
A gidófalvi határ és a szépmezei sík gazdasági többlete abból is kitetszik, hogy itt viszonylag kisebb területeken is elérhető ugyanaz a jövedelem, amihez a hegy alatt majd? kétszer akkora hektárszám kell. Nemhiába különböznek az itteni földárak a havasaljiaktól, hírek szerint nagybirtok-alakítási kísérletbe fogtak egyesek a síkon, és kétszer annyit kínálnak hektárjáért, mint amit mondjuk, Zalánban vagy Oltszemen kapni lehetne. No, de akikről az alábbiakban szó lesz, az előző folytatásokhoz hasonló súlycsoportba tartoznak, nem nagyüzem, hanem családi gazdaság fenntartásában gondolkodnak, s mivel már tőkés alapokra helyezkedtek, jövőjük kellene hogy legyen az uniós Romániában is. Csak ne lenne oly sok a kétely, oly nagy a bizonytalanság azok lelkében és létében, akik e családi vállalkozások terhét viszik a vállukon.
A legszebb udvar - a legcsonkább határ
A falu legszebb udvarának nevezi a valóban tágas bennvaló bekerített részét Fazakas Laci bácsi, a nagycsalád esze, akiről némi malíciával jegyzi meg egy családtag: már nem gazdálkodik, de ,,távirányítóval? igazgatja a több család és nemzedék együttlakó népét. A 83. éves aggastyán maga a szellemi elevenség, s már csak leszûrt tapasztalatai okán is érdemes meghallgatni a mozgalmas korok, egy egész század tanúját. ? az első azonban annak elismerésében, hogy a tulajdonképpeni gazdaságvezetés már a 28 éves unoka, Sántha Attila kezében van, s a fiatal családfő valóban a nagytata méltó utódának tûnik. Kettejükkel folytatott párbeszédet a riporter, a háttérbe húzódott, időnként helyeslő vagy új témát felvető asszonyok, feleségek jelenlétében.
A Fazakas-Sántha família tizennégy hektárt mûvel, ebből kilenc saját, a többit bérlik. S itt mindjárt előjön a fő sérelem, amely befejezetlenné és befejezhetetlenné teszi a rendszerváltást számukra: öt hektárjukkal adós a világ, s ezt soha meg nem bocsátják neki. A felvezetésből némi fény derül a falu határának megcsonkítására és arra, milyen hátrányt jelent a nagyváros szomszédsága. Némi háborgás után a hivatalokban trónoló ,,nagyurak? ellen, akik illetéktelenek, a velük cimborálók kezére játszották át a vagyont (,,honnan volt Erdély Edének pénze ahhoz, hogy a Szépmezőt megvegye, s most hogy a Barcaságon tegye ugyanazt??), a nagytata elmeséli:
- A gidófalvi határ valamikor Rétyig nyúlott, keresztül a betonúton. Közben a kommunizmus alatt a téeszek földjét az állam tagosította, Bükszádtól lefelé még az erdőket is elvették. Az államnak nem volt földje Szépmezőn, utóbb hány ezer hektár lett! (Két nagyüzem, az ún. ,,pártfarm? és az állami gazdaság - szerk. megj.) A szépmezői most fel van jőve majdnem egészen a faluig. Azt a gidófalvi földet még a kollektív idején elcsereberélték, s adtak nekünk helyette Vargyason, Baconban s a Hatodon. Azokat a legelőket ott kilencvenben visszavették, a szántók is maradtak Szépmezőnek, azokat Gidófalva nem kapta vissza. Ott most szentgyörgyiek kárpótlása folyik, mert a városiak is sokat veszítettek, a kaszárnyával szemben, a gyárak helyén, a Csíki-negyed blokkjai helyén mind földek voltak valamikor. A volt kataszteri és a mezőgazdasági igazgató felment a polgármesterhez, hogy a szentgyörgyiek földjeiről mondjon le. ? nem mondott le, s akkor azok észbe kaptak, és Gidófalva rovására oldották meg a kérdést. Minket nem kérdezett meg senki, emiatt hiányzik most nekünk öt hektárunk. Kimérték a földeket a szentgyörgyieknek, amiről nekünk telekkönyvünk van! Legalább 140 hektárról van összesen szó.
Nem áll szándékunkban igazságot tenni, bár az ellenvéleményt, ha van, nyilván leközöljük. Viszont íme, így él a ,,nép ajkán? az ügylet, így ítél a közvélemény a dolog felől, ezt elhallgatni - szintén nem a mi dolgunk.
A csonka határról visszatérve az óriási, kisváros főteréhez hasonló udvarhoz - soha ekkora távolságot még istálló és lakóház között nem láttam -, a fiatal gazda elsorolja a gyarapodás adatait:
- Én 1995-ben végeztem Kézdin a mezőgazdasági szaklíceumot, de még ?92-ben megvettük a traktort állami kedvezménnyel (a kamatnak csak 15 százalékát kellett fizetnünk, öt év volt a futamidő), utóbb pótkocsit, ekét, tárcsát, Svájcból hoztam a Ladewagent, azaz a szalmafelszedőt. Vettünk gereblyélőgépet, s egy barátommal besegítünk egymásnak, van vetőgépünk, silózónk, csináltunk permetezőt, a télen pedig egy pityókaválogatót.
A krumpliszortírozó a család legújabb büszkesége, valóban ötletes jószág, a gazda rátermettségét dicséri, hogy képes volt összebütykölni. A három rostán napi másfél vagonnyi mennyiség mehet keresztül. Sántha Attila azért hozzáteszi:
- A gépi munka pontosabb, gyorsabb, de mindig van egy hátránya. Akárcsak a pityókakombájnnál: jól kiszedi, semmi gond, de a tárolás nehezebb, mert megsérül. Olyan, mint az alma, ha lepottyan a fáról, megpotyolódik, s abban a helyben romlásnak indul.
Ennek kapcsán a világ forgandóságáról Laci bácsinak is van egy megjegyzése (ő a ,,magyar világban? végzett gazdatanfolyamot, és indult neki az életnek):
- Nem lehet már fogattal gazdáskodni. Ezek a mai nagygépek megnyomják a földet, állattal nem, csak ezekkel a nagy gépekkel lehet vetés alá előkészíteni a földet. Régen háromujjnyi széles ráfszekérrel mentünk rea, az megkímélte, de ezek a nagy traktorok, trágyaszórók, kombájnok megnyomják. Régen is, akinek gyenge marhája volt, tavasszal szántott, mert akkor felpuhul a föld, ősszel csak akinek jó marhája volt, az merészkedett neki.
Érdekes adalék, hogy abban a korban egyetlen embernek volt traktorja Gidófalván, az is ,,vajegyszer használta? csupán.
Elhangzik egy panasz is az országúti útadóra: tulajdonképpen tíz nap elegendő lenne ahhoz, hogy ,,elmenjek Botfaluba, a cukorgyárba, s elvigyem Zabolára a bért, vagy a bodoki állomásra a cukorrépát? - ehhez képest az évi 36 milliós kiadás botrányosan sok, alighanem fuvarost fogadnak inkább.
Svájci szabadtartás
A fiatalember legnagyobb élménye a négy svájci hónap, melyet 2000-ben ,,praktikásként? töltött ott LAM-tanfolyamot követően, s ahol nem csupán gazdát, de barátokat is szerzett magának a szorgos székely férfi, akik utóbb felkeresték Gidófalván is. Beszámolóját érdemes meghallgatni. Különösen, hogy két fő tanulság köré csoportosítja mondanivalóját: az egyik szerint a vegyes gazdaság a valóban életképes, a másik szerint pedig nem igaz, hogy a ház mellett nem lehet Nyugaton állatot tartani. Sokakat izgató kérdések ezek ma minálunk.
- Vegyes volt a gazdaság, mert huszonkét anyatehént neveltek, nem fejtek egyálalán, csak borjúneveléssel foglalkoztak. Mikor nyáron a teheneket kihajtották az Alpokba, az istállókba száz darab disznót telepítettünk.
- Ki lehet annyira takarítani?
- Nem volt szükség rá, szabadtartás volt, almoztunk rá az ürülékre, a tehenek alá is, amikor pedig azok kimentek, újraalmoztuk, ganét sem hánytunk, eresztettük be a disznókat, s kezit csókolom! Egy évben kétszer hánynak ganét: tavasszal s ősszel. Bûz? Nyitott volt az istálló, tanyaszerûségen éltünk. Föjjel fedve, de az oldalak nyitottak, az állatok magasságáig bedeszkázva. Az Alpok oldalában voltunk, bár hideg volt, de mínusz 15 fok alá sosem süllyedt. Olyan állandó 20-30 fokos hidegek, két hétig tartók, mint nálunk, hogy a kő is megreped, és a medencéből ki nem mozdul, ott nincsenek. Fázni? Nem fáztak az állatok, alulról a trágya meleget fejlesztett, s az állat, mikor szabadon tud mozogni, nem fázik annyira. A kötött tartásban nagyobb hangsúlyt kell fektetni a szigetelésre. Svájcban is a Rajna mentén hidegebb az idő, ott a falak végig be voltak deszkázva. Namost, a mienk biofarm volt, a természetes trágyát használták, mûtrágyát egyáltalán nem. A ganélevet kaszálás után hordtuk ki a kaszálóra.
- A disznók: ő komputeren feltette az internetre, hogy keres 150 darab huszonöt kilós süldőt. Visszajött neki a faxon vagy telefonon, hogy ezen a dátumon érkezik a disznó. A kamion megjött, becsaptuk az istállóba, három napig vízen kívül semmit sem adtunk nekik. Utána az önetetőket megtöltöttük. Nem úgy, mint itthon, hogy putyukáljuk őket, s akkora vályút készítünk, hogy mindenik odatérjen. Aki a süldőket hozta, megmondta: ilyen és ilyen tápot kell adni nekik, és ő garantálja, hogy négy hónap alatt százkilósra híznak. Kivételek voltak, de egy adott százalékról kezeskedtek. Mire a tehenek jöttek vissza, ezek ki voltak menve.
- Nekem mi dolgom volt? A napom reggel fél hétkor kezdődött, az istállóban az állatoknak enni vetettem, voltak hízóborjúk és meddő tehenek, kiselejtezésre szántak, azoknak a silót beadtam, rea a koncentrátumot, a disznók önetetőit megtöltöttem. A farmtól 250 méterre állt a régi istálló, abban volt a gazdának két lova, ezeket már öt éve nem használta, de tartotta. S volt egy lovaglóiskola kisebb lovakkal, ahová gyerekek jártak. A gazdám azért kapta a pénzt, hogy a lovakat etette. Csak reggel kellett enni adjak, többet azokkal gondom nem volt. Jöttek később a diákok az oktatókkal. Azok pucolták, vasaltatták, egyebek. S volt a gazdámnak háromszáz darab tyúkja, százötven fehér és százötven piros, tojótyúkok. Két ciklust - két évet - tojtak, mikor az első év után a tojástermelés csökkent, mesterségesen megvetkeztették őket, mikor ismét újraöltöztek, tojótápot kaptak, s kezdtek jobban tojni. Mikor a két évet elérték, s a tojástermelés lecsökkent 45 százalékra, fogta, és a nyakcsigolyáját kitekerte. Én is segítettem: kitekertük, és tettük bele a hordóba, s vitték a dögkertbe.
- Dögkertbe?
- A dögkertbe. S a tojást is, ha tíz napnál régebbi volt, béhánták a szemétbe.
- De hát a kétéves tyúk megehető!
- Itt bizony verekednének érte, ott pedig vitték a dögkertbe! Foglalkoztunk még szalmában való hálással. Falusi turizmus: a régi csûrben nagyobb szobák megtöltve szalmával, pokrócokkal, svájciak és németországiak jöttek oda kirándulni, nemzeti ételeket főztek nekik. Én minden három hétben ki kellett a szalmát cseréljem, hogy friss legyen. S az édesanyja házi laskát gyártott, és adott el - még ezzel is foglalkoztak. Egyedül ő termesztett pityókát a környéken, minden héten kiszedtünk három sort, vitte le a tojással és laskával együtt, és árulta a piacon.
Növénytermesztés is volt, de kisebb mértékben: silótörökbúza, aztán búza és árpa. Ezeket mind bevitte a raktárba, ott lerakodta, azt megrostálták, és a mellékterméket mind visszaadták. A törött, apró magokat, idegen anyagot mind visszaadta, nem mint nálunk, hogy bevittük, közölték, mennyi belőle a jó, a többit sosem láttuk. Ki tudja, ki hizlalta abból az állatát?...
- Egyedül maga dolgozott?
- Egyedül én. Augusztus utolja felé a gazdám elment Olaszországba, tiszta egyedül maradtam, az édesanyja, igaz, ott lakott a szomszédban. Reggelit, vacsorát hozott, a hûtő tele volt. Mikor pedig a gazdám felesége szült, én rendeztem a házat is, a disznókon, teheneken kívül.
Míg odavoltak üdülni Olaszországba, ki volt adva, hogy erre a napra éjjel kettőre le kell vigyek ennyi és ennyi disznót. Este a szomszéd átaljött, segített őket a pótkocsira felrakni, s éjjel mentem velük, ott várt a teherautó, hajtottuk fel, s ment tovább. A gazdámnak faxon visszajött, hogy darabonként ennyi kilósok voltak, ennyi százalék esett le. Ottan tehát becsületesség van! És pontosság: ha egy órát mondanak, akkor az egy óra. Egyszer trágyát hordtam, s gondoltam, még megszípatom a tartályt. Jön a gazdám: mi történt? Ott, ha háromnegyed tizenkettő, legyél a mezőn vagy akárhol, ülsz fel a traktorra, és mész haza ebédelni.
Szóba jön az uniós elvárás, mely valóságos mumus lett minálunk, hogy a mezőgazdasági üzemnél például az istállót 150 méterre kell építeni a lakókörzetektől. Sántha Attila mást tapasztalt:
- Jártam Ausztriában és Hollandiában is, a tehén az ablakon dugja ki a fejét, s az útra néz ki? Olyanokat kérnek tőlünk, amit ők nem tartanak be. És nem öt tehénről van szó, sokról. Láttam, az istálló végében ott a tejház, ott csinálták a sajtot? Akkor hol a megkövetelt távolság?
E kérdésre, valamint a svájci út tanulságaira sorozatunkban még visszatérünk.
B. Kovács András