A kúria egykor védelmi szerepet töltött be. Nemcsak külső formája utal erre, hanem földszinti, vastag falait áttörő, lőrésszerű ablakai is.

Összes szobáját reneszánsz boltozat födi. A nagyteremben rozettadíszes faragott gerendasor és az 1933-ban Varga Nándor Lajos (1895—1975) által készített historizáló falfestmény látható.

Egyedi értékű a füstház fölé álboltozat-technikával épített, harang alakú kémény.

Ennyi tudható meg nagyjából a Hollaky-kúriáról a homlokzatára felszegelt plakátról. De ne vágjunk a közepébe.

Térképpel a kézben Aldobolyt nem nehéz fellelni, annál inkább a kulturális örökségként nyilvántartott kúriát. Ahogy az mifelénk lenni szokott, sehol a faluban egy eligazító szöveg, még csak egy icinyke-picinyke táblácska sem jelzi az utat, merre található az épület, melyet meglátogatni indulunk.

Az első megkérdezett járókelőtől nem anyanyelvünkön kapjuk a választ: nem hallott róla. Sejtelme sincs, mit keresünk, persze, hogy nincs, valószínűleg nem túl rég élhet Aldobolyban az asszonyság. Sebaj, közeledik az úton egy másik, hátha ő jobban tudja. Faggatnánk, de ő sem sejti, merre a tovább számunkra. Nem túl rég költözött ide, gondoljuk megint, s indulnánk tovább kúriakeresőben, amikor asszonyunk erősítést hív. A közeli kapualjból jó ideje figyeli kínlódásunkat a harmadik asszony, érkezik is rögvest, s elmagyarázza magyarul. Perdülnünk kell vissza az utasítás szerint, amerről jöttünk, be a templom utcája után következőbe.

Robogós az út erősen, a lelket is kirázza belőlünk. Nem, itt nem lehet a kúria! Forduljunk vissza. Autóféltésből. A nemes urak a falu központjában szoktak építkezni. De ha mégis itt rejtőzik valahol a bozótosban? Tovább ,,robogunk", s monologizálunk. Azon már meg sem lepődnénk, ha zárva találnánk. Igaz, a program szerint nyitott ajtókkal várja látogatóit e napon. Egye fene, ismét megkérdezünk egy járókelőt, nem tudja-e, merre, amit keresünk. Menjünk csak előre, míg háromfelé ágazik az út. Ott se jobbra, se balra le ne térjünk, hanem a középsőn egyenesen előre, hangzik a bölcs eligazítás. Hálás köszönet. Rázkódunk tovább. Türelmetlenül lessük a hármas útelágazást, de olyan nincs. Csak egy szál út áll előttünk, s az is inkább csapás a bozótban.

Zötykölődünk. Körülöttünk a feszültség egyre nő, de még az a fránya kúria sehol. Aztán feltűnik három szép kapuláb. Ilyen vaskos kapuépítményük a kúriáknak szokott lenni. Biztosan helyben vagyunk, csillan a remény bennünk. Csalódottan észleljük, mégsem. Tovább, még mindig tovább. Váratlanul a falu szélén találjuk magunkat. Szétnyílik a terep. A bozótosból, csalánosból fölénk magaslik végre egy ütött-kopott épület. A sárga csillagos kék zászló alatti plakáton az áll, ez a Hollaky-kúria.

Az összes ablaka sűrűn bedeszkázva, de ajtóit kitárva találjuk a napfényes világra. Átvágunk az embermagasságú csalánok, elszáradt kórók közt, belénk csimpaszkodik néhány bojtorján. Bemerészkedünk. A földszinten piros műanyag zsákokban többtonnányi pityóka gubbaszt a sötétben. Napfény alig szűrődik be az aprócska lőrésablakokon. Az emeleten korhadozó padlózat, megkopott stukkódíszek, széthulló asztalosmunka, beomlott vagy beomlófélben lévő boltozat, kidőlt oldalú kemence, a bedeszkázott ablakok félhomálya, kitárt ajtók. Mindenütt tengernyi pókháló, por. És a nagyteremben tényleg megtekinthető a Varga Nándor-freskó. De csak akkor, ha erős vakuval lefényképezi az ember, s utána visszanézi a fotómasina képernyőjén.

Kilesünk a deszkák résein. Mezőgazdasági gépek pihennek a fűben. Odébb, az út túloldalán ragyogó napsütésben gémeskút emeli magasra karcsú nyakát.

Alig jöttünk, s már kívánkozunk ki ebből a rideg, ócskára kopott épületből. Átjár a hideg, a léghuzat, az ajtók mindenütt nyitva, foghíjasak az ablakszemek is. Mély, sötét szomorúság kerít hatalmába a Kulturális Örökség Napján, mire kiszakadunk az évszázadokat magába záró, málladozó falakból. Így múlik el a világ dicsősége, miként a Hollaky-kúria. Leverten indulunk Illyefalvára a vártemplomot meglátogatni.