Beke GyörgyTörténelmünk: Sorsváltás Erdélyben 1944-ben

2006. február 9., csütörtök, Archívum 2003–2007

A ,,légies? határok illúziója
1. Erdély viszályok forrása volt a második világháború utolsó szakaszában éppen úgy, mint az 1918-as összeomlás idején. A világ sorsát eldöntő nagyhatalmak viszonylag gyorsan kidobták kapcsolataik, együttmûködésük amúgy is billegő kosarából Érosz almáját, Erdély sorsát. Az első világháború végén a franciáké a döntő szó ebben a térségben, most az oroszoké. A román fegyverszüneti egyezmény, amelyet Moszkvában írtak alá 1944. szeptember 12-én, rajta az angol és amerikai nagykövet aláírása is, de elsősorban a szovjet külügyminiszter kézjegye számított, az ő és persze a Sztálin akarata érvényesült, semmisnek nyilvánította az 1940-es második bécsi döntést, amely 43 541 négyzetkilométernyi erdélyi területet Magyarországnak ítélt. A döntést Románia kormánya kérte volt. Ennek az 1944-es román fegyverszünetnek sokat vitatott, egyáltalán nem világos kitétele: Erdély vagy annak legnagyobb része - a békekötéstől függően - Romániáé lesz. Nehéz szabadulni attól a gyanútól, hogy az Erdély kisebb részének sorsát illetően nyitva hagyott kapu csábítás volt a még harcban álló Magyarország számára, hogy kövesse Románia, Finnország és Bulgária példáját, szakítson a hitleri Németországgal, és fordítsa ellene fegyvereit. Egy ilyen lépés nyilvánvalóan együtt jár a Csehszlovákiától az első bécsi döntéssel megszerzett Felvidék és az 1941-ben összeomló Jugoszláviától elfoglalt Délvidék elcsatolásával, s ha a szövetséges hatalmaktól megkövetelt kilépés nyomán egész Erdély is elvész Magyarország számára, akkor egyetlen magyar kormány sem fogja vállalni az átállást. Az 1944. október 15-i balszerencsés kiugrás nem sikerült, és az 1945. január 20-án Moszkvában aláírt magyar fegyverszünet már nem is emlegette Erdély kisebbik részének Magyarországnál maradását, hanem határozottan állást foglalt az 1938-as trianoni határok visszaállítása mellett.
Csak éppen az érdekelt két nép, a magyar és a román életében nem vált azon nyomban nyilvánvalóvá ez a történelmi realitás. A bukaresti kormány, függetlenül attól, hogy St?n?tescu és R?descu királyhû tábornokok ültek-e a miniszterelnöki székben 1944. augusztus végétől 1945. február végéig, akár a Visinszkij szovjet helyettes külügyi népbiztos követelésére beiktatott dr. Petru Groza, minden lépését Erdély birtoklásának biztosítása vezérelte. A magyarságnak tett nyílt ígéretektől a román nacionalizmus titkolt bátorításáig minden eszköz és módszer elfogadható volt Bukarest számára.
Az erdélyi magyarság különböző csoportjai eltérő módon érzékelték a történelmi változást. A Székelyföldön és a magyar többségû más vidékeken, Nagyvárad, Szatmárnémeti környékén a szovjet és vele a román csapatok bevonulásában társadalmi váltást láttak, ez került előtérbe a gondolkodásban és a cselekvésben. A munkás- és szegényparaszti tömegek azonnali forradalmat vártak, a proletárdiktatúra kikiáltását, a vagyonos rétegek kisajátítását, kommunista igazgatás bevezetését. A polgárság és a módosabb parasztság éppen ezektől a veszélyektől tartott. A Népi Egység legelső számaiból kiérződik ez a két hangulat. A szovjet hadsereg látszólagos semlegességgel nem avatkozott a belpolitikába. A Maniu pártvezér nevében érkező román terrorcsapatok megjelenése a Székelyföldön és sorozatos vérfürdői döbbentették arra az egymással társadalmilag szemben álló osztályokat, rétegeket, hogy közös nemzeti veszélybe, a fizikai pusztulás szélére kerültek. A Székelyföldön, Kolozsváron, egész Észak-Erdélyben a magyar önvédelem vált napi gonddá és aggodalommá. Erdély jövendő sorsát eltakarta a közvetlen életveszély.
Éppen ártatlan mártírjaik ,,váltották meg? pillanatnyilag az észak-erdélyi magyarokat. November közepén a szovjet kormány kiparancsolta Észak-Erdélyből a román közigazgatást, csendőrséget, a Maniu-gárdákat. A lépés a Szövetséges Ellenőrző Bizottság nevében történt, Visinszkij szovjet külügyi népbiztoshelyettes azzal indokolta, hogy a román terrorista­csapatok ,,raboltak és terrorizálták a magyar nemzetiségûeket, és aljas fejvadászatot rendeztek a magyar nemzetiségûek ellen. Ezek az Erdélyben megjelent bandák ko­moly fenyegetést jelentenek a Vörös Hadsereg fronthátának...?
2. Erdély magyarsága a megmenekülés reményével fogadta a fordulatot. Túl is értékelte. A szovjet katonai védnökséggel, a kommunista párt helyi szervezeteinek közremûködésével és - ez roppant fontos - bukaresti pártirányítással kiépülő helyi közigazgatásban a mindig is óhajtott önkormányzat csíráját látta. Vérmesebb álmodozók önálló Erdélyt vagy éppen Észak-Erdély újbóli Magyarországhoz kapcsolását emlegették. Most érezték igazán jelentősnek a román fegyverszünetnek azt a mondatát, amely csak Erdély legnagyobb részét ígérte Romániának. Ilyen hangok áttételesen kaptak nyilvánosságot a sajtóban - cáfolat formájában. Kétségtelen azonban, hogy a régi román közigazgatás kiparancsolása felserkentette a népi energiákat. Nemcsak a magyarokét. A Székelyföldön, az akkori népességi viszonyoknak megfelelően, magyar jellegû lett az új, helyi közigazgatás, rendőrség, magyar kommunisták vezették, magyar volt a nyelve. Vegyes vidékeken mindenütt tiszteletben tartották a lakosság nemzetiségi arányait, sőt, inkább a románságnak kedveztek a vezető tisztségek elosztásakor. Szolnok-Doboka megyében a szovjet katonai parancsnok Daday Lóránt tanárt, ismert írót nevezte ki főispánnak, ő azonban román főispánt javasolt, mivel a megye román többségû, maga Dés polgármesteri tisztségét vállalta el, a város akkor még magyar jellegû volt. Kolozsváron, ahová a régi román közigazgatásnak tulajdonképpen nem is volt módja bevonulni - csak a román hadsereg volt jelen -, egyféle észak-erdélyi igazgatási központ alakult ki 1944. november elején, mikor a Székelyföldön még a régi román hatóságok voltak uralmon. A román, magyar és zsidó demokrata vezetők által létrehozott bizottság követelte, hogy ,,Észak-Erdély közhivatalait elsősorban olyan tisztességes polgárok foglalják el, akik kötelességüket demokratikus módon teljesítették Észak-Erdélyben, mindig figyelembe véve Észak-Erdély nemzetiségeinek demokratikus jogait?. (Népi Egység, 1944. november 12.)
A november közepén egyik napról a másikra kialakuló észak-erdélyi ,,népi? közigazgatás mindenben igyekezett biztosítani a teljes nemzeti egyenjogúságot. Ez a korszak Groza kormányának 1945. márciusi uralomra jutásáig tartott. Megítélését nehezíti, hogy a román történetírás csupán elmarasztaló módon, jelszószerûen foglalkozott vele mindig, a ,,román szuverenitás? csorbítását látva benne, noha egy olyan terület igazgatásáról volt szó, amelynek helyzetét békeszerződés még nem rendezte, s ahol a szovjet hadsereg a hódító jogán intézkedhetett.
Kitetszik a Népi Egység 1944 végén, 1945 elején kelt jelentéseiből is, hogy a Székelyföld magyar jellegû ,,népi? közigazgatása körültekintően gondoskodott az itt lakó románok nemzeti jogairól. A történelmi Magyarország legmagyarabb megyéje Udvarhely volt, ez maradt 1918 után Romániában is. A román közigazgatás kivonása után beiktatott ,,népi főispán?, Szilágyi Ignác a megyebeli töredék románságra is gondot viselt, egyik első rendelete kimondta, hogy ,,minden községben a lakosság anyanyelvének megfelelő népiskolákat kell fölállítani, és a tanítást demokrata szellemben kell végezni?. (december 10.) Az 1945. január 28-i lapszám Marosvásárhelyről közölt tudósítást az anyanyelv szabad használatáról. A helyi vezetés rendelete ,,fasisztának és a nép árulójának bélyegzi mindazokat, akik az Erdélyben élő népek anyanyelvének szabad használatát akadályozzák, a nemzetiségek közötti békét zavarják, és az ilyen esetekre a legkíméletlenebb büntetést helyezi kilátásba?. Ugyanazon lapszámból megtudjuk, hogy Marosvásárhely akkori lakosságának - hivatalos felmérés - 93,55 százaléka magyar, 6,7 százaléka román, 0,6 százaléka német és 0,22 százaléka egyéb. Egy nappal előbb a lap a kolozsvári főiskolai oktatást ismertette: Az egyetemi oktatás demokratikus átalakításával párhuzamosan mûködik Kolozsváron a román és magyar tudományegyetem.
A megyei főispán rendeletében felsorolja a magyar egyetem rektorának, prorektorának, dékánjainak és prodékánjainak nevét. (Tehát két hónappal a Groza-kormány megalakulása előtt már hivatalosan létezett a kolozsvári magyar egyetem, amelynek megszületését a későbbi emlékezők Grozához kapcsolják.)
Ezalatt Dél-Erdélyben folytatódott az Antonescu-diktatúrában meghonosított nemzetiségi üldözés, magyarok munkatáborba hurcolása. A bukaresti vasúti mûhelyekben tízezer magyar munkaszolgálatos tengődik ,,leírhatatlan nyomorban és kiszolgáltatottságban?. (november 25.)
Bukarest egyik rangos lapjában, a George C?linescu kiváló irodalomtörténész szerkesztette Tribuna Poporului-ban erdélyes hangú publicisztika ítéli el a román sovinizmust. Nadia ?erban írása szerint a bukaresti román soviniszták nem akarják eltûrni azt sem, hogy a magyarok egymás között magyarul beszéljenek. (A Népi Egység 1945. január 10-én átveszi a cikket A sovinizmus veszélye címmel.)
3. Észak-Erdély helyi közigazgatása alatt a magyar lakosság figyelme erőteljesen fordult Magyarország felé. A Népi Egység ,,belpolitikai részletességgel? tárgyalta a Dálnoki Miklós Béla vezette debreceni ideiglenes nemzeti kormány megalakulását és ténykedéseit. Az 1944. december 30-i számban Kőmûves Géza Születőben a magyar demokrácia címmel vezércikkben foglalkozik a debreceni kormányalakítással, egy nappal később Kurkó Gyárfás, a Magyar Népi Szövetség országos elnöke ugyancsak vezércikkben értekezik: Történelmi feladat. A magyar nemzeti kormány célkitûzéseit elemzi a nemzet erdélyi szárnyának szemszögéből. Éppen a kormányalakítás napján, december 21-én a Népi Egység Kiss János altábornagy és társai kivégzéséről, a magyar főtisztek egy csoportjának Hitler-ellenes fellépéséről közöl vezércikket Tisztek a bitófán címmel. Lehetne ,,hazabeszélés?, Kiss János a székelyföldi Erdőszentgyörgy fia volt, de inkább a nemzeti történelem folyamatosságának hangsúlyozása, az új körülmények között is.
Erősíti a felserkent magyar illúziókat, hogy Észak-Erdélyben egyképpen hivatalos fizetési eszköz a lej és a pengő. A Népi Egység 1945. január 31-én nem a pengő kivonását követeli, hanem a két pénznem viszonyának szabályozását, mivel egyes megyékben különbözik az árfolyamuk. Megyei ,,népi? vezetők országos jellegû intézkedéseket hoznak saját kezdeményezésükből. A már említett Szilágyi Ignác udvarhelyi főispán szükségesnek látta a háborús károk és emberveszteségek sürgős felmérését, ezért népszámlálást rendelt el. (december 9.)
Találunk a lapszámokban ezekkel merőben ellentétes közleményeket. 1945. február 11-én Bányai László vezércikkben támadja Marosvásárhely ,,népi? közigazgatásának vezetőit, mivel a Magyar Népi Szövetség központi kiküldöttei ellen foglaltak állást, nem értettek egyet ezek ,,dél-erdélyi politikájával?. Az MNSZ vezetőségének egyik ága, az úgynevezett temesvári csoport s ennek vezető egyénisége, Bányai László történész Erdély Romániához kapcsolását hirdette. Már a Groza-kormány megalakulása után, az április 10-i lapszámban Kőmûves Géza visszamenőlegesen bírálja Udvarhely szigetét. Féléves elszigeteltségük alatt - így nevezi a helyi önállóság időszakát - az udvarhelyi hatóságok sok példás demokratikus intézkedést hoztak, de most már ennek a vidéknek is be kell kapcsolódnia Románia életébe. Május 26-án ugyancsak Kőmûves Géza Tévutak a Székelyföldön címmel sepsiszentgyörgyi példákra hivatkozva ostorozza és reakciósoknak minősíti az Erdély ,,különállásáról? vagy az észak-erdélyi megyék ,,önkormányzatáról? terjesztett ,,téveszméket?.
Az újsággyûjteményekben olyan nyomra is bukkanhatunk, amelyre akkoriban nem nagyon figyelt senki. 1945. január 5-én közölte a Népi Egység Vl?descu-R?coasa nemzetiségügyi miniszter Moldva vádol!? címû cikkét. Beszámolt a Moldvában tett körútjáról, és ebből kiderül, hogy nemcsak Észak-Erdélyben létesítettek ,,helyi közigazgatást? szovjet védnökség alatt, ugyanilyen jogi státusa volt Észak-Moldva tizenhat megyéjének, amelyek még az 1944. augusztus 23-i átállás előtt kerültek szovjet katonai ellenőrzés alá. A román fegyverszünetben egyetlen szó sincs ennek a tizenhat megyének a helyzetéről, a gyakorlatban azonban a Szovjetunió addig nem volt hajlandó hozzájárulni a moldvai megyék bekapcsolásához a román adminisztrációba, amíg Bukarestben nem alakul kedve szerint való kormány.
Ez a külső-belső feszítés érlelte be az 1945. február végi kormányválságot és a Groza-kormány március 6-i megalakítását.
(folytatjuk)
Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Ön szerint indokolt a fizetős parkolás kiterjesztése Sepsiszentgyörgyön?









eredmények
szavazatok száma 914
szavazógép