
9.
A remény fényei
,,Aki szánt, reménység alatt
kell szántania.?
2 Kor. 9, 10)
A Remény!
De hát van-e remény? Lehet-e remény börtönország rácsai mögött? A börtönország rácsai között? Ahol üldözötté vált a Jóság, üldözötté vált a Szeretet, az Emberség. S üldözötté vált a nemzet. A nemzet a saját földjén, saját országában, hazájában. Ahol a gyûlölet, a gonoszság törvényei uralkodnak? Ahol az ember letaszíttatott a Mindenség trónusáról? Ahol még a repedéseit is begipszelték a fénynek, és ahol aki még hitt is, csalódnia kellett. Ahol börtönfalak között sínylődik az Igazság. Börtönfalak között sínylődnek az igazak! A nemzet színe-java, a cselekvésre, a nemzet vezetésére, az ország irányítására született tehetség. Ahol bilincsek csörögnek a csuklókon! És ahol lehajtott fejjel járnak az emberek. És állelkesedéssel, álmosollyal üvöltik az Éljent.
Lehet-e Remény a nagy-nagy kilátástalanságban, a nagy-nagy reménytelenségben? A törvényerőre emelt Hazugság őrtornyokból figyelt országában?
Lehet-e, lehetett-e remény? És lehettek-e fényei a reménynek?
Ha lopva is, félve is, de mégis lehetett. Mert a reménytelenség is szülheti a Reményt! A kilátástalanság is szülheti a Látás vágyát! A hazugság birodalmaiban is élhet az igazság sajgó reménysége. Hogy végre legyen már! Hogy vége legyen már!
A keresztre feszített Hit országában összekulcsolódnak a kezek, és a vágy imái, a vágy könyörgései szállnak az égre. Istenem, adj már Reményt. Adj már hitet! Adj egy kicsi-kicsi, bármilyen kicsi, bármilyen parányi fényt!
*
1953 fordulópont a kommunizmus történetében. Meghalt Sztálin, a Nagy Diktátor, megrepedtek a börtön-világbirodalom falai. Repedések keletkeztek, apró, pici hajszálrepedések, s e repedésekbe fészkelte be magát a Rejtőzködő Remény! Előbb titokban, titkolózón, aztán egyre jobban felerősödőtt! Az emberek lopva, suttogva, de beszélni kezdtek arról, ami velük történt.
Az biztos, hogy Sztálin halála mélységes sebet okozott a hatalom várományosai között, akik nem tudták megoldani sem Sztálin életében, sem halála után a hatalomvágyukat. Ezért aztán különböző szerkezeteket találtak ki, s mûködtették ezt a kommunista rendszert akár a Szovjetunióban, akár Magyarországon, de tulajdonképpen ez az ?53-as év a kommunista rendszerben egy teljes helybenjárást mutat a világ számára, semmiféle haladás nincs, csak amikor a moszkvai vezetés eljut arra az álláspontra, hogy a népi demokratikus országokban, amelyek közé Magyarországot is sorolták, változásokat kell eszközölni, mert ez a kemény pártdiktatúra, ami uralkodik a nép fölött, az előbb-utóbb bajt fog okozni, és hogy az új hatalmi gépezet mûködni tudjon, ezért kedvező folyamatokat indítanak el a társadalomban, sőt, elindítják azt a tudatformálást, hogy bizony Sztálinnak voltak bûnei is. És nemcsak Sztálinnak, hanem az őt kiszolgáló gépezetnek is. Százezrek, milliók vére tapad ehhez a gépezethez, amiről túl keveset beszélnek, pedig azok is emberek voltak, és sokkal többet kellene róluk beszélni. (Rácz Sándor, Budapest)
Igen, sokkal többet. Mert minden seb, ami emberen esik, az emberiség sebe. Minden fájdalom, amit embernek okoznak, az emberiség fájdalma. És a mi fájdalmunk is része az emberiség nagy-nagy fájdalmának.
1955. szeptember végétől kezdve, amikor a leningrádi Október pályaudvarra érkeztem, nyitott szemmel és füllel jártam az országban. Amikor vagy négy hónap után meg tudtam rendesen szólalni oroszul, még inkább figyeltem az eseményekre. Egész sor olyan dolgot láttam meg, fedeztem fel magamnak, amiről otthon nem szerezhettem volna egyáltalán tudomást. Találkoztam emberekkel, akik leírták azokat a szörnyûséges éveket - az 1930-as évek második felét Oroszországban -, amikor éjjeli csengőszó verte fel a lakókat, s embereket vittek el oda, ahonnan nem volt többé visszatérés. Sokat tudtam meg az 1953 utáni évekről, amikor egymás után tértek vissza a túlélők a munkatáborokból. Orosz kollégáim, barátaim között is voltak olyanok, akik megjárták ezeket a munkatáborokat. Megismerkedtem Lev Nyikolájevics Gumiljov történésszel, s mesélte, hogy édesapját az 1917-es forradalom idején Pszkovban agyonlőtték. Katonatiszt volt és költő. Az édesanyja pedig, költői nevén: Anna Ahmatova, akinek Magyarországon is több verse jelent meg Rab Zsuzsa fordításában, és akit nem tudtak munkatáborba küldeni, elküldték hát oda Gumiljovot a két szülője miatt, egyszer hét és még egyszer hét esztendőre? ? rengeteget beszélt nekem a munkatáborokról, arról is, ahol magyarokkal találkozott, többek közt Mindszenti bíboros egyik közeli munkatársával, s egyáltalán reális képet festett azokról a borzalmakról, amikről Lengyel József írt először akkoriban magyarul, amiről később Szolzsenyicin írt nagyobb könyvet. Mindezekre Gumiljov azt mondta, csecsemőgügyögés ahhoz képest, ami valójában a munkatáborokban lezajlott. A borzalmak, a kegyetlenkedések, a rettenetes munkakörülmények és az ok nélküli kivégzések, amiknek ő is szemtanúja, s a szenvedéseket illetően pedig hát alanya volt. Például az egyik táborban az őket őrző lovas őrök egyike azzal ,,szórakozott?, hogy télen lekapta az egyik fogoly fejéről a sapkáját, majd messze hajította a szinte méteres hóba, és megparancsolta, hogy levetkőzve menjen el érte. Másik esetben az igyekvőt agyonlőtte ,,szökési kísérlet? ürügyén? (Erdélyi István, Budapest)
Megtörtént hát a változás. Jönnek haza az emberek a kényszermunkatáborokból. És a változásnak még a szellete is újabb reményt szül.
Hogy miért és miképp esett Moszkva választása 1953-ban éppen Nagy Imrére, nehéz lenne megmagyarázni. Hogy miért, milyen meggondolásból ráncigálták éppen őt elő a csatlós ország kormányzására, nehéz lenne átlátni ennek okát. Talán mert ő kompromittálta legkevésbé magát, vagy talán mert az ő kezéhez tapadt a legkevesebb vér, ha ez egyáltalán szempont lehetett. És mégis: nehéz megérteni, hiszen ez az ember szinte egyetlen volt a moszkoviták, az internacionalisták, a magyar nemzet dühödt ellenségei között, aki meglátta, látta azt a népet, mely közé tartozik ő is, megérezte, megértette - vagy legalábbis megsejtette - nemzete sorsát, megalázottságát, lealacsonyítottságát, s a kommunizmus eszméjének a hûséges kiszolgálása mellett meglátta a bajokat, a legnagyobb bajokat, a legnagyobb igazságtalanságokat is, s réseket nyitott a lágerország lágerkapuin.
?53-ban a magyar vezetőséget kirendelik Moszkvába, és Nagy Imrét jelölik ki Magyarország új miniszterelnökének. Rákosi véleménye ellenére! Tönkre volt téve, meg volt gyalázva, ki volt fosztva, lehetetlenné volt téve az ország. Az életlehetőséget vette el tőlünk a kommunizmus! És jön Nagy Imre, kiengedi az internáltakat, kiszabadul a politikai elítéltek egy része is a börtönökből. És még egy nagyon fontos dolog, mert a parasztságot érinti. Nagy Imre megszünteti a kötelező beszolgáltatást a mezőgazdaságban. Óriási jelentőségû volt ez akkor. Mindez Magyarország számára egyfajta enyhülést hozott. Az addigi vezetés szigorúan magyarellenes emberek kezében volt Magyarországon. Ezekkel együttmûködött Nagy Imre bizonyos mértékig, de soha nem azonosult velük. Ezért nem nagyon szerették ezek a magyarellenes erők Nagy Imrét. És amikor kirendelték a Kommunista Párt vezetőségét Moszkvába, s Moszkvában kijelölték a kommunista párt vezetősége jelenlétében s akarata ellenére Nagy Imrét miniszterelnöknek, ő hazajön, és tudja, hogy mit kell tenni. Tudja, hogy fel kell oszlatni az internálótáborokat, ahol több tízezer magyar ember sínylődött, és megszünteti a magyar parasztságnak azt a büntetését, hogy be kell szolgáltatnia a terményeit. Ez a kettő olyan óriási dolog, amit nem lehet figyelmen hagyni, ha Nagy Imrét vizsgáljuk, hogy hogyan is kerül ő bele majd az ?56-os magyar forradalomba. (Rácz Sándor, Budapest)
Ötvenhárom után nem találkoztam olyannal - legalábbis az én tanáraim, barátaim közül -, aki már nem Nagy Imre híve volt. S amikor visszajött Rákosi, akkor már egyetlen tisztességes magyar ember sem volt, aki nem Nagy Imrét kívánta vagy szerette volna vissza. Tehát tulajdonképpen ?53 után egy jó korszak kezdődött. Úgy éreztük, most már módja van annak, hogy a szocializmus menthető legyen. Emberileg. Mi egyfajta szocializmusban hittünk akkor. Hogy valakitől elvettek egy bányát? Az már teljesen természetesnek tûnt. Aki ?53-ban Nagy Imre mellé került gondolatban, az ?53 után sem távolodott el tőle. Az ?53 és ?56 közötti idő tele van reménnyel. (Varga Domokosné Stoze Magda, Budapest)
Az ő színre lépése volt a vízválasztó, akkor az ember egy csomó dolgot másképp kezdett látni. Pláne, hogy a börtönökből, internálótáborokból kijöttek mesélték, hogy mit csináltak velük. Meg hogy voltak ezek a koncepciós perek? Én is lecövekeltem Nagy Imre álláspontja mellett. A rádiónál dolgoztam egyébként akkor mint szerkesztő. Ez az időszak nagyon viharos volt, attól függően, hogy Nagy Imre éppen miniszterelnök volt, vagy éppen leváltották, vagy kizárták a pártból, aztán újra kezdett ?56 elején a Nagy Imre csillaga fölmenni, legalábbis olyan értelemben, hogy a társadalom liberalizálódott, ezt a Rákosi-diktatúrát sok szellemből kikezdte az ország. Így kerültem én bele ebbe az ?56-os mozgolódásba. (Holda Alice, Budapest)
Nagy Imre leállítja a nehézipart, próbálja erősíteni a könnyûipart, a mezőgazdaságot fejleszteni, de mindenütt betartanak neki. Rákosi, Gerő, Farkas eszik ezt az embert, nem engedik, hogy a magyar társadalom az ő szavára egyszerre mozduljon, induljon, mindenféle eszközzel ellene mennek, és nem sikerült neki megváltoztatni a rendszert. Miért? Mert néhány hónap múlva visszakerül a hatalom a Rákosiék kezébe, és ott is marad egész ?56 nyaráig. (Rácz Sándor, Budapest)
És ezért így ismét csak a Remény marad! De ami történt, ami felvillant, felcsillant, azt már nem lehetett meg nem történtté tenni, nem lehetett a lelkekből kitörülni. És nem lehetett vissza sem vonni mindent. Mocorogni kezdett az élet, s már nem visszafelé, hanem előre kezdtek tekinteni az emberek. Ám a rendszer falai - ha repedésekkel is - álltak! Az elvtársak és szolgahaduk tartották a ,,rendet?. A mosoly is csak bujkált az arcokon.
A bányában az volt a helyzet, aki 100 százalék fölött teljesített, minden 2 százalékért egy napot elengedtek. Én ott mint villanyszerelő dolgoztam, sikerült oda kerülnöm, s mivel a mi vezetőnk jó százalékokat adott, 130, 150-et, s több mint egy évet ledolgoztam. Ötvenkettő februárban tartóztattak le, és ?55 februárban így szabadulhattam. (Balogh Sándor, Tihany - Albany)
Kezdték fölszedni az aknamezőket. Már tarthatatlan volt a helyzet, tehenek, állatok, emberek sérültek meg, az eső átmosta Ausztriába is az aknákat, ott is! (Smukk András, Bécs)
Elkezdődött hát valami alig sejthető lazulás. Lazítás. Ám azért vigyázott arra a rendszer, hogy a Vaskéz tovább is ott legyen a torkokon. Mert hát nem lehet hagyni a fákat égig nőni!