
10.
Nagy Imre lazít a kitelepítettek, internáltak - a büntetett fél-Magyarország - helyzetén. Lazít, enyhít, de megváltoztatni ő sem tudja. Vagy nem is akarja akkor még? Érzékelni mindenképpen érzékeli az ország, a meghurcoltak sorsát, ezért (is) lett szálka a vad embertelenség bajnokainak szemében.
A kitelepítettek elhagyhatják kényszerlakhelyüket, de Budapesten nem telepedhetnek le. Akkor nagyon sokan felmentek a Budapest környéki falvakba. Ott béreltek szobát. Nagyon megteltek akkor a Budapest közeli falvak kitelepítettekkel, de hát nekünk már csak Budajenőn jutott hely, Budakeszi teledes-tele volt. Budajenőn - ami sokkal messzebb van - a szüleim béreltek egy szobát, ahova a megmaradt bútorainkat elraktároztuk, de hát ott lakni nem nagyon lehetett, s így illegálisan bujkáltunk Budapesten. Én a kitelepítésben férjhez mentem a bátyám egyik legjobb barátjához, aki munkaszolgálatos katona volt. ? nem volt kitelepített, az édesanyjával Budapesten volt egy kétszobás-hallos lakása. Megesküdtünk a férjemmel karácsonykor, és nyáron lettünk fölszabadítva. De mi azt nem tudtuk, hogy Nagy Imre fölszabadítja a kitelepítetteket. Megesküdtünk azért, hogy a férjem beadja a kérvényt minél előbb, hogy engem a kitelepítésből fölvihessen Budapestre. Válaszoltak rá, de nem volt jogom Budapesten lakni. Akkor jött az ellenőrzés, a rendőr látta, hogy én ott vagyok, s én kitelepített vagyok, nekem nincsen jogom Budapesten lakni, s akkor elmentem bujkálni. Minden este máshol laktam. Soha nem lehetett tudni, mikor jön a rendőr ellenőrizni, hogy ott vagyok-e a férjem lakásában. De akkor már a gyerek is megvolt. Úgy hogy a kicsi gyerekkel bujkáltam hetekig idegeneknél. Hol itt, hol ott. Az nagyon keserves volt, és aztán hónapokig tartott. Valahogy egy kicsit lecsendesedtek a dolgok. De nagyon-nagyon keserves volt. Talán roszszabb, mint az egész kitelepítés. Hogy mikor oldódott fel, pontosan nem tudom. Azt hiszem, hogy ?56 tavaszán. Nem emlékszem, hogy mikor kaptam meg véglegesen a budapesti letelepedési engedélyemet. Akkor már a szüleim is visszaköltözhettek, de addig ők is bujkáltak, mindenki máshol. Édesanyám a fogkefével és a hálóinggel a táskájában járt, s ahol az este éppen érte, ott lefeküdt. Nagymamát - akinél lehettünk volna - sem akartuk bajba hozni. A házmesterektől mindenki félt, azok voltak a legjobban megfélemlítve, azonnal jelenteni kellett nekik, ha idegen van a lakásban valahol. Ahol én voltam, egy ismerős néninél Andreával, a kislányommal, szegény gyerek állandóan sírt éjszaka, az én idegességemet átvette, és akkor a házmesterné egy hét után megunta a gyereksírást, és azt mondta: Ki az, aki magánál itt van, az a fiatalasszony a gyerekkel? És akkor ez a néni - vidéki rokonom, aki faluról jött fel - megmondta. S nem maradhattam ott tovább. A bátyám örökké valamelyik haverjánál lakott, ott nem volt probléma. Nem is tudom, hogy vészeltük ezt így át. Ilyen távlatból az ember úgy csodálkozik, hogy is lehetett ezt végigcsinálni? (Dános Tamásné Ágoston Mária, Budapest - Genf)
Engem az angolokkal való kémkedéssel vádoltak, amiből egy szó nem volt igaz, de hát ugyanúgy gondolták, mint ahogy aztán később ?56 után is: feltételezhető, hogy jobb ezeket leültetni. És aztán le is ültettek minket. Lényeg az, hogy amikor kijöttem, akkor nevezzük úgy, hogy rehabilitáltak minket, a Nagy Imre-vonal érvényesült bizonyos fokig, én akkor még nem tudtam visszamenni az egyetemre, mert gépész akartam lenni, végül a villamos mérnöki karra mint levelező jutottam vissza. Hát aztán így ért el engem ?56. (Vanek Béla, Budapest)
*
És - világtörténelem, a keleti félteke története - jött ?56 tavasza, és jött a Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusa, s azon Hruscsov beszéde, melyben feltárja a kommunizmus, a sztálini uralom törvénytelenségeit, illetve e törvénytelenségek egy részét. Nálunk már-már restaurálódott minden. Nagy Imrét - ebből már elég volt, legyen ennek már vége alapon - kiebrudalták a hatalomból, s csak amit nem lehetett visszacsinálni, az maradt, egyebekben ment minden a régi módon. A börtönök újra feltöltődnek, folytatódnak a kivégzések. A ,,bûnöst?, a népnek-nemzetnek jót tevő embert, aki a kommunizmust reformokkal próbálta restaurálni, megerősíteni, még a pártból is eltávolítják, s a régi emberek régi módszereikkel próbálják őrizni hatalmukat. A hatalmukat, a számukra egyetlen fontosat. És akkor jön ,,felülről?, a Szovjetunió irányából az újabb repesztő gránátrobbanás. A hruscsovi beszéd.
Az 1956-os év februárjában megcsapott a történelem szele. Úgy éreztem, hogy valami történni fog. Valami világtörténelmi fontosságú esemény. (Erdélyi István, Budapest)
Én úgy éltem meg az ?56-ot, hogy előzőleg ?55 decemberével engem a rádiótól elküldtek politikai okokból, úgynevezett politikai alkalmatlanság okán. Zûrzavaros időszak volt. S akkor rehabilitáltak, ?56 szeptemberében az újságíró szövetségben alakult egy bizottság, amelynek Losonczi Géza volt a vezetője, és azokat, akiket az előző időszakban kirúgtak különböző helyekről, azokat megvizsgálták, s én is visszakerültem a rádióhoz. ?56 szeptemberében. (Holda Alice, Budapest)
A Pamír hegységben vettem részt régészeti expedíción, s ott újra azt éreztem, mint februárban. Amikor Murgábba, a hegység központjába érkeztünk, és ott bejutottam a könyvtárba, elolvastam a Pravda híreit az akkori elmúlt hónapra vonatkozóan, észrevettem, hogy egy apró hír azt jelzi, hogy Rákosi Mátyást otthon leváltották. Hruscsov beszéde, majd nyáron Rákosi eltávolítása posztjáról megint csak valamilyen különleges kísérteties érzést keltett bennem, hogy valamilyen komoly változás fog történni a sorsunkban, országunk sorsában. (Erdélyi István, Budapest)
A XX. kongresszus után Magyarországon is megélénkült a politikai észjárás, a Petőfi Kör a kommunista körökön belül mozgó politikai erő volt, de nagyon sok olyan érdekességet hozott föl az ?50-es évek gazemberségeiből, amely a kommunistákat érintette. Például. Rajkról tárgyaltak egy alkalommal, ott ült Rajkné, az özvegye, s előtte beszélték el, hogy mennyire gyilkosság volt ez a kivégzés, nem volt semmiféle jogi alapja, mert bûncselekmény nem volt mögötte. Egyre több ilyen emberről kezdtek beszélni, akik kommunisták voltak, és mégis kivégeztette őket a Rákosi rendszer. Egyre jobban oda kellett figyelnie hát a magyar társadalomnak, hogy miről is van szó. (Rácz Sándor, Budapest)
Róluk, úgymond a rendszer ,,ellenségeiről?, az ártatlanul meghurcoltak tíz- meg tízezreiről, Mindszenti bíborosról, a börtönbe zárt ügyvédekről, al- és főispánokról, a tulajdonuktól megfosztottakról, a volt vezetőkről, papokról, katonatisztekről, arisztokratákról, akik semmi mást nem tettek, csak a munkájukat, kötelességüket végezték, a suttogva megszólalt emberekről, a parasztság teljes szabadságától való megfosztásáról, kifosztásáról, az értelem, a tudás gúzsbakötéséről - akik és amik mögött ugyanúgy ,,nem állt bûncselekmény? -, azokról ezekben a körökben is kevesebb szó esett. S hivatalosan hallgattak. De az ártatlanul meghurcolt elvtársakról legalább lehetett beszélni, s ez is nagy dolog volt akkoriban.
Az értelmiség körében már eléggé elterjedt a rendszer bírálata, kritikája, ahogy azt az irodalmi folyóiratok is tárgyalták, az Élet és Irodalom többek között, s Debrecenben volt Értelmiségi Klub, ahol zömmel fiatal értelmiségiek találkoztak, szórakoztak, és összejöttek baráti társaságok egyébként is, akik igen sokat beszéltek az ország helyzetéről. Itt is kialakult egy olyan szellemi atmoszféra, amely kívánta a változásokat. (Dr. Hevessy József, Debrecen)
Az idő tájt, tehát április-május környékén már ?56 előszele érződött. Budapesten, de Miskolcon is az értelmiségi körökben több értekezlet volt, amely már foglalkozott azokkal a dolgokkal, amelyek előrevetítették annak az árnyékát, hogy ebben az országban történt már valami. Hát ilyen előzmények után, mondom, én ?56 áprilisában kerültem a Lenin Kohászati Mûvekhez, ahol 18 000 ember dolgozott. Az én főnökeim meglehetősen baloldali emberek voltak, és mint fiatal mérnök, amikor odakerültem, nem tudom megállapítani most utólag, honnan vettem a bátorságot, de bizony elkezdtem velük politikai dolgokról beszélni. A többi munkástársam csak nézte ezeket a dolgokat, korábban nemigen mertek ilyesmikkel foglalkozni, mert a főnökök élet-halál urai voltak. Ilyen előzmények után én bizony eléggé élesen vitába szálltam velük, és odáig jutott ez az adok-kapok beszélgetés, hogy bizony sok mindenben nem tudták az igazukat bizonyítani olyan érvekkel, amik a valóságot tükrözték. Mert azt tudjuk, a rendszer azt hirdette valóságnak, amit szeretett volna elérni. (Csorba István, Miskolc)
Én, mint az úgynevezett fényes szelek ifjúsága, aktívan politizáltam. Második gimnazista korom előtt megszüntették a NÉKOSZ-rendszert, mert Rajk proponálta ezt a Népi Kollégium-rendszert, Rajknak az ötlete volt, és a Rajk-perrel azonnal megszüntettek mindent, amit ő csinált. Közölték velünk, hogy a jövő évtől kezdve mindenkinek a kollégiumban díjat kell fizetnie. Hát az otthoniaktól - az apám fogságban volt, ott volt hat testvérem -, onnan én nem várhattam semmit. És akkor elkezdtem tanulni, mint az őrült, hogy ösztöndíjat kaphassak... Nos, így végeztem el a gimnáziumot. Vitatkoztunk a szobában. Hittünk abban, hogy menet közben kijavítják a hibákat. Az nem létezik, hát ennek forradalom lesz a vége, ezt én kimondtam tizenkét ember előtt, ezt nem csinálhatják tovább, mert forradalom lesz ennek a vége, óhatatlanul, hiszen megtanítottak bennünket, hogy mitől kell forradalomnak lennie. Ez a konfliktus ott lappangott az emberekben. (Rácz József Sándor, Budapest)
A főiskola nagyon jó sziget volt. Mészöly Dezső meg Hubay Miklós, akik tanáraink voltak, mind a kettő külön megírta az életrajzában, hogy az egy ilyen védegylet volt, ahol az emberek szabadon gondolkoztak. Az én osztályfőnököm, Háy Gyula, az ?53-ig egy begyöpösödött marxista volt, de ?53 után már teljesen azonos világnézeten voltunk vele, és hát ?56-ban őt hosszú időre ítélték. Azok is, akik visszajöttek Moszkvából, ?53 után úgy érezték, hogy még egyszer ezt a fordulatot már nem tudják megtenni, ami most következett, azt sem, a demokráciáért, a szocialista demokráciáért kell harcolni. Egy törvénysértés nélküli szocializmusért. Arra mindenki gondolt, csak arra nem, hogy forradalom lesz. De az emberekben benne volt, hogy másképp akarnak élni. Tehát a szabadság igénye az értelmiségiekben ott volt. (Varga Domokosné Stoze Magda, Budapest)
1956 őszén, Rákosi leváltása után az egyetemi ifjúság nagy része, de az emberek nagy része is valamiféle változásra számított. Arra gondoltunk, hogy valami módon Nagy Imre visszakerül a miniszterelnöki székbe, és a szocializmusnak egy tisztább változata, a visszaélések nélküli diktatúra még megvalósítható, Rákosinak, Farkas Mihálynak és a többieknek menniük kell. (Filep István, Debrecen)
Hogy ez a feszültség, ez föl fog robbanni, hogy miféleképpen fog fölrobbanni, arról sejtésünk nem volt, de akkor már megalakult a Petőfi Kör, és a Petőfi Körnek az előadásait rendszeresen hallgattuk, és beszélgettünk róla, és éreztük már ?56 szeptemberében, amikor elkezdődött az egyetemi oktatás, hogy valaminek történnie kell, mert ez így tovább nem lehet, ezt a feszültséget valaminek föl kell oldania. És járogattunk akkor egy kávéházba, közel volt az egyetemhez, és abban a kávéházban mi már szervezkedtünk is. Olyasmire gondoltunk ifjúsági hallgatóként, hogy valami nemzeti szocializmus formálódhat a szovjetek nélkül, olyanféle, mint amilyen Titóéknál van. Az volt a csábító a Tito-rendszerben, hogy hátat fordított a Szovjetuniónak, kivonta Jugoszláviát a szovjet fennhatóság alól. Ami legjobban szorított bennünket, az éppen a szovjet megszállás volt. Úgy gondoltuk, hogyha a szovjetek eltakarodnának, akkor itt mi magyarok, még ha szocializmus maradna is, egészen másképp tudnánk azt fölépíteni. Arról is volt elképzelésünk, hogy a valóságos szocializmusban nem szabad, hogy egy párt legyen. S arról már beszélgettünk, hogy kellene egy szociáldemokrata párt, amelyik valóban a munkások érdekét tudná képviselni, mert ez a párt, ez a kommunista párt, ez eljátszotta a tekintélyét, ezt tapasztalatként már hoztuk magunkkal. A pártnak nincs tekintélye a munkások között, a szava semmit nem ér, hát kellene egy szociáldemokrata párt. És azon is gondolkoztunk, hogy kellene egy kisgazda párt is. Egy többpártrendszeres szocializmust képzeltünk el, úgy hogy a javaknak jó része az állami tulajdonban lenne, és ebbe az utópiába még az is belefért, teljesen természetesen, hogy a kisiparosok meg a gazdák önálló szabad tevékenységet folytassanak. És ha társulni akarnak, ne ez a borzasztó kollektívrendszer legyen a társulásnak a formája, hanem mondjuk olyan, mint a Hangya Szövetkezet volt. (Molnár V. József, Budapest)
Feszültség volt, nem tudtam, csak éreztem. Pattanásig feszült húrra emlékeztetett, valami volt a levegőben, hogy mi, mi sem tudtuk, később a rádiót hallgatva hallottuk azt, hogy Pesten milyen események történtek. (Deme Attila, Salgótarján)