Örömmel fogadtuk a nagy hírt, amikor április elején az igazgatóm közölte, hogy falun dolgozó tanítóknak és tanároknak lesz ingyenes főiskolai oktatás.
Ki is töltöttünk egy ûrlapot, aztán öt hónap múlva, szeptember 16-án jött az értesítés, hogy mi szükséges a dossziéba; jött vele egy hiányos szerződés, amely tartalmazza mindkét fél kötelezettségeit és a feltételeket, többek között azt is, hogy a főiskola elvégzése után a hallgató köteles négy évet tanítani falun. De hát falun legtöbb helyen az óvoda az iskola keretében mûködik, egy helyre tartozik. Egy kicsit kételkedve, nagy nehézségek közepette, kétnapi telefonálgatás után beszélni tudtam Szőcs Domokos úrral, az integrációs iroda vezetőjével, aki ezzel a programmal foglalkozik. Kérdezte, mi a foglalkozásom, én büszkén rávágtam, hogy óvónő. Azt mondta: ,,Ilyen őszinte választ rég nem kaptam!? Nagyon meghökkentem, nem tudtam, mire vélni a dolgot, de azt mondta, állítsam össze a dossziémat, és adjam le a szentgyörgyi Babe??Bolyai Tudományegyetemhez.
Mivel szeptember 20. volt a határidő, megkezdődött a szaladgálás. Hadd ne soroljam, hová! Végre összeállt a nem kis és nem olcsó iratcsomó, még egy utolsó nyomtatványt helyben kellett kitöltenem. A személyi kódtól a számítógép-elérhetőségig minden érdekelte az összeállítókat, de a BBTE titkárnője csak annyit tudott, hogy leküldik a dossziékat Kolozsvárra, és öt nappal meghosszabbították a jelentkezési határidőt. Továbbá megtudtam, hogy más óvónők is jelentkeztek.
Egy kissé megnyugodtam, de főleg akkor, amikor a kézdivásárhelyi Bod Péter Tanítóképző hirdetését olvastam az újságban, hogy várják az ,,óvónők és tanítónők? jelentkezését erre a falusi programra, amely 2002-ben vagy 2003-ban (nem tudom biztosan) indult. Háromszék nagyon messze van Bukaresttől, hogy mi csak 2005-ben értesültünk róla! Összesen két hirdetés volt, mindkettőben határidőnyújtás.
Erre ? nagyon örülve, hogy a román állam ilyen nagylelkû a pedagógusaihoz, és ingyen oktat ? felhívtam egy kolléganőmet, hogy használja ki az alkalmat, állítsa össze a dossziéját, mert nincs létszámhoz kötve.
Végül egy csütörtökön megjelent két sor az újságban, hogy szombaton várják a jelentkezőket a Bod Péter Líceumban. Össze is gyûltünk a megyéből, sőt, még Hargita megyéből is több mint 140-en, és amikor bevonult a tanári kar, egy határozott óvónő megkérdezte: tizenöt éve óvónő, az is szeretne maradni, van-e értelme elvégeznie a főiskolát. (Elég sok óvónő volt a jelentkezők között.) Bajcsi Ildikó igazgatónő kitérő választ adott: ők csak a képzéssel foglalkoznak, a szerződés másik részét Szőcs úr intézi, aki nem tudott megjelenni, mert Magyarországon van, de hozzá kell majd menni személyesen aláírni a fontosabb részt. Nem tudták a félév árát, a vizsgadíjakat sem, csak azt, hogy ha a hallgató valamilyen okból abbahagyja a képzést, vissza kell fizetnie a rá fordított tandíjat és vizsgadíjakat. Csak az a kérdés, miből.
Még az is nagy dolog, ha az itteni pedagógusi pálya mellett családot mert valaki vállalni, gyerekeket nevelni, nemhogy 35?40 évesen főiskolát végezni. De hát az unió felé haladunk, mindent meg kell tenni a fejlődésért, a változásért, hát ezért vállaltuk e kockázatot.
Végül osztani kezdték a CD-ket névsor szerint, és kiderült, hogy a szentgyörgyi központban leadott dossziék közül néhány nem került fel Kolozsvárra, ,,nem vagyunk benne az adatbázisban? (így a tanárnő). Ez volt az első pofon. Az igazgatónő némi tétovázás után azt tanácsolta, hogy hozzuk át a dossziékat Kézdire.
Felutazom Szentgyörgyre, ott a titkárnő azt mondja, utasítást kapott a tanfelügyelőségtől, hogy az óvónőkét ne küldje el. A kézdivásárhelyi központ nem kapott utasítást, ők nem kellett hogy leküldjék. Miért? Ez volt a második csapás. Kézben a dossziémmal, elővigyázatosságból ? mert ma mindent kétszer kell meggondolni ? felkerestem Szőcs urat, nehogy hiába Kézdire utazzam.
Fogadott is lelkesen, és megkérdeztem: mi lesz, ha két év után a minisztérium azt mondja, nincs pénz, és ha el akarod végezni a főiskolát, fizess? ? megnyugtató választ adott: erre a három évre (ennyi a képzés ideje) megvan a pénzalap, fedezve van az államkasszából, a szerződés is három évre szól, és nem történhet ilyen. Amikor pedig közöltem vele, hogy óvónő vagyok, azt felelte (széles mosollyal): ,,óvónőből óvónő nem lehet?, na de jó, átképeznek tanítóvá, sose lehet tudni, hogy hol és mikor vehetem hasznát; azért én óvónő maradok.
Leadom a dossziémat Kézdire (utolsó nap), még időben vagyok, Kolozsvárról kell érkeznie egy igazolásnak, azzal ismét Szőcs úrhoz megyek aláírni a szerződést, s aztán egyenesben vagyok.
Azt hittem! De végül kierült, hogy mi, címzetes óvónők hiába jelentkeztünk, mert nem taníthatunk négy évet iskolában. A helyettesítők, akiknek dupla képzésük is van, vállalják a kockázatot, arra gondolva, hogy nem kell évente munkahelyet változtatniuk, ha négy évre aláírják a szerződést ? de az első találkozáson a tanárokkal kiderül, hogy őket sem veszik fel, csak ha fizetik az évi 12 milliót (ezt nem hiteles forrásból tudom).
Az óvónők lógó orral álltak félre. Tudom, mindig volt és lesz is különbség az óvónő és tanítónő között, de kérdem én a tisztelt Szőcs Domokos úrtól: miért nem adott konkrét, becsületes választ szeptemberben, miért hitegetett mindenkit decemberig? Miért tettek lóvá ilyen módon? Minket a tanítóképző pontos, becsületes, lelkiismeretes munkavégzésre készített fel. Ha minket a saját megyénkben, a saját vállalatunknál így átvernek, jaj annak, aki vízumért megy Bukarestbe!
Maradtak a tanítónők a főiskolán, de hamar kiderült, hogy a leadott anyag és a dolgozatok mennyisége miatt nagyon sokan kénytelenek voltak önként abbahagyni a főiskolát.
Kérdem én, hogy az a 30?40 éves pedagógus, aki közben feleség és egy, két, sőt, három gyermek édesanyja, aki naponta ingázik, ez az ember hogyan készítsen tíz-tizenkét dolgozatot nagyon rövid idő alatt, s még tanuljon, tanítson, majd vizsgázzon is?
Tudja mindenki, hogy ha a jó öreg román állam ad valamit az egyik kezével, azt a másikkal vagy elveszi, vagy nagyon nagy árat kell fizetni érte, de ezúttal nagyon nagy lyukú rostán választották ki a hallgatókat, és hosszú tüskékkel szúrták ki az oda nem illőket. Ha már a fedezet megvan a taníttatásra, miért nem engedik, hogy a háromszéki pedagógus is érvényesüljön? Nem azt reméltem, hogy munka nélkül diplomát nyomjanak a kezünkbe, szó sincs róla, de ha a pénz megvolt, hová lett? Visszaküldték Bukarestbe? Felvette a kiképzőközpont, és neki nem mindegy, hogy 150 vagy 60 hallgatót vizsgáztat? Átadták az árvízkárosultak megsegítésére? Vagy két-három személy zsebében lapul? Nem tudom, ezt hívják-e korrupciónak?
Tisztelt RMDSZ-es urak, kérem, olvassák el a fentieket, s ha még nem értesültek volna ez esetről, kérem, nézzenek utána a dolognak, mert ez a téma nem személyre szabott, hanem egy egész pedagógusközösséget érint; nézzék el nekem, hogy időhiány miatt nem tudtam önöknek is külön írni, de nem szeretném, ha azt a választ kapnánk, hogy nem tájékoztatta önöket senki.
Egykori tanárainktól pedig elvártuk volna, hogy ne oltsák ki azt az utolsó reménysugarat, ami még bennünk maradt, és ne követeljenek erőnkön felüli teljesítményt, hiszen mi is emberek vagyunk, halandók, és élni akarnánk még egypár évtizedet ebben a társadalomban.
Egy csalódott pedagógus (név és cím a szerkesztőségben)