtalanító világba.
- A sziklánál is a mennyiségi fölhalmozódás előzi meg a minőségi ugrást.
Ilyeneket mondott ahelyett, hogy fürgén rakta volna a talicskát.
De senkit sem hajtottak, mindenki az erejéhez méltóan dolgozott, mert csak a közösség becsülete írta elő a munkát. Rossz teljesítménye miatt sokan görbén néztek Hegelre, szószátyárnak tartották, de nincs, mit tenni, ha egy idézet meg egy fél talicska telik ki egy vékonydongájú embertől. Álszakáll, Hegel barátja, izmos és elég szorgalmas színiakadémista volt, ő lapátolás közben kérdéseket is tett föl Hegelnek, mintha bölcseleti megjegyzéseit nem értette volna.
- Ugrik-e egy szikla minőségileg? - kérdezte Álszakáll tettetett kíváncsisággal. Álszakáll azért tudakozódott, mert igazodni akart Hegel eszejárásához.
- Minden ugrik - magyarázta Hegel -, mi is ugrunk: már az is egy ugrás, hogy vasutat építünk stúdiumok helyett. Átugrottunk az elméletből a gyakorlatba.
A bridág munkahelyén túl egy míniummal bekent vasúti híd állott, annak közelében egy újabb önkéntes brigád buzgólkodott. A cigánybrigád. De ezek úgy serénykedtek, hogy egyetlen igyekezet volt az életük, mellettük pedig egy tömzsi, apró szemû brigádparancsnok felügyelt síppal és nádpálcával. Ezeknek a kellékeknek nem volt jelentőségük, mert a tisztes munkán kívül mindenki azt viselt, amit akart. A közösség pártolta az egyéni kedvtelést: ha valaki munka után furulyált volna, vagy a fejére áll, biztatással találkozik. ,,Furulyálj csak, elvtárs, mert örömünk telik benne. Szép, ha képezed magadat.?
De a cigányok brigádosa máskor is használta a sípot. Jövet és menet egyfolytában sípolt, hogy az emberei lépést tartsanak.
Ez mormogásra késztette az egyetemi brigádot. ?k danolva, kisebb csoportokba verődve szállingóztak haza a hat kilométerre levő táborhelyükre.
Mígnem egyik napon arra figyeltek föl, hogy három cigány békaugrásban közeledik. Elugráltak a Fehér kő alatt, és mintegy egy kilométerre megfordultak, majd visszaugráltak.
Hegel lement elébük, és Álszakáll is kíváncsian követte.
- Mi dolog ez, testvérek, hogy ti itt ugráltok? Ilyet még nem pipált a szellemtörténet!
Az egyik cigányfiú szó nélkül továbbugrált, míg a másik békaugrálás közben sötéten reáripakodott Hegelre:
- Ugrálunk, mert lelkesek vagyunk. Ma már jogunk van ugrálni, nem úgy, mint öt évvel ezelőtt? az átkos földesurak földjén.
A harmadik azonban megállt, és intett Hegelnek meg Álszakállnak, hogy szeretne valamit bizalmasan mondani.
- Hogy hívnak, testvér? - érdeklődött Álszakáll.
- Engemet Tapasztó Gyurinak - felelte a fiú -, és meg akarom mondani azt, ami van.
- Beszélj, testvér - biztatta Hegel -, mondd meg a konkrét igazságot. Ugyanis az igazság mindig konkrét.
- Az van - suttogta Gyuri, miután a két társa elugrált -, hogy ki akartuk kerülni a mai verést. Inkább egy kilométert ugráltunk, ami szintén szégyen. De nem akkora.
- Hát vernek benneteket?
- Még hogy vernek! Szidja a brigádosunk a mocskos cigány anyánkat, aztán kioszt huszat vagy huszonötöt. És ha jajgatunk, a mi cigány édesapánkat is szidja.
- De hát testvérek vagytok, önkéntes brigádosok - okoskodott Álszakáll.
- Gondolják maguk - mondta Gyuri fojtottan. - Bennünket a csendőr toborzott. Hogy vagy brigádba jövünk, vagy úgy elver, hogy semmire sem leszünk jók. Így hát beálltunk ide, de ez sem disznótor.
- Hozz ide több brigádost uzsonnaszünetben. Mondják el, amit tudnak.
Uzsonnakor megjelentek a brigádosok, és óbégattak.
- Mi tiszteljük a mi drága brigádfelelősünket. De nekem azt mondta, ha nem hozom el hozzá a nővéremet, ötvenet ver a seggemre.
- Jaj, jaj, keserves az élet - sivalkodott a következő -, itt meg szoktak márelni bennünket.
Így jajgattak a többiek is, közben pedig féltek, hogy fölfigyel a brigádos a csődületükre.
- A jogfosztott ember himnusza: a panasz - állapította meg Hegel.
De már szólt is messziről a síp, a cigányok pedig úgy futottak, mintha rekordot akarnának javítani.
- Hát ezt elmondjuk Mironnak - állapította meg Hegel kikelve magából.
- Még holnap délelőtt - tette hozzá Álszakáll.
Miron a tábor parancsnoka volt. Petrache volt a vezetékneve, de csak a keresztnevén szólították. Mindenkit tegezett, és őt is tegezte mindenki.
Miron még nem töltötte be a huszonötödik évét, de egyre fontosabb megbízatásokat kapott. Bárhol dolgozott, mindég lelkesedésbe tudta hozni a fiatalokat. Két apró hibája volt, amiről az egész tábor tudott. Mironnak hiányzott a tapasztalat öreges bölcsessége, és idegenül nézte az értelmiségieket. Úgy gondolta, az értelmiségiek mûveletlennek tekintik. De indulatát fegyelmezetten legyőzte, csak mellékesen mondott nem hízelgő jelzőket a szellemi munkásokra.
Másnap délelőtt Hegel és Álszakáll bekopogtatott Mironhoz.
- Baj van, Miron elvtárs - mondta Álszakáll jelentősen.
Miron kék és dísztelen egyenruhában ült, kerek, szőke fejét öklére támasztva ellenségesen nézett a telefonra.
- Azért van baj, hogy leküzdjük - mondta Miron barátságosan.
Azután fölkattintotta óriás fém szelencéjét, és megkínálta Álszakállt olcsó cigarettájával. Álszakállban ugyanis értelmiségi pályára tévedt vasmunkást sejtett. Majd leküzdve ellenszenvét, megkínálta Hegelt is, a nyeszlett intellektüelt.
- Vegyél te is, testvér - mondta Hegelnek lágyan. - Te is egyenlő vagy.
Hegel félreértette az udvariasságot, és komoran megjegyezte:
- Verik a cigányokat.
- Ez képtelenség - kapta fel a fejét Miron. - Aki belépett a brigádba, az egyenrangú!
- Bottal veri őket a brigádos - részletezte Hegel.
Miron csóválta a fejét.
- Lehetetlen. Mert fölhívtam a brigádos figyelmét, hogy a cigányokkal bánjon emberségesen. Különös elnézéssel.
- De veri őket. És békaugrásra kényszeríti.
Miron eltette az aznapi tennivalók vaskos füzetét, majd ránézett ormótlan karórájára.
- A vádat magam vizsgálom ki. De nem hiszem. Menjünk. Képtelenség: itt mindenki egyforma.
- Már az is hiba volt - okoskodott Hegel -, hogy a cigányokat egy brigádba osztották.
- Erre én is gondoltam - magyarázta Miron -, de a cigányok közösen jelentkeztek. Miért válasszam szét a barátokat? ?k maguk kérték, hogy így maradhassanak.
Megérkeztek a cigányok barakkjába, ott voltak a fiúk a pálcás brigádossal.
Miron hozzájuk fordult.
- Testvérek, mondjatok el mindent! ?szintén! Bánt-e valaki itt benneteket?
Egy pillanatig csend lett. Aztán megszólalt Gyuri, a panaszos.
- Nincs itt bajunk senkivel! Kapunk rizskását hússal. Boldogok vagyunk szeretett brigádunkban.
- Ver-e benneteket valamelyik fölöttes? - kérdezte Miron. - Rátok húz-e a botjával? Beszéljetek.
Megint Gyuri válaszolt.
- Lelkesebb, szívesebb, jobb lelkû brigádos sehol sincs, mint a mi brigádunkban. ? a mi apánk!
- Kényszerít-e benneteket, hogy békaugrásban ugráljatok egy kilométert?
- Minket aztán senki az égvilágon - mondta Gyuri áhítatosan. Volt ugyan egy eset, de akkor a békaugrók önként vállalták. Hogy erősödjenek. A mi brigádosunknak az ég áldja meg minden lépését. ? aszonta: ha békaugrást akartok mûvelni, én magam nem emelek kifogást. Ez a ti magánügyetek.
- Embertelen helyzetben vagytok-e? - faggatta őket Miron.
- Mi vagyunk a legjobb helyzetben. Szeretet, megértés és türelem vesz minket körül a mi drága brigádunkban.
Erre a többiek is ordítani kezdtek.
- Éljen a mi csodálatra méltó brigádosunk. Legyen hozzánk mindég megértő és öntudatos!
Miron sarkon fordult, kifelé indult fölmérgesedve. A bejárat előtt elkapta Hegelt.
- Te uszályhordozó! Te rágalmazó! Botokat dugdosol a haladás kocsijának kerekei közé! Vedd tudomásul, hogy a brigádból kizárunk, és még megemlegeted visszataszító vonyításaidat!
Aztán eszébe jutott értelmiségellenessége, tusakodott, türelmeskedett.
- De inkább vedd fel a vonatjegyet és eriggy. Még most az egyszer megúsztad. Amit kieszeltél.
Otthagyta Hegelt, mint egy visszataszító rágcsálót. Álszakállhoz fordult, aki hûségesen követte.
- Miért álltál be farokpolitikusnak? - kérdezte. - Amikor te a mi emberünk lennél?
Az iroda sarkában leültette Álszakállt, hogy gondolkozzék.
- Te farokpolitikus! - kiáltotta Miron -, a nemzetközi fináncok farkát cipelted. De ha maradt benned még öntudat, szembenézel hibáiddal. Mert mi nagylelkûek vagyunk!
Álszakáll a karrierjére gondolt, öreg szüleire, ösztöndíjára.
- Hibáztam - mondta rekedten.
- De miért hibáztál? Kinek a farkában kullogtál?
Álszakáll bólintott, és tettetett meggyőződéssel mondta:
- Befolyásoltak a sötét üzelmek. De én is kész vagyok leleplezni az aljas rágalmazót.
- Így kell beszélni - mondotta Miron.
Aztán összehívta az egyetemistákat.
- Egyik társunk jobbnak látja, ha önként távozik! Önként jött, önként megy el, ez így van rendjén. Van-e valakinek valami kívánsága? Vagy kérdése?
Hegel megrendülten állt. Aztán fölemelte a kezét.
- Azt szeretném, ha a társaim elénekelnék búcsúzóul a brigádos indulót!
Miron töprengett, majd bólintott.
- Azt nem bánom. De igyekezzetek. Már elmúlt az indulás ideje.
A fiúk körbe gyûltek, és lelkesen fújni kezdték Hegelnek:
Hej - rupp
Hej - rupp
Hej - rupp - Hej!
Majd elindultak, de amikor megérkeztek a Fehér kő alá, félelmeteset roppant a hegy, és a sziklák alázúdultak. Csak az induló ideje választotta el őket a szerencsétlenségtől.
- Úgy látszik, mégsem volt szilárd a tető - jegyezte meg a bányász filozofikusan -, mert ha szilárd lett volna, nem rogyik le előrejelzés nélkül!
A fiúk dörzsölték a homlokukat, de a bányász máris rakni kezdte az első tömbre a trotilt.
? Két hétig talicskázták a törmelékeket, s amíg tartott az omladékból, a köveket ,,Hegel szikláinak? nevezték.
Bajor Andor