14.
Felvonuló tömeg?
Még el sem kezdődött Budapesten október 23-a - úgy, ahogy azt nagybetûkkel tudjuk ma, ahogy a szívekben, a lelkekben él -, már hangos volt az utca. S megszólalt a politikai háttér is? Sejtette, hogy valami készül. Hogy valami rendkívüli készül. Egymást váltották Piros Lászlónak, a piciny kis, akkor magát nagynak képzelő piros embernek, az ország belügyminiszterének a nyilatkozatai. Engedélyezi a tüntetést. Visszavonja a tüntetés engedélyét. Mindenki menjen haza. És nemcsak az országban, mindenütt, ahol magyarok éltek, és ahová eljutott a Kossuth Rádió szava, izgalommal várták, mi fog történni. S találgatták, mi lehet az oka, hogy egy ilyen felelős ember, az ország rendjének a fő-fő felelőse rendeleteket hoz és rendeleteket von vissza. Lehetett-e nagyobb buzdítás ennél a budapestiek számára, hogy ki az utcára! Nézzük meg mi is, mi történik ott? Mi történhet ott? A város utcáin, ahol nőtt, és nőtt, és nőtt a tömeg. Özönlött a ragyogó arcú, derûs tekintetû fiatalság! A gallérokon kokárdák virítottak, piros-fehér-zöld nemzeti színek! Ez is szokatlan volt már, hiszen a három színből kettő - a zöld és a fehér - már elvétetett. Vagy legalábbis nem voltak fontosak a saját arcát vörösre mázoló hatalomnak, mely az ötágú csillaggal és ezzel a vörös színnel ünnepeltette minden évben április negyedikét és november 7-ét - Magyarország és a világ népei leigázásának a napjait. S ha valaki március 15-ét, a magyar szabadság napját próbálta megünnepelni, rendőrbotok figyelmeztették, intették ,,józanságra?.
Még el sem kezdődött, s a tekintetek máris Budapest felé fordultak. És miközben a Duna csak folyt, csak folyt, az utcákon elkezdett lüktetni a történelem.
Egy néma tüntetésre indultunk, legalábbis elhatározás szerint. Reggel - hát, nem sokat aludtunk az éjjel - mindenki sietett az egyetemre, akkor már csak diákigazolvánnyal lehetett belépni. Egyetemistákat állítottunk a kapukba. Délelőtt nagyon forró volt a helyzet, az órák nagy része elmaradt, a foglalkozásoknak is nagy része elmaradt, és délben jött a hír, hogy a kezdeményezésünkre meghirdetett néma felvonulást a belügyminiszter betiltotta. (Ribóczky László, Budapest)
S én megmondtam: Kérem, ez egy békés felvonulás, s nem szeretném azt, ha a munkáskormány a munkásokba lövet. Engedélyezni kell. Az ezredes azt mondta, arra nincs joga a belügyminiszternek, ez a pártbizottság döntésétől függ. Visszamentem az Akadémiára. Rövidre rá jött a rádióban, hogy engedélyezik a felvonulást. Én erre hazamentem, a kislányom nagyon beteg volt, engedélyt kaptam, hogy hazamenjek. (Hárs János, Budapest - Sydney)
Az egyetem udvarán gyülekeztek az egyetemi, mûegyetemi fiatalok, és a kertészeti egyetem fiataljainak a sokasága, ott vártuk az eredményt, mert közben menesztettünk egy küldöttséget, hogy a néma tüntetést mégiscsak engedélyezze a belügyminisztérium, s kettőkor jöttek, hogy a belügyminiszter, Piros László a tüntetést engedélyezte. Akkor tízes sorokban álltunk föl, karonfogva, még Márián István alezredes, a katonai tanszék helyettes parancsnoka figyelmeztetett bennünket, hogy ne engedjünk be provokátorokat, és csendben vonuljunk végig a Bem térig. Útközben megtartottuk ezt az intelmet, egészen a Bem térig csendben vonultunk. Közben már az ablakokban láttuk a magyar zászlókat. Egészen furcsa volt, szinte hihetetlen. (Ribóczky László, Budapest)
Be voltunk zárva az orvosegyetem udvarára, mert hol betiltották, hol engedték a tüntetést, de mi október 22-én eldöntöttük, hogy tüntetni fogunk, és eljött délután két órakor az a pillanat, amikor azt mondtuk, aki tüntetni akart tegnap, az most is tüntetni akar, és kitéptük a kaput, és engedély nélkül elindultunk. Valamikor a Kis körúton jött a tudomásunkra, hogy mégis engedélyezte Piros László a tüntetést, s elindultunk a Bem térre, ahogy a megállapodás volt. (Rácz József Sándor, Budapest)
Korán reggel mentem le mint a bizottságnak egyik vezetője, mentem a bölcsészkarra, mert mi úgy határoztunk, hogy a Petőfi-szobornál gyülekezünk. Tele voltam örömmel. Kevés olyan, egész embert eltöltő örömet éreztem az életemben, mint akkor, azon a reggelen. Mikor felszálltam a villamosra, már kokárdákat osztogattak a Ménesi úton. S ott már osztogatták a mûegyetemistáknak a tizenhat pontját. Ez olyanféle lehetett, mint amilyen ?48-ban március 15-én. Én ezt így fogalmaztam meg teli örömmel. És amint szerveztük a tüntetést, időközönként a rádióból kaptuk a hírt - hiszen az akkori belügyminiszter, Piros elvtárs is tudott a szervezkedésünkről -, hogy nem engedi a tüntetést. Aztán eltelt egy óra, jött az új hír, hogy mégiscsak engedi. A legutolsó hír az volt, hogy mégsem engedélyezi, de mi már összegyûltünk ott a téren, a Petőfi-szobor előtt, s közel sem csak mi, egyetemisták voltunk ott, hanem ezrével az emberek. Ott olyan emberek is voltak, akik vagy a környéken laktak, vagy hírt kaptak az összejövetelünkről. Az ablakokban emberek álltak, némelyikben ott volt a piros-fehér-zöld zászló, és lógatták azt ablakon kívülre, egy-két ablakban gyertyát is gyújtottak. Döbbenetes volt. (Molnár V. József, Budapest)
Korán megérezte a város, hogy Ünnepnap kezdődött el. A nemzet ünnepnapja. Terjedt a láz! Az Öröm Láza! Felengedett a nyomás, és megszûnt a félelem. Vajon hogy történhet meg, hogy az emberek egy adott pillanatra, szinte varázsütésre elkezdenek nem félni? Feloldják magukban a lelküket bilincselő félelmeket, és megváltozik az arcuk. Egyik pillanatról a másikra mássá lesznek. És visszaköltözik a lelkükbe az Öröm, mely már-már meghalt bennük. És ráébrednek annyi tiltás, tilalom után, hogy ők magyarok! És hogy van nemzet, és hogy a nemzet él! Bennük él! És bennük, általuk kezd emelkedni, felfelé emelkedni.
Egy lány egy nemzeti zászlót lengetett ott az ablakban! Mikor a Margit hídon megyünk át, énekeljük a Kossuth-nótát. Valaki elkezdte, és énekeltük. De a két oldalon nagyon sok filmfelvevő gép volt, tehát filmezték, ahogy mentünk a Bem térre, a Bem-szoborhoz. Szemben volt a katonai laktanya. Ott Veres Péter, arra emlékszem, ahogy felállt - talán egy emelvény volt ott, s arra, talán a Bem-szobor talpazatára -, s egy szál mikrofonnal valamit hirdetett. Állítólag ezt a bizonyos 16 pontot, amelyről szó volt, persze, nem hallottuk, olyan zaj volt, s csak egy hangszóró volt, ami erősített. (Dr. Szabó Endre, Budapest)
Mindjárt ott mellettem vonult fel még a marxista tanszék is, s én mondtam: Hát, ahogy ezt elnézem, itt még ma lesz Ruszkik, haza! Mire mondták, hogy képzelek én ilyesmit? Jó, mondom, várjunk még egy kicsit. S mire kijöttünk a körútra, már elhangzott, hogy minden ország katonája menjen saját hazájába. Mondom: megvan, hát ez mégiscsak másképp hangzik. Nem mentünk kétszáz métert, amikor egy villamosban 14-15 éves gyerekek már ordították, hogy: Ruszkik, haza! Ruszkik, haza! Mi egészében nem tudtunk átmenni a Bem térre, mert már arra menve szembetalálkoztunk a mûszaki egyetemistákkal meg a gyárból jövő munkásokkal. Úgyhogy lehetetlen volt azokkal szembemenni, teljes szélességében jöttek a Margit hídon keresztül, s befordultunk a Duna-parton a parlament elé. (Rácz József Sándor, Budapest)
Láttam, hogy elégedetlenség van, mozgolódás van, az egyetemen szervezkedés van, és hát hívtak bennünket, hogy menjünk felvonulni egy békés tüntetésre. Akkor mi, mint egyszerû fiatal gyerekek, fiatalemberek, nem voltunk annyira tájékozottak a képben, hogy milyen események fognak zajlani. Ez, ahogy én megítéltem, egy békés tüntetésnek indult, elmentünk mi is a gyárból, el az egyetemre, s hogy mi lesz ott, nem tudtuk. És az egyetemen már nem volt benn senki, mondta a portás, hogy hát elmentek. Utána mentünk, s valóban békésen vonultunk végig a körúton. (Bokros Béla, Budapest)
A munkásság éppúgy akarta a szabadságot! Szüksége volt rá. (Nagy István, Adelaide)
Én az utolsó gimnáziumi évemet kezdtem el, s tulajdonképpen nagyon sok politikával nem foglalkoztunk odahaza. A Szabad Európa Rádiót mindig hallgattuk, az akkori magyar újságokat nem is volt érdemes olvasni, mert az csak propaganda volt. Arra emlékszem még, hogy aznap hat órám volt, ami azt jelenti, hogy körülbelül kettőig volt tanítás? Elég jó idő volt, s akkor én még ott voltam az iskolában, s a diákok jöttek, hogy felvonulás lesz, és tüntetés lesz, és hogy gyülekezzünk a Mûszaki Egyetem előtt. Valahogy a lelkesedés annyira megragadott, hogy miután hazamentem, odahaza nem is mondtam meg, csak hogy találkozunk? Akkor elindult a felvonulás. Két felvonulás volt. Az egyik a Mûszaki Egyetemről a Margitsziget mellett, a Margit hídon keresztül a Bem-szoborhoz. A másik a Petőfi-szoborhoz. Mi a Bem-szobor felé tartottunk. Ott voltak a különböző beszédek és szavalatok. Végigéltem, amikor a tüntető, az akkor még hallgató, csendben tüntető tömeghez hozzácsatlakoztak a munkanap végén például a Csepelről jövő munkások, aztán még több lendületet vittek az egész felvonulásba. (Rácz Ildikó, Budapest - Aachen)
Emlékszem, hogy ott a Bem téren, a Bem-szobor mögött egy laktanya volt, s a laktanyában a kiskatonák ott voltak az ablakban, és szórták le a sapkarózsájukat, ötágú csillag volt rajta, ott csörgött a kövezeten, s egy kiskatona talán a bicskájával, talán mással kivágta a rákosis emblémát a nemzeti zászlóból. Érzésem szerint ott született a forradalomnak a zászlaja. A lyukas zászló. Az ablakban volt a kiskatona. Lehet, hogy nem csak ott, egy időben másutt is megszületett ez, de ez ott megtörtént, és alaposan meghatározta a hangulatot, de szinte a kiabálás is akkor kezdődött, mikor egymás figyelmét felhívtuk arra, hogy mi történt ott, az ablakban? (Molnár V. József, Budapest)
Láttam az első zászlókat, amelyekből az emblémákat kivágták, s az emeletekről dobták le a tüntető tömegre. (Rácz Ildikó, Budapest - Aachen)
Onnan indultunk el a menettel, már a két csapat együtt. Onnan indultunk el, hogy megyünk a parlament elé. És amikor mentünk át a Lánchídon, akkor hangszórós autók mentek el mellettünk. Ez az írószövetségnek az autószolgálata volt, ezt később tudtam én meg, már a börtönben. Hangszórón mondták, hogy: Ruszkik, haza! S még röplapokat is szórtak! Tehát az a jelszó, hogy Ruszkik, haza, az ott, a hídon hangzott el. De már bennünk volt, hiszen a kávéházi beszélgetések témája is ez volt, a Petőfi Kör ülései utáni beszélgetéseinkben is állandóan ez volt, hogy Ruszkik, haza! S nem mondta addig ki senki nyíltan, itt hangzott el. (Molnár V. József, Budapest)
Voltak parolák, Aki magyar, velünk tart! - erre emlékszem. Olyan sok felvétel van ezekről a jelenetekről. Én csak azt tudom mondani, hogy a Bem-szobortól egészen az Országházig elmentem. (Rácz Ildikó, Budapest - Aachen)
Ezen az összejövetelen egyebek közt Sinkovits is szavalt, elhatároztuk, hogy átmegyünk Budára is, a Bem térre, egyesülünk a mûegyetemistákkal, ők a másik oldalon indultak el. Énekelve mentünk az utcán, s kiabáltunk. Odaértünk a Nyugati pályaudvarhoz. Akkor ott, a közelben lakott valahol Kodály Zoltán. Kint volt az erkélyen, és integetett? Ez akkora erőt adott nekünk, hogy csuda. Demokráciát! Aki magyar, velünk tart! És: Nagy Imrét a kormányba! Ez a három főjelszó, ami megmaradt bennem. Volt egy másik kép is, amit nem lehet elfelejteni. Összefolytunk, akik jöttek a Budai oldalról, s mi a pesti oldalról. Akkora örömujjongás volt, hogy csuda. Szinte teljesen artikulálatlan volt. (Molnár V. József, Budapest)