- Markó Béla beszéde Sokféle jogtól fosztották meg az erdélyi magyarságot a huszadik században, sokféle jogot kell nekünk most, a huszonegyedik században visszaszereznünk. Amit eleink elveszítettek, nekünk azt most meg kell nyernünk. Amit őseink reánk hagytak, azt meg kell őriznünk.
Ma elsősorban erről szeretnék beszélni: az örökségről. Örököltük a feladatot, örököltük a harcot, örököltük a munkát, amit eleink nem tudtak elvégezni. Nekünk kell a feladatot megoldani, nekünk kell a harcot megvívni, nekünk kell a munkát befejezni. Azért kell mindezt megtennünk, mert csakis így tudjuk megtartani azt, amit szintén ránk testáltak az ősök: a szülőföldet.
Már-már elveszítettük ezt a szülőhazát, a Székelyföldet, Erdélyt a kommunizmus évtizedeiben, már félig kicsúszott a talpunk alól a szántóföld, már verebek ültek a fecskefészekben, már más halászott a folyóinkban, más vadászott az erdeinkben, más vágta a fát a havason, mások legeltették itt a juhaikat, mások költöztek a házainkba, már magyarul is elfelejtett mindenhol a hivatal, már elindultak új hazát keresni a székelyek, már vagonokba rakták a bútort és a könyvet, már sokan feladtak minden reményt, amikor megbukott a nemzeti-kommunista diktatúra.
Hányan voltak közülünk is, akik már elúszni látták az örökséget, és nem hittek a székelység, az erdélyi magyarság feltámadásában.
De mi a történelemben eddig minden tetszhalálból feltámadtunk. Mindig talpra álltunk. A szülőföldet, ezt a legdrágább örökséget mi, székelyek a legnehezebb körülmények között is megtartottuk. Mi nem vagyunk a vesztesek népe, nem szalmaláng, hanem tartós tûz lobog bennünk, mi Petőfi Sándor és Gábor Áron népe vagyunk.
1989 után ez a tûz tartott életben minket, ez a tûz olvasztotta egybe a székelységet, az egész magyarságot.
Ahhoz, hogy visszaszerezzük a tőlünk ellopott örökséget, erőre, észre, türelemre és összefogásra volt szükségünk. Hiszen hiába minden okosság, minden zseniális program, minden ragyogó cél, ha nem vagyunk minden pillanatban egységesek. És hiába az egység, ha csak egy pillanatig tart, ha csak rövid időre tudunk összefogni, mert hosszú munka, hosszú harc, amíg célba érünk.
1848 nagy tanulsága éppen ez. Másként gondolta Kossuth Lajos, másként látta Széchenyi István vagy Deák Ferenc, és mindegyiküket bírálta Petőfi Sándor. Volt, aki Kossuth Lajost meggondolatlannak tartotta, volt, aki éppen ellenkezőleg, habozónak. Sok mindenben nem értettek egyet 1848 magyar csillagai. De egy valamit jól tudtak mindannyian. Tudták a jelszót: szabadság, egyenlőség, testvériség! És tudták, hogy ezt csak együtt lehet kivívni! Félre kell tenni a gőgöt, a hiúságot, az önérdeket, és össze kell fogni.
Ne felejtsük hát: nincsen fontosabb igazság, mint a magyarság egysége, semmilyen érdek, semmilyen elégedetlenség, semmilyen sértettség, semmilyen türelmetlenség nem jogosít fel senkit ennek az egységnek a megbontására.
Amit eddig elértünk, együtt értük el!
Sok van még hátra, az igaz, de mégis visszaszereztük már az örökség egy részét. Tud már ismét magyarul a hivatal, vagy ahol nem tud, ott rá kell kényszerítenünk, hogy megtanuljon. A rendőr is, a postás is, mindenki, aki a mi kenyerünket eszi. Mert ezt most már így kell felfogni: aki itt, a Székelyföldön hivatalnok, az a mi kenyerünket eszi. Végtére is a mi adónkból, a székely ember adójából kapja a fizetését, nem másból. Akkor pedig tessék megszólalni magyarul, vagy ha nem tud valaki, aki hivatalt visel, tanuljon meg.
Sok mindent viszszaszereztünk ezekben az években, földet, erdőt, iskolát, a magyar nyelv nyilvános használatának jogát, de azt gondolom, hogy visszaszereztünk valami ennél fontosabbat is: a hitet! A hitet, hogy minket nem lehet elhallgattatni, és hogy együtt nagyon erősek vagyunk!
De csakis együtt vagyunk erősek!
Én bízom a magyar nemzet Kárpát-medencei megerősödésében, és hiszem, hogy nekünk mielőbb be kell lépni az Európai Unióba, mert akkor ismét tényleg együtt leszünk Magyarországgal. Én hiszek abban, hogy az Európai Unióban nagyot fog változni az életünk.
De ez természetesen nem elég.
Még csak az út elején vagyunk.
Sok mindent kell még elérnünk.
Kell nekünk a jog, hogy magunk dolgában magunk dönthessünk. Legyen szó az iskoláról, vagy legyen szó arról, hogy mi lesz a falvainkkal, városainkkal, földjeinkkel, erdeinkkel.
Kell az autonómia!
Kell a székelység autonómiája is!
Jó lenne, ha ezt nyilatkozatokkal vagy kiáltványokkal meg lehetne valósítani.
Jó lenne, ha ma kikiáltanánk, és holnap arra ébrednénk, hogy van autonómiánk. Jó lenne, ha ülhetnénk ezután karba tett kézzel. Jó lenne bizony! De nem lehet! Az autonómiáért dolgozni kell, küzdeni kell, azt tégláról téglára föl kell építeni. Nekünk megvan az erőnk, megvan a tudásunk, megvan a politikai eszközünk hozzá! Minket ma nem lehet megkerülni Romániában, nélkülünk nem lenne kormánytöbbség, nem lenne stabilitás.
Mi szavatartó emberek vagyunk, de ugyanezt elvárjuk román partnereinktől is, legyen már vége az örökös szószegésnek.
Nekünk a történelem során mindenért keményen meg kellett harcolnunk, mi semmit sem kaptunk könnyen. Ez ma is így van. De ha van bennünk kitartás, előbb-utóbb célba érünk. Ha az első alkalommal megtorpantunk volna, Szabadság-szobor sem lenne, semmi sem lenne ma Erdélyben.
Van hát értelme a munkának, van értelme a küzdelemnek.
De nekünk is végig kell gondolnunk, hogyan akarunk politizálni ezután: józan ésszel, türelemmel, hozzáértéssel, összefogással, vagy pedig nagyokat mondva, dobbal verebet fogva, össze-vissza kiabálva, egymással veszekedve, március 15-ét egymás ellen felhasználva, semmit el nem érve, csak a szélsőséges román nacionalisták malmára vizet hajtva, nekik muníciót szolgáltatva.
Petőfi Sándor népének, Kossuth Lajos népének, Gábor Áron népének egységesnek, okosnak és kitartónak kell lennie.
Egységes, okos, kitartó népet senki sem tud a maga útján megállítani. A mi céljaink tisztességesek: szabadságot, egyenlőséget, testvériséget akarunk magunknak, és ugyanezt akarjuk más nemzetnek is.