8.
Milyen csepp, milyen parányi porszem volt az ember az embertelenség bugyraiban! Az élet a gyilkosok kezében! A lélek a lelketlenség birodalmaiban?
Édesapám mindegyik helyet végigjárta, a HGPU-t, az Andrássy út 60-at, s ezek nagyon kegyetlen időszakok voltak. A legelfogadhatóbb még a GPU volt, mert hát azok nem tudtak vele mit kezdeni, s akkor átadták a Katpolnak (katonapolitikai), s a Katpol, az kegyetlen hely volt, a Pálffy György-féle társulat volt ott egy rakáson, ezek kifejezetten szadisták voltak, olyan szadisták, mint Péter Gáborék. Az édesapámat annyira megverték ezen a két helyen, hogy az egyik fülével nem hallott jól, és hosszú ideig sántított, amikor kiszabadult, a verésektől. Például egy zárkatársa egy vezérőrnagy, aki hogyha csak lépteket hallott a folyosón, már vinnyogva a sarokba húzódott, mert annyira agyonverték, hogy azt hitte mindig, érte jönnek és folytatják a veréseket. (Vanek Béla, Budapest)
Hát a Rákosi-börtönök zsúfoltak voltak! Akiket úgynevezett egyes cellába tettek, külön akarták puhítani. Én mint fiatalember kerültem oda, tehát én ezt lelkileg könnyebben vészeltem át, mint az idősebbek. Aztán ami számomra nagyon hasznos volt, hogy csupa tanult emberrel voltam együtt, tehát nem zsebtolvajokkal, betörőkkel, csirkefogókkal, hanem külön határátlépőkkel, mert tömegesen akartak akkor már menekülni az emberek. Volt külön határátlépő-börtön, ahová csak a határátlépőket tették, ugye, volt például a jászberényi dologház, amelyet Mária Terézia alatt építették. Boltíves szobák földbe süllyesztve, tehát hogy az ember ki se tudja magát húzni. S rácsok, aztán karika volt még a falban, oda voltak a rabok láncolva valaha, és körben a padló kikoptatva, ahogy jártak a rádiuszon le-föl a lánccal. (Tihor Péter - München)
1951-ben politikai okokból kirúgtak a minisztériumból és az egyetemekről, a magyarországi egyetemekről is kizártak. Villanyszerelő lettem, s 1952 októberében letartóztattak, tizenöt éves ítéletet kaptam összeesküvés vezetése és egyebek miatt. Dolgoztam bányában. Ültem börtönben Márianosztrán, a gyûjtőfogházban, Szolnokon és Tatabányán dolgoztam. S ?56 tavaszán egy állítólagos civilekből álló bizottság felülvizsgálta a politikai ügyeket. Rákosi nevében volt. Erre én nagyon alaposan felkészültem, mert jogász létemre tudtam, hogy törvénytelenségek fordultak elő az üzemben, és valóban július 19-én aztán megszakítással, félbeszakítással szabadlábra helyeztek. Természetesen, csak nehéz testi munkán tudtam elhelyezkedni, miután közel négy évet ültem. (Rédey Gábor, Budapest - Köln)
Huszonnyolc hónapig voltam börtönben. Voltam a Főutcán, akkor elkerültem a Gyûjtőbe, a Kisfogházba, mivel nem tudtak beszervezni spiclinek, egy hónapra visszavittek a győri ávóra, ott próbáltak puhítani, nem ment, akkor visszaküldtek a Kisfogházba, fél évig magánzárkán voltam, és tíz napig sötét zárkában. A győri ávón, amikor bekerültem, ott külön kopogni kellett, hogy ki tudjon az ember menni vécére. Az volt a borzalmas, hogy akkor két fegyőr nézett, hogy mit csinálok. Vagy mikor mosakodni mentem, akkor is két-három fegyőr volt ott, megjegyzések tömkelege... Az ávón kimondottan csak férfiak voltak. Sőt, a Főutcán sem tudok arról, hogy női fegyőrök lettek volna. Egyedül a Gyûjtőben, a Kisfogházban voltak női fegyőrök, de sötétebbek voltak, mint a férfiak. Sajnos, ezt kell mondanom, merthogy nőknek minden hónapban problémájuk van, hamarabb hozott egy férfi vattát, mint egy nő. Sőt, volt úgy, hogy két-három napig oda se bagózott a nő, és bizony télen bejegesedett a vödörben lévő víznek a teteje, úgyhogy abban kellett mosakodni, abban kellett kimosni az alsónadrágot, szóval, iszonyú volt. (Bárány Eszter, Szekszárd - Nürnberg)
Amit a Gyûjtőben töltöttem, az igen-igen rázós időszak volt, rengeteg kivégzéssel. Zárkatársaimat végezték ki! Aztán pedig jött Márianosztra, amelyik a legkeményebb börtön volt az igazságügyi hatóságok kezében. Onnan elvittek bennünket kötelező munkára Miskolc mellé, Dudujkára, ahol a Rákosi nevével fémjelzett nehézipari egyetemnek voltunk az építői. Ott voltam néhány hónapot, a bátyám is velem. Onnan elkerültünk az oroszlányi szénbányába táborba, ott voltam körülbelül másfél évig. Így jött ránk 1953, Sztálin halála, majd Nagy Imre hatalomra kerülése. A Nagy Imre-amnesztiával és a bányában teljesített munkám folytán leharmadoltak, s elengedtek bennünket. (Hóka Ernő, Budapest - New York)
Mindig ünnepnap vittek egy-egy csoportot. Ha jól emlékszem, engem a Rákosi születésnapja estéjén vittek át az ügyészségről a Főutcába. És ott voltunk vagy három hétig. Éjjel bedobtak egy cellába, voltunk vagy 15-en, sötétben, szalmazsákok a földön, s reggel látta meg az ember, hogy kit ismer? Onnan a tárgyalás után Márianosztrára kerültünk. Semmi kapcsolatot a külvilággal nem tarthattunk. A szüleim nem tudták, hol vagyok. (Balogh Sándor, Tihany - Albany)
Ennek a Kisfogháznak a parancsnoka egy Mihalicska nevû. Ez a terrorista állat volt az őrök parancsnoka, mellette beosztott dromedár smasszerekkel, őrvezetőkkel, verőlegényekkel. Ez a Mihalicska valamikor a Nyugati pályaudvaron volt rikkancs, újságot árult, hát egy bérgyilkos szemét, amelyik még akkor is ordítozott, ha valakit mentesítettek a halálos ítélet végrehajtása alól, mert ő és az őrparancsnok - csak azért, hogy a halálos zárkából ők ketten kísérték ki a delikvenst a bitófa alá - ezért még kaptak 300-300 Ft-ot. Ezért a pár percért! (Hóka Ernő, Budapest - New York)
Valamikor, 1849. október hatodikájának előestéjén a halálra ítélt tábornokok búcsúlevelet írhattak hozzátartozóiknak, legalább így elmondhatták végső üzenetüket az utókornak. Itt a kommunizmus áldozatai, ezek az emberek - lelkek, búcsúzó életek - legfeljebb cellatársaiknak mondhattak istenhozzádot. S a hozzátartozók még évekig is várták, várták, várták, mit sem tudva, hogy a gyilkos gépezet már rég bedarálta őket.
Amikor megérkeztünk, a földszinten volt, hogy halálraítélt, halálraítélt, egymás mellett az elítéltek sora. Egy másik helyen: életfogytig, életfogytig. Egyik este kinyitják a 21-es zárkát, ahol szigorú őrizetes voltam, és betolják ezt a négy embert, már zárás után. El is mondják ezek, hogy Réti ezredes vagyok, Draskóczi őrnagy, Dobai főhadnagy... Most jövünk a tárgyalásról, halálos ítéletünk van. Én már rég ott voltam a zárkában, úgy mellém húzódott, éjszaka is volt egy beszélgetés. Ilyenfajta utolsó emlékek... Az ezredes kemény volt nagyon, mert neki a fia, azt hiszem, tanársegéd volt a mûszaki egyetemen. Nagyon büszke volt rá a bácsi, és valahogy úgy volt vele, hogy tudod, fiam, megeszem az utolsó vacsorát... Kemény ember volt. Mind a hármat kivégezték 1951 nagycsütörtökén, Réti ezredest, Draskóczi őrnagyot és Dobai főhadnagyot. Vagy mondhatnék egy fiatal embert, aki a Gyûjtőben volt zárkatásunk, amikor a feljebbviteli tárgyalása volt. Az ávósok gyakorlata volt, hogy a feljebbviteli tárgyalások előtt, azokat főleg, akiket ők szándékoztak kivégezni, azzal az ígérettel, hogy életben hagyják, még egyszer kihallgatták. S általában azért mindenki ragaszkodik annyira az életéhez, hogy lehet akkor beszédesebb, mint máskor. S ez a fiatalember - zárt tárgyalás volt vele -, amikor lejött a többórás kihallgatás után, egy teljesen elhalványult arc, és a cellában lévő idősebb rabtársnak, aki két évig volt a halálos zárkában, annak mondta, hogy Miska bácsi, úgy tudom, úgy érzem, hogy a tárgyalás után engem is azonnal kivégeznek, mert ez történt - rövid idővel előtte - egy barátjával. 28 éves volt, úgy hívták, hogy Kordman László. Nem sokkal később elvitték feljebbviteli tárgyalásra, másnap reggel ki is végezték. (Hóka Ernő, Budapest - New York)
És akkor jönnek a további problémák, maga a Rajk-per, amely nagy figyelmeztetés minden ember számára, hogy lehetsz akár hûséges kommunista, ha veszélyt jelentesz a hatalom számára, akkor megölünk. Ez van a Rajk-per mögött. Rajk kommunista volt, s az volt a bûne, hogy a munkások körében nagyobb volt a tekintélye, mint Rákosi Mátyásnak. Ez volt az oka, hogy ki kellett végezni. (Rácz Sándor, Budapest)
*
Ez hát a rendszer arca. És íme, mit ér az ember, ha magyar. A magyar hazában. Árpád maradék országában. A XX. századnak épp a derekán. Amikor a két világégés után fel kellett volna támadni, új életerőre kellett volna kapni, a hazát kellett volna építeni, újraépíteni. De: ,,haza csak ott van, hol jog is van?. Így hát magyarnak lenni 1945 és 1956 között hazátlanságot is jelentett. És ebben a hazátlanságban, ebben a becsapottságban fejlődtek, nyíltak az értelmek. A gyilkosok, az elbutítani akarók, az agyakat kilúgozni akarók meggyújtották a szikrát a lelkekben.
Az én tisztánlátásom talán onnan ered, hogy nem kaptam olyan szülői nevelést. Aki szülő nélkül nő fel, annak hamar talpra kell állnia, és a világot valamennyire reálisan, életszerûen kell látnia. Ha nem ezt teszi, akkor esetleg elbukik vagy bele is pusztul. Na, most engem az élet rákényszerített kora gyerekkoromtól kezdve, tehát a háborún keresztül jutok el én a kamaszkorba, és hogyha akkor eltévesztem az irányt, biztos, hogy semmivé válok. Nem tévesztettem el az irányt, hanem küszködve, nagyon nehezen talpon maradtam, eljutottunk a mai napig, sok örömet nem hozott az élet, feladatot annál többet, nem tudom, mennyire jól végeztem, amit fölvállaltam. (...) Még azt mondom, hogy a vallási területen is, nemcsak pártpolitikában vagy nemzetben való gondolkodás terén, egyik ember ilyen értelemben, másik olyanban gondolkodik. Én alapjában véve éppen a világháborút megélve, a háborút túlélve jutok el abba az állapotba, amikor kora gyerekkoromban - mert kilencéves vagyok, amikor édesapám meghal a Don-kanyarban -, ez egy olyan nagy tragédia egy gyerek életében, és utána jön az orosz hadsereg, s megtámadja vagy lehengerli, megszállja Magyarországot, és ebbe a helyzetbe belejön ez a Moszkva által irányított országállapot. Ez olyan kegyetlen és durva - legalábbis én annak éreztem. A környezetem, amiben átélem ezeket az éveket, érezhetően várja a magyar szabadságot, demokráciát, amit a magyarság ősidők óta a lelkében hordott, és szeretett volna megérni, és akkor bekövetkezik ?45, ahol azt a minimális demokráciát, amit a nemzet kierőszakolt magának, még azt is megsemmisítik, s néhány év alatt egy totális diktatúrában vergődik az egész Magyarország. Ezt mikor látom? Annyi pofont kapok az élettől, hogy az eszem a helyére kerül, hogy én kényszerülök a valóságos életet látni. Én nem területet akarok, hanem tisztességes emberi életet. És ezt a munkán keresztül próbálom megteremteni, bennem a tanulási vágy, ezért jövök Budapestre 1946-ban, ekkor kapcsolódom be tulajdonképpen a munkásemberek és a városi emberek életébe, mindössze 13 éves vagyok, a szüleimet ugye elvesztettem, és így próbálok megállni a lábamon. Egy katolikus pap kollégiumot szervez, és erre a hirdetésre - egyszerûen kipublikálták, kihirdették a faluban - én a nagyanyám tudta nélkül bementem ebbe a kollégiumba, így kerülök én Budapestre, ahol ideig-óráig mûködik ez a kollégium, de mivel a kommunisták nagyon erőszakosan meg akarják semmisíteni azokat az intézményeket, amelyekben nem az ő elvük gyakorlatára jönnek össze, így megszüntetik ezt a kollégiumot is. Ehhez jön, hogy az igazgatónkat elmozdítják, hoznak oda ilyen-olyan embereket, akik már nem képesek összetartani ezt a közösséget, nem sokan, huszonöten vagyunk ilyen félárva gyerekek, egyszer csak azon vesszük észre magunkat, hogy kirúgnak az utcára, mert szüksége van egy ávósnak arra a villára, amelyikben tulajdonképpen mi éltünk, ez egy nagy pofon nekem az élettől, és fel kell ismernem, hogyha egy rendszer a huszonöt árva gyerekről nem gondoskodva az utcára lök, bármi lehet belőle, csak azért, mert egy ávósnak egy gyönyörû lakvillát oda akar adni, akkor nekem tizenévesen is el kell gondolkodnom azon, hogy milyen ez a rendszer. Hát ez az én iskolám. (Rácz Sándor, Budapest)
És - hadd fûzzük hozzá - ez a magyarként élni akarók iskolája is. És innen indulnak el a léptek 1956 felé. Egy olyan nemzet léptei, mely sehogy sem tudja igába hajtani a fejét.