Béka a falban - Mózes László

2009. szeptember 29., kedd, Riport
Történt, hogy 1791-ben leégett az egyik bikfalvi udvarház, ám még abban az esztendőben újjáépítették, és az egyik falába fejjel lefelé, szétfeszített lábakkal betapasztottak egy békát.

Aztán több emberöltőnyi, hosszú évtizeden keresztül csak romlott s omlott a kúria, mígnem egy ideje, tulajdonosváltás után, nekifogtak helyreállítani. És egyszer csak rábukkantak a mostanra kiszáradt állattetemre — mely első pillantásra akár a dicstelenség s a fatális végzet hírnökének áldatlan szerepét is magára ölthette volna —, melyről először furcsa mód azt gondolták, valahogyan éppen vakoláskor ugorhatott rossz helyre, s akár egy pillanatkép, malterbe rögzítetten megmaradt e pillanat egyszeri és megismételhetetlen furcsasága. Ám töprengő embereink hamar rájöttek, ennyire precízen komponált forgatókönyvet mégsem lehet éppen egy kalandor békáról feltételezni, s belátták, az egykor zöldes, avagy barnás, sikamlós hátú lény nem véletlenül került a kúria oldalába. Hanem egész egyszerűen valamiért odahelyezték. Hogy miért? Hát, itt már megtorpanófélben a sejthető bizonyosságok. Néprajzosok említenek ugyan befalazott tyúkot, tojást, éltüket ily módon végző kétéltűeket ellenben kevésbé. Vagyis utóbbiakról inkább azt tartják, e fajokat különös tisztelet, mi több, féltő gondoskodás övezte — innen például a beszédes házikígyó megnevezés is — annak okán, hogy azok szárazföldön s vízben egyaránt kitűnően boldogulnak. Befalazott békáról nem szól tehát a fáma, gyanítható csupán, hogy e rítusos szertartással távol kívántak tartani minden, házra s lakóira leselkedő rontást, varázslást, ármánykodást, testet s lelket eltipró gonoszságot. Így aztán — bár fiatal tulajdonosunk korántsem babonás — azt a döntést hozta, hogy visszateszi az új, felfrissített vakolatba a természet eme mumifikálódott hagyatékát ugyanabban a testtartásban, melyben megtalálták, már csak a régiek iránti tiszteletből is. E különös kérésnek az idősödő építőmesterek néma megértéssel és példás szorgalommal, szinte kérdezősködés nélkül, mondhatni teljes alázattal tettek eleget, azt is mondták, ilyesmivel tényleg nem lehet viccelni... Így aztán a diófa árnyékában patinázó épület jól megszokott, évszázadokon át konzerválódó békájával újul meg.

Bikfalváról amúgy jó lelkiismerettel elmondható, hogy építkezéstől vissza nem riadó, tisztes polgári hagyományokkal bíró falu, melyben az idő tortájának minden szeletére kerül egy adag hab. Egy másik emlékezetes fejezetet maga Orbán Balázs is rögzített leírásában, melynek lényege, hogy a derék bikfalviak sajátosságukhoz következetesen ragaszkodva, orgonájukhoz pászították a templomot. A legendás Székelyföld-krónikás szerint ,,az orgona teremtette a templomot", vagyis a kisebb, műemlékesek által ma is siratott épületbe nem fért be a megrendelt, stílussal és igénnyel elkészített új hangszer, ezért a régi, kisebb szentély helyett újat, jóval nagyobbat építettek, hogy az gondtalanul befogadhassa az orgonát. Orbán Balázs természetesen az új templomról is bátorító hangon ír: ,,melynek kevés párja van a Székelyföldön". Így aztán eme egybeesés folytán mind a bácskai Kolonics István orgonaépítő mester remekműve, mind a templom 1864-ban készült el, ám — és virtuális kanyargózásainkkal itt újra a jelenhez érkezünk — magát a hangszert alig pár hete újították fel, megmentését anyagiakkal támogató úriemberünk ugyanis abban hisz, hogy érdemes életünket átértékelnünk, s jövőnket a közösségért végzett munkában látnunk... A soron lévő, jövő évre tervezett templomfelújítást — a falu fiatal tiszteletesének ötleteként — pedig egy igen merész, lendülettel vértezett eseménnyel, jótékonysági koncerttel kezdik el most, október havának végén. Olyasféle előadással, mely ,,világ csodája, mit még nem láttak ezek a falak". De szinte bizonyosságként előlegezhető meg, hogy az évek során a minőségi komolyzenével már tartós barátságot kötő bikfalvi atyafiaknak a keményebb műfaj ellen sem lesz kifogásuk, sőt, mi több, a fellépő, nemzeti hangvételű rockzenekar kedvéért akár mások is Bikfalvára zarándokolnak majd. (De itt még érdemes egy picit elidőzni. Talán nem túlzottan profán gondolat, miszerint minél több minőségi szimfonikus, dzsessz-, blues- és rockkoncert, netán képzőművészeti kiállítás költözne templomainkba, annál inkább erősödne közösségteremtő, fiatalságot is vonzó erejük. Mert zene és szakralitás — miként a Csigavár alatti falu bátor kezdeményezése is szerencsésen igazolja — nem kizárói egymásnak. Hogy szokatlan? Az más. De ki akadályozza meg, hogy térségünkben mindez megszokottá váljék? Maga a jó Isten vélhetően nem.)

Szóval, visszakanyarodva szívünk egyik csücskéhez, Bikfalva láthatóan az a hely, ahol szeretnek építkezni. És így van ez évszázadok óta, miért is ne folytatódhatna e józan, egészségességre valló, megújulásra törekvő szellemiség? A mostani építkezések persze másról is szólnak. Nem csak arról, hogy bár sokakban határozottan megfogalmazódott annak igénye, hogy Bikfalván s annak szűkebb, illetve tágabb környékén lehetőleg Háromszék érverését érzőknek kellene telket s kúriát vásárolniuk, hanem, hogy e tájon eme öregedő — mellékhatások miatt nem javasolt, pesszimista szemléletmódban tekintve: némiképp reménytelennek tetsző — falusi közösségeket fiatalítani kellene, az életnek értelmet s hétköznapokban megélhetést teremtve az esetlegesen oda kívánkozó fiataloknak. Hogy bizonyos értelmiségi körökben vonzó ez az életforma, az tény, ám az egyelőre csodabogáralkatot igénylő, a mindenkori falu felé gravitáló folyamatot egyelőre csak a lelkesedés élteti. Mint ahogy a lendület s az elkötelezettség szülte a minapi, igen fiatalos bikfalvi kincses vásárt is — az udvarházak közti értő eligazítással, esti táncházzal, a jövő lehetséges faluképének fürkészésével —, melynek bájos meghittségét hosszú ideig tükrözi még a kultúrház rozoga udvara. De tény, hogy e rendezvény is egy tégla az építkezés embert igénylő folyamatában.

Bikfalvának s a hozzá hasonló településeknek megújulásra van szükségük. A hagyományok mellé frissítő véráramra, melyet megért s elfogad a helybéli közösség is. Mert nem elég évente felavatni egy kopjafát vagy egy gigászi székely kaput a bejáratnál, falvaink jövőjéhez több kell: munkalehetőség, s mellé sok értelem és érzelem. Szóval, ha a továbbiakban netán kiesik a béka az éppen javítás alatt álló évszázados ház falából, azt habozás nélkül vissza kell tenni. De új, friss mésszel vakolt falak kellenek, jókora ablakokkal, hogy a fény kitölthesse a homályos teret.

Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket! Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Szavazás
Részt kíván-e venni a június 9-i európai parlamenti választásokon?









eredmények
szavazatok száma 754
szavazógép
2009-09-29: Riport - x:

Cápák a Besenyői-tavon (Sajátos halfogás) - Sylvester Lajos

László Béla megyei vadász-horgász egyesületi igazgató és Rétyi Csaba elnök szerint nagyragadozók jelentek meg a Besenyői- és a szörcsei horgásztó vizén, akik az egyesület tulajdonában lévő halállományt akarják eltulajdonítani.
2009-09-29: Gazdakör - x:

Mire számíthat a gazdálkodó? - Incze Péter

Múlt hét végén a megye mezőgazdasági hivatalai nagyméretű tájékoztató kampányt tartottak a gazdák számára. Az országos akció részeként a szakemberek minden községközpontban találkozókat szerveztek.