Második gyermeke született a napokban Fekete Istvánnak. Az apa ilyenkor szokásos örömét azonban szinte teljesen elfedi az a létbizonytalanság, amelybe az újszülött csöppent: Sepsiszentgyörgyön az Olt partján, egy általuk összetákolt barakkban élő családot ugyanis az a veszély fenyegeti, hogy maholnap ezt a kis menedéket elveszik tőlük.
Minthogy panaszával sehol sem talált megértésre, végső kétségbeesésében szerkesztőségünket kereste fel Fekete István. Tavaly már egyszer lebontották a deszkákból, préselt lemezből, pléhből, kartonból összetákolt, a Trident nagyáruház mögött található építményt, melynek tetejét kövekkel igyekeztek erősíteni, semmire nem voltak tekintettel, elvitték bútoraikat, irataikat, mindent, ami értékes volt. Azóta újjáépítették a kulipintyót, nem volt, mit tenniük, valahol meg kellett húzódniuk. Ideig-óráig éltek, ahol tudtak, olyan is volt, hogy a nagy híd alatt aludtak éjszaka — meséli a 33 éves Fekete István, akinek tavaly született az első gyermeke. Az amúgy is igen lehangoló, gazos, szemetes, elhagyatott helyen felhúzott tákolmány azonban nem sokáig lehet menedéke a családnak.
Mostanság ugyanis ismét csak azzal fenyegetik őket, hogy lebontják a barakkot. Pedig közeleg a tél, beköszöntöttek már a hidegek, és máshova nem tudnak menni. Tizenegyen laknak ott, Fekete István feleségével és immár két kisgyermekével, szülei és testvére családja. Jelenleg nem dolgozik, de amíg volt munkahelye, rendesen, becsületesen elvégezte a munkát. Most is dolgoznának szívesen, csak lenne mit, de munkahelyet nem találnak, ráadásul édesanyja beteg, édesapja rokkant, várja, hogy teljenek az évek, és tudjon nyugdíjba menni, felesége most szült, a családban két kisgyerek, mihez kezdhetnének? — kérdezik.
Sem Szentgyörgyön, sem környékén nincs rokonuk, ismerősük, akinél meghúzódhatnának. A Csíki negyedi, Sing-Sing néven emlegetett szociális tömbházról hallani sem akarnak, oda be nem tennék lábukat a gyerekekkel, részegesek, verekedős, veszélyes cigányok laknak ott — magyarázza a családapa —, nekik ott sem barátjuk, sem ismerősük, ők nem isznak, nem verekednek.
Szociális lakásra hiába nyújtottak be kérést, nem kaptak, hogy miért, arról senki sem tájékoztatta őket. A polgármesteri hivatalnál senki nem hallgatja meg problémáikat, senki nem tud segíteni rajtuk, amikor érdeklődni mennek, a biztonságiak segítségével küldik ki őket — panaszolják. A közösségi rendőrség rajtaütésszerűen jelenik meg otthonukban, azzal fenyegetik, nem engedik be többé hajlékukba. Mit tehetnének, hova mehetnének a két kisgyerekkel? — kérdi végső elkeseredettségében az apa.
A szociális lakásról álmodó Fekete család története minden bizonnyal nem egyedülálló, mint arra lapunkban többször is kitértünk, jóval nagyobb az igénylők száma, mint amennyi lakást az önkormányzat biztosítani tud. A többé vagy kevésbé beszédes statisztikai adatok, a precíz városrendezési terv azonban gyakran semmit sem árul el a közelünkben zajló emberi sorsokról, drámákról — márpedig ez is a jelenlegi sepsiszentgyörgyi valóság része.
