
Ismeri-e az olvasó Németh László Kertmagyarország cím alatt összefoglalt elképzeléseit arról, mit lehetne kezdeni korának vergődő magyar valóságával, különösen az összebékíthetetlen ellentétek szaggatta magyar vidékkel? Nos, eme cím jutott eszembe, mikor kézhez vettem az ezúttal mezőgazdász szakemberi minőségében megszólaló Benedek Huszár János illyefalvi polgármester hozzászólását sorozatunkhoz, melyben - az EU?ban most folyó vitákba engedve bepillantást - a napjainkban jócskán szorongó székelységben kívánja élesztgeti a reményt. Nem eszik olyan forrón a kását - állítja az integrációról, s egy füst alatt pálcát tör afelett is, amit az eddigi folytatások elfogultságának, a beállítás egyoldalúságának nevez. A riport az ilyen vádat nyitottsága megőrzésével védi ki, íme hát, mi érkezik feleselő visszhang gyanánt ugyancsak székely berkekből és koponyákból, kedves olvasó. Adjuk vissza hát a kölcsönt, az alábbiakban leközölve az észrevételeket, melyek az integrációs irodalom beható tanulmányozásáról tanúskodnak, majd oldjuk fel a kérdéseket egy beszélgetésben.
A családi gazdaság alapvető marad
(Benedek Huszár János eszmefuttatása)
Háromszoros ráfizetés
Történetére visszatekintve, az EU gazdaságpolitikája hétéves terv- és reformciklusokra bontható, a mostani 2006. december 31-én zárul, napirenden vannak tehát a mezőgazdasági politika terén is a váltás kérdései. Különféle tervezetekről folyik a vita. Ezekből kiderül, hogy a csatlakozásra váró országokban túl egyoldalúan mutatják be az európai agrárium perspektíváit. Úgy állítják be, mintha csak koncentrált birtokokon lehetne termelni, mintha nem a családi gazdaságok lennének ma is az EU alapja, hanem a cégszerûek. Ez egyfelől nem igaz a mai kontinentális valóságban sem, másfelől pedig nem ez a tendencia, a várható trend sem.
Ha összehasonlítjuk a közös agrárpolitika változásait az 1950-es évektől máig, akkor a következőre jutunk: a világháború után az élelmiszerek szûkös volta, a jegyrendszer egész Európában jellemző volt, a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején nyugaton is gondot jelentett, mit egyenek az emberek. A kormányok ezért az élelmiszertermelés biztonságát akarták megteremteni, és nagyon sok pénzt invesztáltak, hogy minél nagyobb mennyiségû élelmiszert tudjanak termelni. A minőség nem volt annyira fontos. (Jellemző, hogy a jegyrendszer nálunk kitartott 1989-ig.)
Ugyanakkor már az 1960-as években jelentkeztek problémák, fölöslegek termelődtek a nagy európai államokban. A közös agrárpolitika kezdetben elsősorban a mennyiségi termelést ösztönözte, és az ezzel összefüggő technológiai újításokat. Viszont a hetvenes évek végére már igen-igen kézzelfoghatóvá vált, hogy olyan termékfölöslegek keletkeznek, melyekkel nincs mit csinálni, és akkor a problémát már nem a termék előállítása, hanem annak az értékesítése jelentette. Akkor kezdett az agrárpolitika kvótákat felállítani, így a tej- és cukorkvótát pl. az 1980-as évek elején. Mára már a kvóták is meghaladottnak számítanak a piacszabályozási rendszerben. Ugyanis arra jött rá az Unió - amelyben az összköltségvetés több mint 40 százalékát az agrárpolitika viszi el, ami nagy pénz -: nem szabad azt az őrültséget elkövetni, hogy közpénzen termeltetünk fölöslegeket. Ráadásul a közpénzen termelt fölöslegeket második lépésben közpénzen, intervenciós áron felvásároljuk és raktároztatjuk, harmadik lépésként közpénzből a kereskedőknek árrést nyújtunk, exporttámogatást, hogy vigyék ki a határokon kívül, mert bent nincs amit csináljunk vele. Tehát a közös költségvetés háromszorosan fizet rá.
Élelmiszer és környezet
A közös agrárpolitika reformja, amely 1992-ben kezdődött el, és folyamatosan tart azóta is, már a jelenlegi tervciklusban azt írja elő, hogy a mezőgazdaságot nem szabad úgy tekinteni, mint kizárólagosan élelmiszertermelő ágazatot. Az egész EU jövőjében számomra az a biztató, és minden székely gazdának ez lehet a reménykeltő, hogy az élelmiszer mint mezőgazdasági termék csak egyike a termékeknek, és nem az egyetlen, mi több, még prioritását is elvesztette. Mert ma nem fenyegeti az unió népességét éhínség, most nyugodtan félgőzzel is meg lehet a szükségletet termelni. Ezért a minőségre helyeződik át a hangsúly, a minőség és mennyiség pedig sokszor ellentétes viszonyban áll egymással. A legfontosabb, hogy a mezőgazdaságot például a vidéki térségek európai chartája úgy tekinti, mint a vidéki gazdaság gerincét - de csak gerincét -, melyre ráépül az összes többi szolgáltatás és termék. Ami azt jelenti, többfunkciós agrármodellről kell beszélnünk, melynek fontos része, hogy élelmiszert termel, de lényegi része, hogy a gazdálkodók egyúttal fönntartják az ún. élőhelyeket, a fontos szolgáltatások, pl. a turizmus számára a vonzó környezetet, óvják a védett állatokat és az azok élőhelyéül szolgáló területeket, belakják a tájat, amely így nem vadul el. Tehát egy többfunkciós agrármodell szerepköreiről van szó, és egyik sem alábbvaló a másiknál. Magyarán: mint a jó kertész, megmûvelik az egész ország területét.
Na most, ennek megfelelően az európai uniós agrár és vidékfejlesztési politika - mert a következő tervciklustól együtt van a kettő -, mely eddig az európai mezőgazdasági orientációs és garanciaalapra támaszkodott, 2007-től európai mezőgazdasági és vidékfejlesztési alapra fog támaszkodni. Tehát a vidékfejlesztés nem a regionális, hanem a közös agrárpolitika részét fogja képezni. Éppen ezért a közös agrárpolitika két pilléren áll: az elsőt piacstabilizációs pillérnek nevezzük (a közvetlen kifizetések, a szubvenciók, a különböző intervenciós támogatások, az exporttámogatások stb. rendszere), a második a vidékfejlesztés, melynek jelentősége egyre nagyobb lesz, és meg fogja haladni az elsőét. A 2007-2013-as tervciklus finanszírozását négy tengely mentén képzelték el. Az EU előírja, hogy a nemzeti keretben minimum mennyi pénzt kell elkölteni ezekre az irányvonalakra egyenként.
Az első tengely a versenyképesség. Ez az, amit mi ma úgy nevezünk, hogy technológia, traktor, gép, állatistálló stb., azaz a termeléssel összefüggő oldal. Ezt az EU minimálisan 15 százalékban állapította meg. Egy bizonyos ország az EU-tól érkező és a saját nemzeti támogatásának - ennek aránya 75/25 vagy 80/20 százalék körüli - legkevesebb 15 százalékát erre kell költenie: a versenyképesség fokozására. De itt is, amikor megnézzük az intézkedéseket, köztük az első a humánerőforrás fejlesztése, második a szervezetek kialakítása, és csak a harmadik a mezőgazdasági farmokba és erdőgazdasági egységekbe való közvetlen beruházás.
A második tengely az agrárkörnyezet-védelem, ami azt jelenti, hogy vannak szabványok pl. ökológiai gazdálkodás, integrált gazdálkodás, biogazdálkodás, biodinamikus gazdálkodás, szórványgyümölcsösök, borvidékek, ártéri gazdálkodás, tó és nádgazdálkodá stb., stb. és a gazdának ki kell választania azt az agrár környezetvédelmi rendszert, amelybe saját birtoka és elképzelései beleilleszthetők. Ez nemcsak a mezőgazdaságot, hanem a környezetvédelmet is nagyon fontos elemként kezeli, s annak a rendszernek kell eleget tennie. A legnagyobb újítás, hogy amíg a mostani tervciklusban erre 10 százalékot kellett elkölteni, a következőben erre minimum 25 százalékot kell fordítani.
A harmadik tengely a falusi, vidéki életminőség biztosítása. Itt jön be a vidékfejlesztési politika, mely kapcsolódik a mezőgazdasághoz: utak, vízvezeték, szennyvíz, csatornázás, de falusi benzinkutak, állatorvosi és orvosi rendelők, falusi bankfiókok, minden faluban postahivatal - tehát a vidéki élet minősége ne legyen alacsonyabb, mint a városi életé, meglegyenek ugyanazok az infrastruktúrális szolgáltatások és ugyanolyan elérhetőségben, mint városon. Erre is minumum 15 százalékot kell fordítani.
És a negyedik tengely: a leader, a helyi kezdeményezések programja. Ez ma is mûködik, erre minimum hét százalékot kell majd költeni, míg ma csupán 0,5 százalékot ír elő Az unió. Óriási a növekedés. A leader és leader plus program, mely ma is mûködik (nem nálunk, hanem az Unióban), tehát nem előcsatakozási alap, hanem benne van a struktúrában, azt jelenti, hogy helyi partnerségek helyi ötleteket felhasználva meghatározhatnak saját prioritásokat. Például az önkormányzat, az egyház, egy civil szervezet, egy nem formális nőszövetség, mely nem jogi személyiség, köthet olyan partnerséget, amelynek van egy bizonyos témája, tétje, és ezt akarja megvalósítani. Ez lenne a leader plus program. És erre gyakorlatilag a 14-szeresét lehet elkölteni annak, ami eddig jutott rá.
Ha a fentieket összeadjuk, kiszámítható, az össztámogatás minimum 62 százaléka kötött, meg van szabva, mire költhető. A maradék 38 százalékot el lehet arányosan osztani a négy között - ez a nemzeti kormányok dolga. Rátehetik az egészet csak erre vagy arra, vagy csak amarra.
Ebbe tehát egyéb gazdasági ágazatok meghonosítása is értendő, nemcsak a mezőgazdaságiaké. A harmadik tengelyben, az életminőség javításában ugyanis benne van a kisegítő, kiegészítő jellegû vállalkozások letelepítése. Tehát ha, teszem azt, egy vidék mezőgazdaságában pl. a gyümölcstermesztés meghatározó, akkor egy gyümölcslégyár felállítását lehet ugyancsak az uniós forrásokból finanszírozni az életminőség javítása program keretében.
*
Eddig az illyefalvi polgármester felvezetése a várható változásokról. A kérdés az marad, mi hasznunk származik nekünk abból, hogy az unió szemlátomást átalakul belülről, módosul tehát az belső valóság, melyhez nekünk is hamarosan alkalmazkodnunk kell az ország belépése esetén. Erről és a magyarországi gazdák tapasztalatairól sorozatunk következő folytatásában lesz szó.
B. Kovács András