- A legjobb - mondta a közelebb ülő -, ha karddal nyisszantják le a fejedet. Egy pillanat, és kész.
- Az idegen módi kivégzés - mondta megvetően az ablak alatt ülő. - Edomita kivégzésből nem kérek. A feltámadáskor aztán kereshetik a testemhez az elgurult fejemet az angyalok, még képesek, és meg sem lelik, vagy más testéhez ragasztják, egy kurváéhoz, mi? Na ne, fojtsanak meg inkább!
- Különös hely ez a Júdea. Különös hely lehet Jeruzsálem is. Uri mosolygott: már benne van, noha nem látott még belőle semmit.
- Hol van ez a mi börtönünk? - kérdezte.
- Itten laknak fölöttünk a főpapok - intett a fejével az ablak alatt ülő a mennyezet boltívei felé. - Szép, jókora épület a szállásunk, bizony. Azoknak sem sokkal jobb, mint minekünk, közös házban lakunk velük mostan - és döcögve nevetett.
- Hol van ez a palota, a templomtéren?
- Nem. Ez itten a felsőváros. Közel van a Templom, innét északkeletre? Számolsz ötszázig, annyit lépsz, és odaértél.
Uri a résnyi ablakot bámulta, az ég kicsinyke, kék, elmosódó szeletét látta, a Nap már nem sütött be. Ezek a kedves zsiványok is tudják, merre van északkelet, és amikor az esti ima ideje eljön, arra fognak hajlongani. Mostantól kezdve neki sem Jeruzsálem felé kell hajlongani ima közben, hiszen ott van benne, a kellős közepén, hanem a Templom felé, amely itt van ötszáz lépésnyire tőle.
- Boltok voltak itt, ahol most mi ülünk - mondta a közelebb ülő, és feltápászkodott, hogy járjon egyet. Magas volt és izmos; nyugodtan fölvehették volna a zsidó rendőrségbe, és ha nem lenne zsidó, akár Pilátus hintóhordozói közé is. A főpapoktól bérelték drágán. De aztán a kereskedők áttelepültek a Heródes-palota elé a piactérre, mert ott még jobban keresnek, ők is meg a főpapok is, nagyobb ott a forgalom, így hát ezekkel a boltokkal kezdeni kellett valamit, úgyhogy befalazták, így lett börtön.
- Kényelmesebb nekik így - vélte az ablak alatt ülő, és ő is felállt. ? sem volt alacsony, de kövérkésnek látszott. - Újabban idefönt ülésezik a Szanhedrin, nem kell a vádlottakat messziről idevezetni, jobb, ha itt vagyunk alattuk, közös épületben. Nem kell egész csapat, mint régen, hogy végigkísérjen a Xüsztoszig. Pofátlanságunkban még megszöknénk nekik.
Urinak korgott a gyomra. Egy teljes napja nem evett semmit. A szükségét is elvégezte volna. Körülnézett.
- Ott van - mondta a kövérkés, és az ajtóval szemközti fal sarkába mutatott.
Négyzetes márványlappal letakart, széles nyílású korsó állt ott, a csáléra álló lap jelezte, hogy a korsó nem üres. Uri bajlódott, forgolódott, egyik kezében a felhúzott tunikáját, másik kezében a leoldott ágyékkötőjét szorongatva, amíg végre úgy tudott ráguggolni, hogy a mások kitüremkedő bélsara ne kenődjék a bőrére sehol. Háttal guggolt a raboknak, akik röhögtek rajta. Jobb lenne azért, gondolta, ha még ma kihallgatnának.
Teltek az órák, kint sötétedni kezdett.
- Na, fiúk - mondta a kövérkés, és visszaült az ablak alá -, még tizenegy napig egymás szarába szarunk.
Kinyílt az ajtó, két őr lépett be, az egyik a fáklyával a kezében az ajtóban maradt, a másik letette a tálakat a földre. Az egyik tálban valami étel volt, a másikban víz. A nyurgább zsivány a korsó felé ugrott, hogy átadja az őrnek, de az intett, hogy most nem; az őrök kimentek és rájuk zárták az ajtót.
Kint már majdnem teljesen sötét lett, de annyit még lehetett látni, hogy a két zsivány belelötyköli a kezét a vizes tálba, majd a korsó felé fordul, és hajlongva elmondja az esteli Semát. Uri vizet spriccelt a kezére, és velük mondta. A korsó felé volt északkelet.
A két zsivány letérdelt a tál mellé, és kutyamód megszagolta az ételt. Fintorogtak, a fejüket rázták. Aztán leültek a sarkukra, és az ételmasszát a tenyerükkel a szájukba tömködték. Uri nem mozdult. A két zsivány befejezte, és elmászott a tál mellől. Uri a tálhoz mászott, és ő is megszagolta, aztán beletúrt a mutatóujjával. Valamilyen lepény volt, lenyalta az ujját, talán csipetnyi méz is van benne, ilyet még nem evett. Most sem sokat evett belőle, mert hagytak ugyan neki, de keveset.
A tenyerével mert a vízből, ivott.
Most kellene elkezdeni vacsorázni igazság szerint.
Széder este van. Bárányt kellett volna adniuk, mint a zsidó világban mindenütt.
Lehet, hogy adtak néhány harapásnyit, de a zsiványok kiették.
Semmit sem látott. Ilyen lehet a vakság. Megijedt.
- Ti sem láttok semmit? - kérdezte.
- Hogy az ördögbe látnánk, te hülye, ha sötét van! - mondta az ablak alatt ülő.
Uri megnyugodott.
Arra riadt fel, hogy zörögnek. Kinyílt az ajtó, két fáklyás őr között két másik egy idősebb, kövér embert vezetett be a két karjánál fogva; a fáklyák lobogtak a huzatban, a rab arcán és tunikáján ugráltak az árnyak. Az egyik őr a tőrével szétnyiszálta a kövér ember hátrakötött csuklóin a kötelet, aztán kifelé indultak. Uri gyorsan körülnézett, a társai ott ültek a helyükön. Az új rab állt, nem nézett semerre. Kopaszodott, ápolatlan volt az őszülő, loncsos szakálla, mezítláb álldogált. Az ajtót becsukták, és sötétebb lett, mint valaha. Hallgattak. Az új rab talpa alatt halkan reccsent a kőre szórt, ritkás szalma, aztán Uritól balra leült, és nagyot sóhajtott.
- Aludni sem hagyják az embert - mondta az ablak alatt ülő.
Csönd volt, az új rab nehezen lélegzett.
- Megvertek? - kérdezte az ablak alatt ülő.
- Nem - mondta az új rab. Szép, mély hangja volt, s bár halkan mondta, hangosnak tûnt. Galileai lehet a kiejtése szerint.
- Na, aludjunk - mondta a másik, Uritól jobbra.
Csönd volt, ébren voltak mind a négyen.
- Mit tettél? - kérdezte az ablak alatt ülő.
- Botrányt okoztam - mondta az új rab.
Hallgattak.
- Nem elég nagy botrányt, sajnos - tette hozzá később.
- Mért nem alszunk? - kérdezte a másik dühösen.
- Te csak aludjál, mi beszélgetünk - mondta az ablak alatt ülő. - Mi volt az a botrány?
- Felmentünk a templomtérre, a nők udvarába még kedden, hogy megvegyük a galambokat, és láttam, hogy csalnak. Mondtam nekik, hogy ne csaljanak, de tovább csaltak. Akkor rájuk borítottam néhány asztalt.
Csönd lett.
- És kedd óta hol aszaltak téged? - kérdezte az ablak alatt ülő.
- Sehol, mert elmehettünk. Kint lakunk a városon kívül.
- Nem értem, akkor, kedden le sem tartóztattak?
- Nem. Szerdán visszamentünk, és megint mondtam, hogy ne csaljanak, mert még mindig csaltak. Akkor az őrök odajöttek, vitatkoztunk, aztán mi elmentünk haza. Ma jöttek csak este oda, ahol lakunk, de csak engem kaptak el, mondtam a többieknek, hogy fussanak szét, de nem is üldözték őket.
- Nem értem - mondta a másik, Uritól jobbra. - Utólag kerestek meg, hogy lefogjanak? Mért nem fogtak le azonnal?
- Nem tudom - mondta az új rab.
- Nem lehetett valami híres botrány - mondta az ablak alatt ülő -, rendőreink kevesebbért is azonnal lefognak, hát még a templomtéren. Elég egy rossz szó. Direkt jutalmazzák őket érte, pláne ünnepkor. Fejpénzt kapnak, tudom én.
- Mire mondod azt, hogy csalás? - érdeklődött Uri.
- Nyilván arra mondja - felelt az új rab helyett az ablaknál ülő -, hogy a pénzváltók a váltásért többet számítanak fel, mint a kalubon.
- Az micsoda? - kérdezte Uri.
- A pénzváltás díja: egy ezüst meah - mondta az ablaknál ülő -, vagyis egyhatod zuz. Tudod, mennyi egy zuz?
- Nem tudom.
A rablók lázba jöttek, mocorogtak.
- Egy zuz, az fél sékel, vagyis egy zuz, az egy dínár, vagyis ugyanannyi attikai drachma, vagyis négy sestertius? Egy ezüst meah, az 2 pondion? - Na - folytatta az ablak alatt ülő -, akkor hány sestertius a kalubon, kölök?!
Uri megpróbált gondolkozni, de össze volt zavarodva.
- Perutahban kell neki megadni, az a legkisebb rézpénz - mondta a másik -, olyan már biztos volt a hülye kezében? 32 perutah? ennyi a kalubon?
- A perutah, az más néven lepton - mondta Uri büszkén. - Ezt tudom.
- Nem is volt még más a kezedben, te nyomoronc - mondta a közelebb ülő megvetően.
- Szóval, hány sestertius? - kérdezte újra az ablak alatt ülő.
- Nem tudom - vallotta be Uri.
A rablók nevettek; alig tudtak betelni vele, hogy valaki nem tud számolni.
- Kétharmad - mondta az új rab.
Kis csönd támadt.
- Annyi - mondta az ablak alatt ülő kedvetlenül, hogy a játékának véget vetettek.
Hallgattak.
- Miért, ehelyett mennyit számítanak fel? - kérdezte Uri.
- Van úgy - mondta az ablaknál ülő -, hogy hét-nyolc pondiont is! Láttam én olyat is, hogy hat-hét tresithet! A hülyék meg észre sem veszik! Jönnek a falvakból, és fogalmuk sincs semmiről!
- Hogy értsed, hülyegyerek: egy meah, az csak két pondion, és csak négyharmad tresith! Egyhatod zuz helyett akár háromnegyed zuzt is beszednek! Négyszer annyit! Jönnek a népek, fingjuk sincs, mi mennyi, pont, mint neked, a parasztoknak sosincs pénz a kezükben, csak ilyenkor, és jól átvágják őket!
- A nyereség felét a pénzváltók leadják a főpapoknak - mondta a másik, és mocorgásából ítélve felült. - Persze, hogy csalnak. De főleg a főpapok csalnak, a rohadt idegenek!
- A galambokkal is csalnak - szólalt meg az új rab. - Azért a galambért, amelyik a bárányt váltja ki, kétszeres árat kérnek, pedig ezt nem szabad. Mondtam nekik, csak egyszeres árat kérjenek, de hiába mondtam azt is. - Fáradt volt a hangja, és lemondó. - Élősködnek az emberek hitén az orcátlanok. És a nyomorult emberek minden pénzt megadnak, mert a két galambnak az áldozathoz meg kell lennie?
- Az a harmadik-galamb-adó - mondta a másik gúnyosan -, így hívja a nép, és az is a főpapok zsebébe megy? Azok a legnagyobb tolvajok, a főpapok! Azért is élnek itt, a börtön fölött? Tudják, hol a helyük? Itt a helyük, velünk együtt. Nagyobb gazok nálunk, nagyobb szobáik is vannak emiatt!
Hallgattak. Uri sajnálta, hogy soha nem volt palesztinai pénz a kezében, és nem figyelt, amikor a társak Kaiszareában a helyi pénzek értékéről vitatkoztak. Most hát megtanulta, hogy egy meah, az kétharmad sestertius. Alkalomadtán elmondja nekik.
Elmosolyodott. Azokat ő már nemigen fogja látni, hála az Úrnak, legyen áldott.
- Galileából jöttetek? - kérdezte az ablak alatt ülő.
- Igen - felelte az új rab felriadva.
- Ti ott is adóztok?
- Ott.
- Hoppá! Akkor ti önként váltottatok pénzt az áldozati galambok miatt, és akkor tőletek tilos kalubont kérni! Nektek ingyen jár a pénzváltás, hallod? Nektek ingyenes! Nem tudtad?
- Nem tudtam - felelte az új rab fáradtan.
- Ezt a pofátlanságot! - kiáltotta az ablak alatt ülő. - Micsoda szemét, aljas söpredék! De őket sosem dugják be ide, mert leadják a sápot a főpapoknak! A szemetek!
Hajnalban a világosságra Uri felriadt. Az új rab halkan imádkozott, térdelvén a korsó felé hajlongva. A régiek a fal felé fordulva, a köpenyüket a fejükre borítva aludtak. Uri didergett, neki nem volt köpenye, fájt a dereka, a háta, a válla. Az új rabnak sem volt köpenye, csak fehér vászontunikája, de nem látszott rajta, hogy fázna. Az ima melegítette talán. Ima közben Urira nézett. Ott ült tőle az öreg egy lépésnyire, a hajnali fényben tisztán látszott az arca. ?szült a borzas haja és a szakálla, és szép, tiszta, világos színû, talán szürke szem volt a puffadt arcába ültetve; valamikor jóképû férfi lehetett. Annyi idős lehet, mint az apám, gondolta Uri, és rámosolygott. Az új rab odabólintott feléje, és folytatta az imát.
Aztán nyílt az ajtó, a fáklyások bejöttek, lerángatták a takarót az alvókról, belevilágítottak mindenki arcába, végül megálltak az új rab előtt. Az felállt. Kétfelől megfogták a karját, és kivezették. Az ajtót kívülről megint bereteszelték.
- Na, aludjunk még - mondta az Uritól jobbra fekvő, és visszafordult a fal felé.
Spiró György