
A cím olvastán akár a fejét is foghatja az olvasó: csak nem készül mindazt számba venni a riporter, ami hiányzik, ami kipusztult, amit nélkülöz a székely falu? A falu ma Romániában ugyanis maga a nincstelenség tanyája, a szegénység és hanyatlás elszomorítóbbnál elszomorítóbb képeit és példáit tárja szinte mindenütt az érdeklődő elé, s aki omladozó házakat, gazlepett földeket, járhatatlan utakat stb., stb. akar látni - de ki törekszik kizárólag arra? -, az találomra behajthat az első útba eső vidéki településre, s csak a szemét kell nyitva tartania. A nagy anyagi ínség lépten-nyomon előbukkanó nyomai mellett azonban még súlyosabb talán a közerkölcsök helyzete. A faluból a 19. századi kapitalizmus és a 20. kommunizmusa is egyaránt csak elhordott, csak elvitt, sőt, a vidéket valósággal kirabolta, legutóbb az erőltetett, önpusztító iparosítás hajtotta el magát a munkaképes lakosságot is, demográfiai csődbe juttatva a megcsapolt, kifosztott vidéket.
Halovány lenyomat
A körforgás rendjén újrakezdődő tőkés világ is mindent, csak épp tőkét nem hozott egyelőre a faluba, illetve ha igen, inkább a tőkés viszonyok halvány lenyomatát, melyben nem annyira a befektetési eszközök, mint inkább a vállalkozó kedv és szaktudás játszik szerepet, s a vagyonok még szerény méretûek, tőketartalékról beszélni hát korai lenne. Sorozatunk ennek ellenére erről szól, mert példákat szerencsére majdminden faluban találni arra, hogy az élet élni akar, és a fiatalabb vagy öregkorára is terveiben bizakodó nemzedék mer családi gazdaságot vagy farmot alapítani, korszerû gépi mûvelést folytatni, megkísérli felvenni az idők által odavetett ,,kesztyût?.
Sorozatunk alanyai is benne élnek viszont abban a közegben, melyet az általános leromlás igéivel jellemeztünk a fentiekben, s attól függetleníteni nem tudják magukat.
Törött láb, fogyatékos becsület
- A teheneim nyaranta nem jártak haza, hanem kinn fejtük őket a legelőn - meséli egyik alanyom. - Eleinte megpróbálkoztunk egypáran összetársulni: egy helyt legeltek a tehenek, fejjünk is együtt! Nem ment a dolog, valaki valakit mindig félrevezetett. Hogyan bízhatsz meg bárkiben is? De a nagy baj akkor kezdődött, mikor eltörött a lábam, és nem tudtam már felügyelni. Egyik nap a hat tehenemből mindössze 20 liter tejet fejtek ki! Három másik társam nemhogy elejét vette volna a nyilvánvaló csalásnak, még örvendtek, hogy nem kell adniuk a szolgának. Hát az ilyen emberekkel mire lehet menni? A végén még a kutyák is azt ették, amit az én tehenemből fejtek ki! Ezek után nem akarok társulni senkivel, mert megjártam. Ha csinálod, csináld magadnak. Nagyfejûek vagyunk, ez a székely ember butasága, sajnos. Igaz, a nincsenség is megteszi a magáét: akik besegítenek, azok is csak azt lesik, hol lopjanak meg. Ez van.
A gazda végül oda lyukadt ki: az általános megbízhatatlanság légkörében csak a családi alapon szervezett munka marad, minél kevesebb legyen az alkalmazott, a szövetkezés pedig kizárt.
Együttmûködésre valóban inkább csak rokonok vagy barátok közt akad példa. Közösen vagy munkában törlesztve az adósságot, megmûvelik egymás földjét, learatják egymás gabonáját, részt vesznek a betakarításban. De itt a bizalomról a baráti vagy rokoni érzés gondoskodik, olyan kötelék, mely a mai világban sem veszíti erkölcsi tartalmát és tartósságát. Szélesebb ölelésû gazdasági kapcsolatokat azonban erre építeni nem lehet, egy falu vagy egy régió felvirágoztatásához valami másra lenne szükség.
- Egy ideig dolgoztam a gépeimmel az embereknek - fejti ki egy másik gazda -, de alábbhagytam vele, mert azt nézem: ennyi pénzt fektettem be, ennyit kaptam vissza. Nem tudják megfizetni, egy-egy nem is akarja, úgy lehet? Vagy vegyük a tagosítást: nem fog abba belemenni senki, mert olyan kollektívszagja van az egésznek, attól pedig futnak. A pityóka eladását is miért nem tudja megoldani a székely? A regáti felvásárló, mikor zsákolva van, és telefonálok neki, itt terem, elviszi, és hét múlva eladta biztosan, mert megint jön. Nekem egy évig tart, míg megtermesztem, neki pár hét elég, hogy a hasznot lefölözze. Tömörülni kellene, tagsági díjjal, hogy fenn lehessen tartani, raktárt létesíteni, osztályozni az árut, úgy értékesíteni, azzal megbízott emberek révén. Biztos piacra termelni más, mint a bizonytalanra. Ki vagyunk teljesen szolgáltatva a spekulánsoknak, üzéreknek, belléreknek! A téeszek nagyon rossz hatással voltak az emberekre. Ha valaki szervezni akar valamit, mindjárt azt mondják: ez most vajon megint mit akar: belőlünk akar meggazdagodni vagy hasznot húzni? Biztos, a maga hasznát nézi? A gazdakörféleségek is hogy dugába dőltek.
Egy másik faluban az egyesületi élet hanyatlására panaszkodnak:
- Amikor összeálltak a marhatartók, úgy gondolták, mindenki fizeti a tagsági díjat, alkalmazunk embereket, akik végzik a piackutatást, gondoskodnak a húsértékesítés felől is. De nem került, aki ezeket vállalja, így szépen szétesik az egyesület. Pedig ha ő keresi meg nekem a tejgyárat, és alkuszik meg vele előnyösen, megérte volna nekem is. Százalékot kaphatott volna az eladások után. Így azonban nem lett semmi, indultunk harmincan, maradtak egypáran, s legfeljebb azt beszéljük, a megalakulási díjat visszafizeti-e, talán az sem sikerül.
Bizalom-injekció
Szûkében vagyunk hát az egymás iránti bizalomnak, illetve hát a bizalmatlanságot avatja indokolt magatartássá minden tapasztalat: nem érdemes bízni, mert becsapnak, megcsalnak, átejtenek. Az önzés szétmarja az emberi kapcsolatokat, a falu kollektivizálás előtti rendjét felforgatta a téeszvilág, annak összeomlása meg ûrt hagyott maga után. Ahol a szerves fejlődés évszázadokon keresztül téglát téglára helyezve haladhatott előre, Dániában például, a szövetkezetek csodálatos eredményeket produkáltak, miként Dezső Vencel kézdi tanár és iskolaigazgató mesélte korábban: ott a farmszerzéstől-áthagyományozástól a mûvelésen keresztül az értékesítésig mindent befonnak a szövetkezetek. A Székelyföld nem úgy néz ki, hogy valaha is nyomába érhetne e tekintetben a kooperáció klasszikus földjének, pedig pontosan krónikus történelmi tőkeszegénysége és túlnépesedettsége okán mennyire szüksége lenne rá!
*
Nem folytatom. Összefogásra való képtelenségünk fenti gazdasági példái arra vallanak, jól fogna egy kis szociális terápia ennek a népnek, önbecsülését is visszaadandó, de főleg a másik, az embertárs iránti bizalmat kellene megalapozni, mert nyilvánvaló, hogy az gazdasági erővé lesz, és hamarabb találna magára segítségével az új viszonyok közt. Ami ellen egyelőre tehetetlenül berzenkedik a nyomorûzte ember, hogy a gazdagabb szolgálatába kell állnia, fel fogja váltani a becsületesen megfizetett alkalmazott, akinek polgári öntudata ad tartást, akit jogok védenek, és akivel kibabrálni nem lehet vagy nem érdemes - mondják a társadalomtudósok, a polgári viszonyok fokozatos térhódítását jósolva. A munkaadói oldal egyelőre arra panaszkodik, nem talál megfelelő embert, s hogy a szabad munkaerő erkölcsi nívója alacsony. Mindenképpen két rövidzárlatos viszony is bénítja a gazdasági szférát: a gazdák, a vállalkozók közti együttmûködés éppúgy sántít, mint a munkaadók és munkavállalók egyezségei. E viszonyt kellene a továbbiakban kívül-belül szemügyre venni.
Munkakereső székelyek
Itt teszi szóvá a riporter, közvetlenül az olvasóhoz fordulva: valahányszor azokról készül írni, akik két kezük munkájából vagy szaktudásukból kívánnak megélni, mert saját vagyonuk szerény, illetve arra semmiképp sem alkalmas, hogy megélhetést is biztosítson, nos, ilyenkor gyakran megtörténik, hogy azzal hárítják közeledését:
- A szegénységünkről pedig ne írjanak, rajtunk senki ne kacagjon!
A szorgalomnak, a munkának pedig komoly kultusza van a székely faluban, a munkát és iparkodást megbecsülik, e példának a felmutatása is megbecsülést hoz, mégis ma, ha másnál vállal munkát valaki, azt szociális lecsúszásként éli meg, és a nyilvánosság elé nemigen kíván állni vele. Holott láthattuk, a vagyonosabb réteg arra panaszkodik, eljutott már arra a pontra, amelyen az alkalmazottak nem megfelelő hozzáállása további gyarapodása gátjává válik. A vállalkozói rétegnek tehát úgy kellene a megbízható munkaerő, mint egy falat kenyér - ahogy a közgazdaságtanban mondják: a termelőtőke nem tud meglenni munka nélkül -, mert nélküle mit sem ér. Nem köznevetség tárgyává lesz tehát az, akinek munkavállalási próbálkozásairól lapunk beszámolni készül, hanem annak a dologszeretetnek válik példájává, mely népünkre oly jellemző különben. A Háromszék pedig nem a maga ,,dicséret- és szégyensarkaira? felosztott szelete a nyilvánosságnak, hanem a székely önismeret eszköze szeretne lenni. A riporter ezúton fordul hát az olvasóhoz: munkakereső vidékiek, munkát falun is találó fiatalok vagy idősebbek viszontagságairól is szívesen beszámolna pontosan azért, hogy az iparkodás az őt megillető megbecsülést megkaphassa ebben a rendszerváltó, emiatt válságokkal és értéktévesztéssel küszködő korban. Nem lehet mindenki üzletember, saját munkaerejüket azonban sokan képesek eleven tőkeként gyümölcsöztetni, s ennek tudományába beletanulni jelenti gyakorta a kiutat a kiszolgáltatottságból és szegénységből. Nem restellni való tehát az, ha valaki kapálással, fahordással, legelőtakarítással stb. fizet a géptulajdonosnak földjei megmûveléséért - legfeljebb az egyenlőtlen alku feltételeit kell szóvá tenni, ha azok sértik az üzleti vagy emberi méltányosságot, ebben pedig lapunk igyekszik partnere lenni a tisztességet kérő közvéleménynek.
B. Kovács András