(részlet)
A Csokoládé-történet
Néhány nap múlva valóban elutaztam. És bár minden igaz volt, amit a hadijelentésből Nagyapátok idézett, nyugalomról szó sem lehetett. Az újságok azt írták, hogy a vonatközlekedés helyreállt. Ez igaz is volt, de azért két napba került, amíg elvergődtem Udvarhelyre.
A város úgy festett, mintha árvíz sújtotta volna. A lakosság már visszatérőben volt. A menekülteket nem éppen szívderítő látvány fogadta. A megszállók mindent elvittek, ami mozdítható volt. A lakásunk siralmasan festett. Először a veranda betört ablakait láttam meg. De kiverték a többit is. A kaput, a lakásajtót fölfeszítették. Minden ruhanemût elvittek. Ágynemût, paplanokat, párnákat. Hogy ki fosztotta ki a lakásunkat, most már édesmindegy. A szomszédasszonyok szerint az alvégi cigányok legalább annyit loptak el, mint a katonák. Hogy ez így volt, azt a zongoránk esete bizonyította. Harmadnapja voltam otthon. Éppen Bodzási, az üveges dolgozott nálunk. Alig sikerült rávennem, hogy eljöjjön; szerencsére én intéztem annak idején a válóperét, és azt mondta, hogy haláláig hálás lesz, hogy megszabadítottam a részeges boszorkánytól.
Mialatt Bodzási gittelt, bejött az udvarra egy cigányember. Lekapta a kalapját.
- Kezedet csókolom, doktor úr drága.
- Hát ez ki? - aztán megismerem. Csucsuj, a Kónya Jancsi sógora, a banda nagybőgőse. Egyszer, még fûzfa koromban, egy hajnalig tartó mulatozáson összetegeződtünk a bandával. Akkoriban szokás volt az ilyesmi.
- Nocsak, Csucsuj! Nem nyúztak meg a frátyék?
- Elbújtam a padláson, mikor bejöttek hozzánk. Soldat ungurokat kerestek. Kiküldtem az anyósomat. Pipa volt a szájában. Feléjük pöfékelt, és rájuk vigyorgott. Úgy megijedtek, hogy kiszaladtak az udvarunkról.
- Mi kéne, Csucsuj? - kérdeztem, mert szemöldökrángatásokkal jelezte, hogy bizalmas mondanivalója van.
- Nagyságos úr, nem kéne beszéljek, mert tisztességes cigány nem árulja el a cigányt, de te, doktor úr drága, benne vagy itt, a szívünk közepibe. Ahogy te énekeled, hogy Akácos út? meg azt, hogy Essze bútt a nap a hóddal?, hát úgy énekeled, hogy csurog a könnyem. Megmondom neked, másnak nem árulnám el, de a te zongorádat, ügyvéd úr drága, nem a vankujok csórták el. Itt van most is Udvarhelyen, a Görbe utcában.
Nagyon izgatott volt Csucsuj. Hogy lecsillapítsam felindulását, megitattam fenyővízzel. Attól helyreállt a lelki egyensúlya.
- Csokoládé szégyent hozott a Kónya Jancsi bandájára - folytatta.
- Név szerint ismertem a Jancsi bandáját, de ezt a nevet sosem hallottam.
- Tudod, a bőgőhordozó. Ez csak úgy tartozik a bandához, mint a kutyához a farka. Kacska a keze, nem tud muzsikálni. Hát ez a Csokoládé lovasította meg a zongorádat, doktor úr. A sógorával, mert annak szekere is van. Éjszaka jártak itt. Rongy volt a lovak patáján. Vittek el mást is a piszkos tolvajok. Ágynemût meg párnákat, egy karosszéket is. Most abban trónol Csokoládé. A frakkodat, doktor úr drága, eladta a hitvány, az ingeidet a felesége hordja, de a zongorád még megvan. Kínálta erre-arra, de senkinek sem kellett, mert van esze az embereknek. Én, könyörgök, nem is jártam ott, nem tudok semmit, de sétálj oda a Görbe utcába, doktor úr, ahol a leszakadt sarkú kapu van, ott lakik Csokoládé.
Kért néhány cigarettát, és kiosont.
Délután megkerestem a cigánysoron a Görbe utcát. Elég nehéz volt megtalálni, mert mindegyik utca görbe volt. És a leszakadt kaput hiába kerestem, mert a legtöbb viskó előtt nem is volt kapu. Minek is? Ellopnivaló úgysem igen akadt. Szerencsémre összefutottam Misukával, a Kónya Jancsi cimbalmosával. Nagy karimájú mûvészkalapot viselt. Valószínûleg ő is mostanában találta valahol. Előkelően köszöntött.
- Van szerencsém, doktor úr. Haza tetszett méltóztatni?
? nem tegezett. Bizonyára előkelőbbnek találta.
- Csokoládét keresem.
Megrebbent a Misuka szeme. Ebből sejtettem, hogy ő is tud a zongorámról. Egy pillanatig habozott, de rájött, nincs értelme a hazudozásnak.
- Ott, a sarkon túl. De azt hiszem, nincs odahaza.
- Azért én megnézem.
Misuka nagyot kanyarított a kalapján, úgy látszik, beleszeretett az új szerzeményébe. Hiába, mûvésznek mûvészkalap jár.
- Alázatos tiszteletem, a viszontlátásra.
Így hát befordultam a sarkon. Ott volt a leszakadt sarkú kapu. Benyitottam.
Csokoládé nem véletlenül kapta ezt a nevet. ? volt a legfeketébb cigány, akit valaha láttam. Az ajtónyikorgásra kidugta a fejét a konyhából. Utána felbukkant néhány purdé is, de azokat visszahessentette.
- Jó napot, Csokoládé - mondtam nyájasan, és beletelepedtem a saját zöld bársony karosszékembe.
Csokoládé, amennyire ez lehetséges volt, elsápadt. Ami azt jelentette, hogy elszürkült és meg is némult.
Én változatlan nyájassággal folytattam.
- Hallottam, hogy van egy eladó zongorád. Azt jöttem megnézni.
Hiába, Csokoládé gyakorlott zsedrák. Ennyi idő elegendő volt, hogy visszanyerje lélekjelenlétét.
- Aranyos ügyvéd úr? Az Isten áldja meg, há? meg teccett jönni?! Nem kell megnézni azt a zongorát, az a nagyságos úré. Megőriztem a nagyságos úrnak.
- Tényleg?
- Hát! Mondta nekem a romány tiszt úr puccere, mert a vankuj seregben cigányok a puccerek, mivel ők a legügyesebbek, hogy a kapitány kiadta a parancsot, rakják teherkocsira a zongorát.
Csokoládé egyre jobban belelovalta magát a meséjébe. A szívére tette a kezét.
- Hát engedhettük, hogy a mi nagyságos és tekintetes ügyvéd urunknak csak úgy megfújják a zongoráját? Mikor a domnu kapitány szolgálatba ment, odahajtottunk a sógorommal. Tetszik ismerni a Kolompárt. A doktor úrnak tetszett védeni őt, amikor belekeverték, pedig ártatlan volt, abba a zetelaki libalopásba.
- Igen, már emlékszem?
Kolompárnak olyan csókaszeme volt, hogy még a szeg is megreszketett a falban, ha ránézett. És nem a libalopás volt a baj, hanem az, hogy Kolompár egy verekedés alatt, hirtelen felindulásból ellopott tíz üveg pálinkát és két füstölt sonkát. Miután rajtakapták, még csak ki sem hazudhatta magát. Az volt a szerencséje, hogy az ellenfelek abbahagyták a szurkálódást, mert az is volt, és megették, megitták a bizonyítékokat, csak azután folytatták a küzdelmet. De most már csak fenyegetőzve, és az öklüket rázva. Nem is vállaltam volna a Kolompár védelmét, de eljött hozzám Kónya Jancsi. Távoli rokona volt Kolompár. Szégyellte ugyan, de az atyafiságot nem hagyhatta cserben. Az ő kedvéért kihúztam a slamasztikából a tekergőt.
Közben Csokoládé egyre inkább erőre kapott. Nem volt igazán ügyes tolvaj, mert az úgy tud hazudni, hogy az ember már-már bocsánatot kér tőle, amiért meggyanúsított egy ilyen becsületes lelket. De Csokoládé ripacskodott.
- Na, a Kolompárral aszontuk, megmentjük a zongorát. A puccer is segített, mert a kapitány úr mindennap megpofozta. Vártam, mikor jön haza a nagyságos ügyvéd úr.
- Köszönöm, Csokoládé. Lám-lám, rosszak az emberek, akik azt mesélték, hogy nemcsak a zongorámat mentetted meg, hanem a frakkomat, az ingeimet meg a párnákat is.
Csokoládé most már mindkét kezét a mellére tette, úgy nézett rám, mint egy vértanú.
- Én azokról, instálom szépen, semmit sem tudok.
- Merthogy látták a frakkomat egy székelykeresztúri pincéren?
Csokoládé elkezdett esküdözni, hogy sorvadjon el a szeme világa annak, aki látta.
Jól van, Csokoládé. Én ugyan egy szavadat sem hiszem, de ha holnapra otthon lesz a zongora meg a karosszék, és a frakkom is megkerül, mert azt angol szövetből csináltattam az esküvőmre, akkor egye fene, hordja tovább a feleséged az ingeimet. Ne forgasd a szemedet, mert ideges leszek. Na, Isten áldjon meg!
Másnap otthon volt a zongora, a karosszék meg a frakkom. Meg Kónya Jancsi, a prímás, aki nem győzött bocsánatot kérni a bandáját ért szégyenért.
Első írásaid alatt még tulajdonképpeni neved, a Nagy Elek szignó állt. A 40-es évek végén, az 50-esek elején, a nagy ,,verifikálások? idején rovásodra írták, hogy a háború alatt ,,polgári? lapokban publikáltál, és balszerencsédre - egyszer - a háború alatt szóvá merted tenni, hogy Amerikában nem szeretik a színes bőrûeket. Nem voltál jobboldali - se németbarát -, ezért nem verték ki kezedből a tollat, de csak álnéven publikálhattál. A XVIII. század végi nagy erdélyi filozófiai-író, Méhes György nevét ,,kölcsönözted? magadnak, ezen a néven publikáltad a Gyöngyharmat Palkót, a Szikra Ferkót, a Világhíres Miklóst, az Utazás Nyárittyenbent - annyi más remek meséskönyveddel, ifjúsági regényeddel együtt. És megmaradtál a Méhes György név mellett akkor is, amikor már nyugodtan közölhettél volna ,,igazi? neveden.
Csak Te tudod, csak mi tudjuk, akik már valamennyire érett fővel éltük át az utóbbi ötven esztendőt, hogy mennyit kellett lavíroznunk a különböző tiltások és elvárások Szküllái és Kharübdiszei között, hogy eszmei kompromisszum, egyértelmû politikai behódolás nélkül érdekes, olvasható, valamit közölni kívánó és szép magyar nyelven megírt könyvet tehessünk az Olvasó asztalára. Mert közel fél évszázadon át ezt tetted: anyanyelvére tanítottad a fiatal romániai magyar olvasót - méghozzá szép magyar nyelvre.
Emellett egy egész időszak egyetlen - valóban sikeres - színmûírója voltál, egy olyan időszaké, amelyben a többszörös cenzúra okoskodásai - bakafántoskodása -, kötekedése miatt úgyszólván alig lehetett egy-egy színpadra írt mûvet a közönség elé juttatni. (...)
Egy bizonyos időszakban a kritikának illett kimutatnia pártos igényességét. Erre a Te könyveid-darabjaid elsősorban azért voltak alkalmasak, mert nem politizáltál. Azok közé a szerzők közé tartoztál, akik rovására bátran bizonyíthatta pártos elkötelezettségét némelyik kritikus. Fiatal színházi szakembereink egyike-másika legszívesebben ma is kitörölné nevedet az irodalomtörténetből. Olyan, aki fennen hirdeti, hogy ő aztán nem adta el magát soha a diktatúrának. Ez igaz. Nem akarta ugyanis megvásárolni senki.
Téged, Lexi, igencsak megvettek volna. De nem voltál eladó. Ezt, továbbá fiatal és kevésbé fiatal olvasóid-nézőid megbecsülését, valamint a szép kornak kijáró tiszteletet nem veheti el Tőled senki.
További töretlen munkakedvet, jó egészséget kíván egykor (nagyon) fiatal, ma már (szintén) öreg olvasód és barátod,
Fodor Sándor
Részlet a nyolcvanéves Méhes Györgyöt köszöntő levélből