Egy ültében is egyenes gerincű, szép szál Ember fürkésző tekintettel szemléli környezetét, mintha régi-régi szokás szerint a falusi porták elé a kőkertbe mélyített szakállszárító padjára ült volna ki a falu, az ország, a nép dolgait eligazító beszélgetésre invitálva az éppen arra járó embereket, vagy mintha a mesék és mondák világába akarná becsalogatni az óvodai kis székekről felpattanó vagy az iskola padjaiból kirajzó cimborákat.

És az arra járók a patak és a százados fák susogásának, a szomszédos vízimalom duruzsolásának közvetítésével megértik az üzenetet, s odatelepednek a szakállszárító padra a Kisbaconi Férfi mellé, s a karon ülő gyermekeknél nagyobbacskák is odakuporodnak a tekintetével, egész lényével bizalmat sugárzó Tanító Bácsi mellé, és nemcsak szemükkel, kezükkel is megsimogatják a kabát hajtókáját, és van olyan kis cimbora is, aki a padon ülő ember térdére telepedik.

A kisbaconi Benedek Elek szoboravató ünnepség előtti két napon — valamint a negyven évvel ezelőtti emlékházavatás után — a tömegét és reprezentációs szintjét tekintve a legnagyobb, földrajzi kisugárzását szemlélve a legszélesebb ívű, igen emelkedett hangulatú és méltóságteljes szoboravatás napján is ezt tapasztaltuk.

Kisbacon Nagy utcájának a falu vége felé futó hosszán egymást érték a gépkocsik és az autóbuszok. Lenn, talán nemsokára a Benedek Elek nevét viselő téren, a tornyával az Ég felé mutató templomtorony őrző-védő szolgálata alatt hatalmas emberáradat gyűlt össze, akik, amikor Vargha Mihály szobrászművész ülőalakos szobrát a lejtő alján megpillantották, majdnem egy karmester által beintett kórus azonos lélegzetvételre parancsolt hangján hallatták véleményüket: csodálatos!

Vargha Mihály telitalálat-szobrot alkotott. A férfiasan határozott Benedek Eleket úgy ültette arra a bizonyos kispadra, hogy az bizalmat sugározva maga mellé ültethessen zsenge korúakat és érett felnőtteket. A szobor ünnep- és miesnapokon is élően elevenné válik, ezen a kis téren nincs helye a merev pózolásnak, a szoborba merevedésnek. Egy, a faluból induló, a polgárosodás úti porából is köpenyeget vevő, de mindig hazavágyó férfi eljut abba az állapotba, hogy nemcsak Hazatérő Ember már, hanem — a költő Markó Béla szép hasonlatát kölcsön véve — Hazahívó Emberré lesz.

Ezért telepednek melléje a felnőttek és ülnek a térdére az apró emberpalánták.