Gazda JózsefEzerkilencszázötvenhat: A Golgota útja

2006. március 11., szombat, Archívum 2003–2007

5.
Kitelepítés, megkülönböztetés
Telepítették ki otthonaikból, Pestről s a nagyobb vidéki városokból az embereket. Teherkocsik álltak meg az otthonok előtt, s hurcolták el a családokat. Miért? Miért?
Nem tudom pontosan, 50-ben Budapestről kezdték elvinni az embereket. A félelem, hogy mikor kerül ránk a sor, s mikor visznek el bennünket. Megtörtént aztán. Nagyon sokáig hallottuk ezeket a dolgokat, hogy embereket, családokat visznek el Budapestről, és akkor mi féltünk, féltünk, de valahogy reménykedtünk, hogy talán csak nem kerül ránk sor. De hát aztán ránk is sor került... Egy hajnalban csöngettek, édesanyám kimegy, és két rendőr áll az ajtóban, és a kitelepítési parancsot? Azok semmit, semmit nem közöltek, kitelepítési parancs, kényszerlakhely: Berettyószentlászló. Huszonnégy óra múlva jönnek értünk, addigra legyünk bepakolva. Fejenként egy ágyat elvihetünk, egy szekrényt, ruházatot, személyes dolgokat, egy fél vagont meg lehetett tölteni. Huszonnégy óra alatt. Hát akkor? az a huszonnégy óra olyan volt, hogy akkor nem volt idő pánikra, mert cselekedni kellett. És akkor... Bizony hát pakolási rekordot állítottunk, pakoltunk, édesanyám s mindenki pakolt, s másnap hajnalban jöttek értünk. Négyen voltunk, a három ágyat fölrakták a teherautóra, s a negyediket nem. Édesanyám mondta: de hát négyen vagyunk! Akkor a rendőr közölte: ha ideadják a pénzüket, ami van, akkor a negyedik ágyat is felteszik. A rendőr elvitte az utolsó fillérünket is. S akkor elindultunk egy ismeretlen útra, nem tudtuk, hogy mikor és hol lesz vége. A Magdolna városi teherpályaudvaron állt meg a teherautó, ott bevagoníroztak bennünket s a holminkat. Mi mehettünk a személykocsiba, de mindenütt rendőrőr a vonatnak az ajtajában, az ablakot nem lehetett kinyitni. Több családot vittek Berettyószentmártonba. A berettyóújfalusi állomáson állt meg a vonat?
Ezek a kulákok, ezek pontosan olyan rosszak voltak, mint mi, mert gazdag parasztok voltak, ki lehetett fosztani, mindenüket el lehetett venni tőlük. Ennek a kuláknak a házába telepítettek be két családot. Kétszobás házuk volt, a kulákot betették az egyik, azt a családot, amelyik elébb érkezett, a másik szobába, s nekünk már csak a beüvegezett veranda jutott. Nem volt szobánk, üvegezett veranda, s amikor jött a tél, decemberben már ott megfagyott a víz, ott nem lehetett maradni. A háziasszonyunk, Kati néni egy aranyos asszony volt, a kuláknak a felesége, bementünk a konyhájába, behúztuk az ágyat, s ott aludtunk az édesanyámmal. A bátyám meg munkaszolgálatos katona volt, az elment, úgyhogy hárman maradtunk, s ebben a konyhában húzódtunk meg. Két évig tartott ez a kitelepítés. Amikor mi megérkeztünk, szakadó eső volt, abban kellett kirámolni? Június eleje volt, és harmadnap már... nem tudom, hogy pihentük ki magunkat, de harmadnap azonnal jelentkeztünk munkára. Az édesapám nyugdíját háború után nem igazolták. Akit igazoltak, az kapott valami minimális nyugdíjat, akit nem igazoltak, az semmit. Egy fillért nem kapott. (Dános Tamásné Ágoston Mária, Budapest - Genf)
Másnap reggel kellett volna elvigyenek minket, s este nyolc órakor már ott voltak. És huszonnégy órát abban a rekkenő hőségben, a tizenegy hónapos és a négy és fél éves kisgyerekkel, egy kupa vizet raktak oda, több nem volt, ablakot kinyitni, s ott kinézni nem szabadott? (Erdélyi Pálné Mach Andrea, Budapest)
Különvagont kaptunk, mert a holmi is ott volt benne, amit tudtunk vinni, ágyat, szekrényeket, ami a legszükségesebb holmi. Ezt a rendőrök rakták fel. (Erdélyi Pál, Budapest)
Meg volt szabva, hány kilót vihetünk. Sokkal kevesebbet vittünk. Súlyra legalábbis. (Erdélyi Pálné Mach Andrea, Budapest)
Ez egy rablás volt végeredményben. Négyszobás, összkomfortos, nagyon jól berendezett lakás. Amit el tudtunk közben vinni barátokhoz, azok megmaradtak. (Erdélyi Pál, Budapest)
Huszonkét hónapig voltunk kitelepítve. Közben meghalt az édesapám. Az borzasztó volt. Egész éjjel ültünk, küldtünk egy táviratot a belügyhöz, hogy édesanyám meg én mehessünk eltemetni őt. És egész éjjel ültünk, mert vártuk a választ, s akkor megjött reggelre az, hogy csak a férjem. S akkor édesanyám pillanatok alatt húsz évet öregedett meg. Ez olyan borzalmas volt? Én anyám temetésén láttam először az apám sírját. Ahogy végre visszajöhettünk, egy napra rá meghalt anyám, és rátemették apámra. És akkor láttam a sírt először. Én ezt nem kívánom senkinek. Egy életen át nem lehet elfelejteni az ilyen dolgokat. Nagyon rossz volt, Balázs majdnem belehalt a kitelepítésbe. Gondolja el, hogy ott még egy budi sem volt. Kijártunk szibériai vécére. A kertbe bottal, hogy a kutyákat elhesseg­tessük magunktól, s télen vagy mínusz húsz fokban oda kellett kimenni. Szabad ég alatt. Ki, a földre. S a kutyák közt? azok állandóan éhesek voltak. Úgyhogy ez így is volt? Ez Pátroha volt. Magyar falu. Kálvinista vidék. Kisvárda alatt. Ez a felső-tiszai rész. A mi házigazdánk volt a főkulák a faluban. 96 holdas parasztember volt. S ennek a lánya és a veje voltak nála, az öreg még élt. S ide telepítettek bennünket. Egy szobát adtak. Kivett a férjem harmados földeket kapálni, hogy valami ennivalónk legyen. (Erdélyi Pálné Mach Andrea, Budapest)
Hatvanan voltunk oda kitelepítve. Ott volt Ivándi Béla a feleségével, a miniszter. Nyolcvan fölött volt. Az egyik fiát elhurcolták Oroszországba, nem tudott róla semmit, a másiknak el sikerült nyugatra menni. Ilyen öreg emberek, akik nem tudtak már dolgozni? Hát miből éltek? Szegények segítettek, egyik a másikon. Rendesebb háziak voltak, akik legalább egy tányér levest adtak. Voltak Valkóék, az a Kinoin gyárnak volt az igazgatója. Azok is öreg emberek. Parkinzonkóros? (Erdélyi Pál, Budapest)
Betonöntés volt, és voltunk ott vagy tízen, mindenféle korosztály, fiatalok, öregek, férfiak, nők, és az egyik társunk azt mondja, mi van, hogy nehéz testi munkát végzünk, nekünk járna kenyérjegy. És ő elmegy az építésvezetőhöz, és kér igazolást, hogy kenyérjegyet kapjon. El is ment az építésvezetőhöz, az igazolást az megadta, de nem hallgatta meg a kérésünket, hogy küldjön át valakit a Berettyóújfalusi iro­dába a jegyünkért. Mert nekünk nem volt szabad elhagyni a falunak a határát. Azt mondta, ő nem tud senkit sem elküldeni. Hát most ki megy át a kenyérjegyekért? Ki mer átmenni? Én mint egy tizennyolc éves lány: lesz ami lesz, én átmegyek. És bemegyek az irodába, s kérem a kenyérjegyet! Be is mentem, és azt pont nem érdekelte, hogy én ki vagyok, megkaptam a jegyeket. Visszafelé a berettyóújfalusi piac mellett megyek egy úton, és ott meglátok egy kofánál egy sült tököt, holt éhes voltam, bementem, s megvettem egy darabot. Mielőtt még beleharaphattam volna, mögöttem valaki megszólalt: Maga kitelepített? Megfordulok, s ott a rendőr áll mögöttem. Igen! Nem tudja, hogy maguknak a falu határát nem szabad elhagyni? Mondom, igen, de én nehéz testi munkás kenyérjegyekért jöttem, s azt itt, Berettyóújfaluban lehetett megkapni. A piacon osztogatják? Mondom, nem, de a piac mellett vezetett el az utam. Magának akkor sem szabadott volna bemenni a piacra. Ez kihágás! Majd alaposan megkapja a büntetést. Gondoltam, biztos, fenyeget a hülye, de pár napra rá megbüntetnek kétszáz forintra kihágásért, ami akkor egy havi fizetésem volt. Meg kellett kérvényezzem, hogy részletben fizethessem ki. Drága sült tök volt ez nekem! Ilyen dolgok. Ezek a megaláztatások? Miért? Miért? Egy másik: én sportoló voltam, mielőtt kitelepítettek, úsztam, nagyon jó lehetőségeim voltak, hogy előrehaladjak, s esetleg élsportoló legyek. Hátúszó voltam. És amikor jött a kitelepítés, akkor a Magyar Úszószövetség nem szólt semmit az érdekemben, hogy esetleg megmentsenek. Hát nem csináltak semmit? Elég az hozzá, hogy aztán egy év múlva - mivelhogy a faluban már nem volt munka - rendőrségi engedéllyel bemehettünk dolgozni Debrecenbe építkezéshez. Téglát s maltert hordani. De minden hét végén vissza kellett menni a kényszerlakhelyünkre, amely negyven kilométerre volt Debrecentől. Ott dolgoztunk hát, munkásszálláson laktunk, először a többi munkással együtt, aztán elkülönítettek bennünket, nehogy a gondolkodásunkkal megfertőzzük a tisztességes munkásokat, s egy női és egy férfi munkásszállást csupa kitelepítettből létesítettek. Ez nekünk nagyon jó volt, hasonló gondolkodású emberek között voltunk, s jól éreztük magunkat egymás között. Édesanyámnak volt egy malterhordó, tizenkét fiatal nőből álló brigádja, negyvenkét éves volt, s nagyon jól tudta őket dirigálni, remek humora volt. Nem dramatizáltuk a sorsunkat, volt állandó munkánk, állandó jövedelmünk... Debrecen utcáin összetalálkoztam a volt sporttársaimmal, akik úszóversenyre jöttek Budapestről. Rettenesen megörültek nekem, hogy itt vagyok, és hogy vagyok, s okvetlenül menjek el a versenyre, s induljak! Mondom: én nem tudok indulni, én rendőri felügyelet alatt vagyok, s bajba kerülhetek. Dehogyis ne, így, úgy, gyere velünk. Mondom, nem tudok. Az edző megértette, hogy ez a helyzet, de megígértették velem, elmegyek az uszodába, és megnézem a versenyt. Én félve bár, de megtettem, elmentem, igyekeztem a legeldugottabb helyre ülni, hogy ne vegyenek észre, ne lássanak. És hiába, mert másnap kapok egy idézést, hogy ekkor és ekkor menjek be a rendőrségre. Bementem. Szúrós tekintetek fogadtak ott, s kérdezték: mit keresett maga az uszodában? Mondom: elmentem a versenyre, mert úszó vagyok, versenyúszó voltam Budapesten, találkoztam a sporttársaimmal, nagyon kérték, hogy menjek el, sőt, azt akarták, hogy induljak, de én nem mertem indulni, csak elmentem megnézni őket. A mondókámat alig fejezhettem be, rám mordultak: vegye tudomásul, hogy maga nem sportoló, maga kitelepített, osztályidegen, és ha még egyszer meglátjuk az uszodában, internáljuk. Hát ez nekem egy olyan megaláztatás volt, valami olyan borzalmas volt, ezt sokkal nehezebb volt elviselni, mint hogyha, nem is tudom én, pofon vágtak volna. (Dános Tamásné Ágoston Mária, Budapest - Genf)
Egy ilyen terroristaállamban nem szabadott azt gondolni, amit gondolsz. Nem csak mondani nem szabad, még gondolni sem, mert ez veszélyes, hátha álmodban kibeszéled. (Dr Fejér Dénes, Szeged)
Bûn lett a hit, a vallásosság, Üldözik a lelkészeket, az egyházakat. Figyelő szemek leskelődnek, kik azok, akik Isten házába járnak, s felveszik a keresztény egyház szentségeit.
Az Eötvös Lóránd Tudományegyetemre jelentkeztem. Kellett volna felvételi vizsgát tegyek ahhoz, hogy fizikus legyek. De azért a szóbelin félrehívott egy tanársegéd, és megkérdezte tőlem, hogy na, és Mertzl elvtárs, maga klerikális? Erre mondtam, hogy én nem értem pontosan, hogy klerikális, az mit jelent, ha azt kérdezi, hogy én vallásos gondolkodású ember vagyok, akkor igen, Pannonhalmáról kerültem ki. Erre ő: akkor magából nem lesz fizikus, mert nálunk fizikus kutatókat és fizikatanárokat képezünk. Úgyhogy eltanácsolt, és egy évig valóban nem is sikerült egyetemre kerülnöm. (Mertzl László, Pannonhalma - Genf)
Az egyetemen végig minden szigorlatom, jeles volt, de pillanatokon belül lettem általános ellenség. Mert piarista diák voltam, és a templomba nem szabadott volna járnom. (Latzay András, Tapolca)
Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Ön szerint indokolt a fizetős parkolás kiterjesztése Sepsiszentgyörgyön?









eredmények
szavazatok száma 914
szavazógép
2006-03-11: Archívum 2003–2007 - :

Elhalálozás