
,,Ahhoz a szent tollhoz, amellyel a magyar történelem íródik, csak az nyúljon hozzá, és
csak annak van joga ahhoz is, hogy nemzetének fájdalmas igazságokat mondjon a szemébe,
aki mélységesen szereti ezt a bûneiben és hibáiban is nagyszerû népet.? (Klebelsberg Kunó)
Erre a felismerésre 1929-ben az elszegényedett Magyarország minisztere, a magyarpécskai gróf Klebelsberg Kunó jutott, aki minden idők egyik legnagyobb magyar kulturpolitikusa is volt. Tavaly ünnepelték születésének 130. évfordulóját, melynek tiszteletére a Gróf Klebelsberg Kunó Alapítvány újra kiadta az ismeretlen gyûjtőtől származó, 1935-ben nyomtatásban megjelent gondolatgyûjteményt. Mivel tavaly a ,,modern angyaltól?, a pécskai Nagy Istvántól kaptam ajándékként elektronikus formában, hát örömmel néztem bele. Elámultam a gróf gondolatainak időszerûségén, mondanivalójának szívhez szóló, szomorú-vidámságán. Töretlen hitén, és főleg azon, mennyire jól ismeri nemzetünk lelkiségét. Íme egy gondolat a sokból: ,,Az a felelős miniszter, aki még a gyermekeiben megnyilatkozó reményt is el akarná venni a középosztálytól, nagy bûnt követne el a nemzet ellen.?
Van-e remény?
Életem egyik maradandó, gyermeknevelési és egyben rendhagyó történelemóráját Nemeskürty István tanár úrtól kaptam egy Kárpát-medencei Háló (magyar katolikus közösségek hálózata) találkozón. Millenniumi kormánybiztosként beszélt őseinkről, nemzetünkről és helytállásról. Arról, hogy sohasem szabad megfutamodni sem az ellenség, sem önmagunk elől. A tanár úr szerint a történelem nem a tudomány magántulajdona, hanem egy nép, egy egész nemzet közkincse. Anonymus példájából arra a következtetésre jutott, hogy minden nép, nemzet, közösség mindig ismerte - ismerni vélte - saját múltját többnyire jóval azelőtt, hogy ezt a múltat leírták vagy tudományosan feldolgozták volna. A múlt, a történelem ismerete nem azért volt érdekes, hogy előző nemzedékek tetteit mintegy jegyzőkönyvnyi hûséggel őrizzék, hanem hogy abból mit tanulhatnak saját jövőjükre nézve. Tûnődések történelemről címû esszékötetében így ír: ,,Az az erős család (?), melyben mindenki úgy érzi, folytat valamit, természetesen, a ma szellemében. Ha a múlt nem a mienk, ha nem tudjuk, hogy egy örök folyamat alkotórészei vagyunk: érdeklődésünk kihuny, és kiszolgáltatva magunkat a jelen esetlegesnek vélt eseményeinek, megszûnik a közösségi történelmi tudat, s egyedüli értékmérő mérce az anyagi jólét egy elképzelt foka marad.?? Előadása után egy testként, egy lélekként állt fel fiatal és idős. A hosszan tartó taps ezúttal nem a rossz emlékû kommunista időkből megmaradtat jelentette, hanem egy olyan igazi mûvészi produkciónak szólt, mely megmozgat minden porcikát az emberben. De legfőképpen a lélekben.
A magyar történelem misztériumjáték - olvasom Kocsis István drámaírótól. Ha részleteiben végignézzük, valóban az. Szent István, első magyar királyunk utód nélkül maradván Magyarországot felajánlotta a Szûzanyának. Azóta Mária népe vagyunk, és bármennyi megpróbáltatás is ért az évszázadok folyamán, nem hagyta elveszni a történelem palettájáról nemzetünket. A Szent Koronának csodálatos, földöntúli ereje van, de ez az erő most nem teljes. Ha visszakerül rá a Szûzanya képmása, a korona vissza fogja nyerni teljes erejét, és meg fogja menteni hazánkat. Engesztelő nemzetté kell lennünk - imáinkkal, példamutatásaunkkal.
Ugyanezt a pozitív példamutatást hangsúlyozta Sepsiszentgyörgyön az egyetemes imahét megkezdésekor Dezső András református lelkész is. Hogy Kovácsék sorsára ne jussunk, kik addig veszekedtek, míg három gyermekük háromfelé vándorolt a nagyvilágba. Talán nem véletlen az sem, hogy az idei egyetemes imahét mottója - ,,Hol ketten vagy hárman egybegyûlnek, ott vagyok én is!? - Írországból eredt. Talán nem véletlen az írországi üzenet. Mert a világnak béke kell. És béke csak úgy lehet, ha életutunkat járva, az igazságot keresve, a krisztusi életet éljük. Mutassuk meg mi, sepsiszentgyörgyiek, háromszékiek, hogy elöl járunk az összefogásban - szólított fel a lelkész minden keresztyén/keresztény embert a zsúfolásig megtelt Szent József-templomban. Bárcsak nyitott fülekre és szívekre találna e kérés! Mert jól csak a szívével lát az ember, ezt már Exupéry kishercege is felismerte. (És nem értek egyet Orbán János Dénessel, aki teljesen kiforgatta e mû egyetemes üzenetét.)
Ha a szívünket elrejtjük, akkor nem tudja a környezetünk, hogy mi lakik benne. Legbensőbb lényünket bajban ismerhetik meg a legjobban, akárcsak a jó barátot. Márpedig nagy bajban van nemzetünk. Ezt felismerték már a politikusok, a történészek, az irodalmárok, de az egyszerû emberek is, akárcsak én. Mindenki látja, tudja, érzi a bajt: egy hete, egy éve, tizenöt éve, Trianon óta. Sokszor megfeledkezünk a reményről. Pedig Szent István király példája azt mutatja, hogy van remény. Még akkor is, ha sokat szenvedett népünk ötfelé, százfelé, ezerfelé szakadt is? Ha jobban önmagunkba nézünk, akkor belátjuk, hogy megérdemeltük sorsunkat. Mert amikor nem volt külső ellenség, nem tépte tatár, török, német, orosz a testünk, akkor téptük, martuk/marjuk mi magunk egymást. Mert bennünk lakik az irigység, az önzés, a gőgösség, a pletykaság lelke. Mert bajban ritkábban ismerjük meg egymást. Inkább kinevetjük a háta mögött: ,,úgy kellett neki!? Miért hízzon jobban a szomszéd kecskéje, mikor a mienknek nincs mit adjunk?... Az őskeresztényeknél ez másképp volt. Az ősmagyaroknál szintén? Amikor nagyon el vagyok keseredve, akkor Jókai Anna írónő egy másik Háló-találkozón elhangzott mondata nyújt vigasztalót: ,,Magasabbra kell nőnünk, mint a gaz!?
Sokszor olvassuk a felszólításokat: ,,Merjünk nagyok lenni!?, ,,Merjünk kicsik lenni?, ,,Merjünk magyarok lenni!?. De azt hiszem, ez itt az igazi kérdés: ,,Merünk-e igaz szívû, keresztény magyar emberek lenni?? A választ mindenkinek önmagának kell megadnia.
Színek és fények
Újsághírben olvasom, hogy több mint 15 000 látogatója volt Szentendrén a Nagybányai Mûvésztelep alkotásaiból készült kiállításnak. Látogatottsága rekordot döntött a szentendrei múzeum történetében, mert Európa egyik legjelentősebb festőiskoláját mutatta be. Ez számomra azt mondja, hogy ami erdélyi, annak még mindig értéke van. A gyászos december 5-e ellenére is. Mert ami érték, az egyetemes - felekezetre való tekintet nélkül.
Az egyetemes értékek védelmében érdemes összefognunk. Egyik ilyen egyetemes, legszentebb értékünk a gyermek. Szemünk fénye. Övék a jövő. Egyáltalán nem mindegy, hogy milyen lesz a jövő ifjúsága. Gróf Klebelsberg Kunó írja róluk: ,,Nem egyedüli kötelessége a gyermeknek az, hogy tanuljon. Én tanuló és szorgalmas, de amellett játékos magyar gyermeket akarok. Mert csak játékos, eleven magyar gyermekből lehet derûs, dolgos magyar férfi, aki vállalkozását s az élet nagy kötelességeit emelt fővel, mosolyogva és nem elkeseredéssel vállalja.?
Az élet védelmében képesek vagyunk összefogni. Itt a hatéves baróti kislány példája. A mûtétéhez szükséges óriási pénzösszeg előteremtéséhez összefogott egész Erdővidék, egész Kovászna megye népe. Íme, tudunk jó példát is mutatni. És vannak még pozitív példák. Megvan az ösvény, amelyen járnunk kell. A Csillagösvény, melyet Böjte Csaba kicsiny, elcsigázott népe mutat. A jövőt át kell menteni a szó pozitív értelmében ,,megszállott embereken? keresztül. Mert nem mindegy, hogy milyen lesz a sorsunk itthon vagy otthon, vagy a nagyvilágban. Jövő ott van, ahol biztonság van. Ahol anyuka és apuka szeretik egymást, ahol az asztalra kerül a mindennapi kenyér, ahol biztosított a jó iskola (és nem eszik meg egymást a tanerők, mint városaink, falvaink némelyik intézményében). Ahol a gyerekeket az életre készítik, és nem arra, hogy egymással állandóan versenyben legyenek. Azért szeretem a fiam iskoláját, mert szívesen jár oda? Sokszor elgondolkodtam azon, hogy mi a Szent Ferenc Alapítvány magániskoláinak titka, ahol immár több mint 800 gyermeket tanítanak. A sok hátrányos helyzetû gyermekből ha zsenit keveset is sikerül kihozni, de fokozatosan leküzdeni a hiányokat, a velük született hátrányokat - igazi kihívást jelent. (A híres Polgár-lányok édesapja vallotta, hogy minden gyermekben ott van a zseni, csak a szülőnek meg kell találnia az utat hozzá.)
Szükség van mai józsefattilákra, akik népüket nem akármilyen szinten akarják taní-tani. Szükség van a szó pozitív értelmében ,,megszállott emberekre?, akik véghez tudják vinni a rájuk bízott feladatot. Szükség van ,,szent őrültekre?, ahogyan egy brassói újság is írta. Városainkban, falvainkban szép számmal akadnak ilyenek.
Magunkról magunknak
Az élet dolgai általában a kisebb, apró dolgokból tevődnek össze, akárcsak gyermekeink puzzle-játékai. A sok kis színes rész alkotja az egészet, minél többen rakják, annál hamarabb meglesz.
Régen másabb értéke volt az életnek, az embernek, a hagyománynak. Becsülték, szerették egymást az emberek. Vigyázták, óvták a jövőt, nem majomszeretettel, de úgy, hogy tisztességre, becsületre, munkára tanították a szekérderéknyi gyermeket. Mertek gyermeket vállalni. Nem csak egyet-kettőt, mint a mostani időkben, hanem nyolcat-tízet. Pedig akkor is nehéz idők voltak: első, második világháború, éhínség? De nagyapáinknak, nagyanyáinknak talán több volt a hitük, az élethez való bátorságuk. Most nagyok az igényeink, félünk, rettegünk a holnaptól. (Mindkét szülői ágon felmenőim megtették a maguk részét, mert tizenkét-tizenkét gyermeknek adtak életet. Édesanyámék négyen születtek, mi már csak kettecskén?)
Sokat töprengtem azon is, miért van az, hogy egyre több a válások száma, férfi és nő egyre nehezebben érti meg egymást. Legtöbbször pedig ott marad a csonka család, életre szóló, vérző sebekkel. Valéry egy idézete jut eszembe: ,,Hogyan is érthetné meg egymást férfi és nő, hisz mind a kettő mást akar: férfi a nőt, a nő a férfit.? Talán, ha közös célokat keresnénk, ha apuka és anyuka nem egymással szembe, hanem egy irányba néznének (pl. ha kétfelől megfognák gyermekük kezét és elvinnék hétvégén kirándulni), változna a helyzet. Ismerek Sepsiszentgyörgyön olyan negyvenes-ötvenes értelmiségi házaspárokat, akik a Házas hétvége segítségével újra felhevítették szerelmük pislákoló tüzét? Meg talán ha több lenne a türelmünk egymáshoz, ha meglátnánk azt, hogy érdemes naponta újrakezdeni. Mert értelmük van még a hiábavalónak tûnő dolgoknak is.
Szeretek tanulni. Mindenkitől lehet valami jót tanulni (igaz, hogy a rosszat vesszük észre hamarább). Az árkosi kismamaotthonban a nyári önkéntes másfél heti szolgálat alatt a nem éppen kedvelt házi munka fortélyaiból lestem el titkokat. Borika néni három hónapi éjszakai-nappali ügyelete kitartásra buzdított. Kovács Zita doktornő mosolya a derûs, imádkozó lélek nagyságát hordozza. László Károly színmûvész, mindannyiunk Puki bácsija arra tanít, hogy nem szégyen férfiként egy nő nyomdokain járni. Főleg ha ez a nő Teréz anya. Fóris Pali bácsi - ifjúkorom szellemi atyja - pedig arra okított: a mércét mindig magasabbra kell tennünk, mint ahogy felérjük. Hogy legyen időnk, türelmünk és lehetőségünk vágyakozni a növekedésre.
Józsa Zsuzsanna
Hozzászólásaikat, véleményüket várjuk a szerkesztőség titkárságára, kérjük, írják rá a borítékra: Asszonyszemmel.