Hogy kies tájainkon az utóbbi években nem ugrott meg a népszaporulat, az most már biztos. Mert milyen ez a nép, nem hallgat az intő szóra, és a felhozott példák is vígan jöhetnek-mehetnek tőle a poroson. De miről is van szó tulajdonképpen? Kanyarodjunk egy nagyot az elejére. Ha igaz, hogy mióta a Legeslegmagasságosabbak ?szentsége a Népek Házában megáldotta első embereinket az ortodox krizmával, beleértve természetesen a mi mititej- és pacalleves- meg szalonnakedvelőinket is, meglódult közülük egyesek fantáziája. Mert hogy, hogy nem történt, hogy s mint esett, arra senki nem tud elfogadható magyarázatot adni, de mintha megtáltosodtak volna szerény kis közösségünk jeles emberei... Közülük egyesek. Agyuk megpezsdült, s úgy beindult az altest tájékán a vérkeringésük, hogy már követendő példának állították magukat népük, nemzetük, s amúgy a világ elé. Me? - a házi használatú direktívák szerint - ezentúl vége az egykézésnek, és cseszett, Rózsi, a kevés gyermeket vállaló családoknak. Vagy három-négy, vagy még több, vagy semmi. És ezentúl nincs itt mit lacafacázni. Nincs itt pardon, sem hát így meg hát úgy. Aki TAG és jó magyar, meg székely, meg jó helyi ember, az ezentúl kell tudja, hogy mi a dolga. Az nem figyel másra, csakis a legfontosabbra koncentrál. Arra, hogy szaporodjunk. A jó öreg C. bácsinak is megvoltak az erre vonatkozó elméletei, amelyeket gyakorlatba is ültetett, kicsiny kis népünk nem elhanyagolható örömére. Este, ugye, csúcsidőben nem volt villany, vagyis a villanyt el... vették, mi maradt más hátra az erőtől duzzadó népnek, ha csak nem akart a gázlámpa pislákoló fényénél tökmagozni, minthogy lóra, magyar, asszonyra, magyar. A körülmények amúgy is adottak voltak, úgymint félhomály, csend, bársonyos őszi este, már csak fel kellett csigázni valamivel az embert, asszonyt, és máris mehetett az, aminek mennie kellett. És mire megadták a villanyt, és jött az áldásos hatású Telejurnal, előtte a szende Mihaelával, már meg is kapta a vonalkódot néhány új csemete az ország és az emberek nagyobb dicsőségére. És legnagyobb meglepetésünkre, nézzük csak meg, hogy mi van most, bő tizenöt évvel a C. bácsi korszaka után. Nem is tizenöt évvel, csak tizenhárommal, mert a dolog jó három évvel ezelőtt esett, és legnagyobb csodálkozásunkra minden konkrét ,,népszaporulati? következmény nélkül lezúgott. De vegyük sorra, hogy mi is történt valójában a kétezerhármas év elején. Ínségesebb időkben, politikai uborkaszezonokban, amikor nem lehet egyébbel feltûnni a választók előtti láthatáron, mikor már, jobb híján, unalmában zacskószámra pusztítja a helyi ember csendes téli estéken az agrárcukorkának mondott tökmagot vagy szotyolát, és amúgy semmi nem történik hegyes-borvizes tájainkon, akkor beletüsszent a düznibe valamelyik jeles emberünk, hogy beinduljon újra népszerûségének motorja, s aszondja egy nagygyûlésen vagy lakossági fórumon jeles emberünk az addigi tevékenysége okán már-már méltatlankodó népnek, hogy... és itt jön egy szép szám, hogy ő ennyivel gyarapította a nemzetet. Halljuk, nem a családját, nem a város lakosságát, hanem a nemzetet. Me? hogy ők még a nászágyon vagy a pásztoróra meleg percei közben is népben és nemzetben gondolkodnak. Legalábbis ez is egyik sugallata a dolognak. Me? hogy az igazi képviselő még akkor is... képvisel. Képzeljük csak el, amint este, lefekvés előtt megfogalmazza emberünk az asszonynak az irányvonalakat, hogy aszongya, ma nincs egyéb dolgom, nem ittam, nem cigiztem, szüleimnek szót fogadtam, így hát, drága hitvestársam, piciny bogárkám, kiscsillagom, ennivaló cukorfalatom, arra gondoltam, úgy döntöttem, hogy ma szaporítsuk még eggyel a... nemzetet. Erre a hitves szeme bepárásodik, már nem hall, nem lát, csak lelkesen bólogat, mielőtt átadhatná magát a nemes feladatnak a nép és a nemzet érdekében. Nos, a kijelentésre aztán felzúg a taps a lakossági fórumon vagy nagygyûlésen, vagy ki tudja, mifélén, elfelejt mindent a lelkes tagság, és önként átérzi a helyzet komolyságát, me? hogy mégsem vagyunk mi Trajánusz leszármazottai, ugye, akik epret szedni járnak Spanyolhonba, vagy gyümölcsszedni Németbe, akár mészárosnak, pincérnek, kurvának nyugatabbra, mialatt elhanyagolják a nemzetet, hadd forogjon az otthon keserû levében, me? nekünk itt a helyünk, itt kell megmaradjunk, s itt kell szaporítanunk kicsiny kis országunk, kicsiny kis vidékünk lélekszámát. Esetleg spárgát szedünk Magyarban, gödröt ásunk, kubikolunk, téglát hordunk, egyszóval építjük az anyaországunkat némi forintocskákért. De kéthetenként, hónaponként hazajárunk, megmaradunk és szaporodunk. Tudjuk, a saját példa nem semmi, s az ilyen hallatán megcsóválja a fejét, és nem csak azt, az erdélyi magyar férfi és az erdélyi magyar nő, az igazi székely, elmosolyodik, és őszintén örül annak, hogy a környék legrátermettebb embere hál? istennek ilyen jó erőben van, és szívéből kíván is rögtön neki még jó sok vezetői évet, hogy illően megkoronázhassa majd a nagy mûvet. És máris fogalmazza a levelét a vidék legrátermettebb politikusának, valahogy ilyeténképp: Igazad van, követünk... és itt a név behelyettesíthető, a Te példád a miénk is. Szüljék csak tele a magyar anyák Erdélyt! Nemzzék tele a magyar apák Erdélyt! Minden magyar asszonyba magyar... stb. Legyünk sokan, és mind rád szavazzunk, drága... a név behelyettesíthető, te, aki még Túri Danin is túlteszel, a példaképünk vagy a Népek Házában, ott, ahol a boldog életû Teoctist pátriárka is lelkesen átaludta a délelőttöket, ott, ahol verik le egymást a gerinc tekintetében a löttyedt pénisszel vetekedő pártszolgák, akik azon igyekeznek, hogy megfelelő páratartalmú maradjon mindig a soron következő úr vagy elvtárs ülepe. Követünk téged. Neked élünk, érted élünk, drága...
És itt a név behelyettesíthető.
Fekete Vince